A kettézárt falu Három riport a 2000. április 15-én Kisszelmencen és Nagyszelmencen a 342-es határkőnél tartott könyvbemutatóról
|
 |
Könyvek | | Színház |
|
 |
A kettézárt falu |
Meddig élhet még Sztálin vasfüggönye? A kettézárt falu: az ukrajnai Kisszelmenc (Solontsi) és a szlovákiai Nagyszelmenc (Vel'ké Slemence) állapota 2004-ben - és történelmi környezetük A sztálini vasfüggöny ma is eleven maradványa zárja ketté az ukrán-szlovák határon fekvő, magyarlakta ikerfalut: Nagyszelmenc (a térképen szlovákul Vel'ké Slemence) a település Szlovákiában lévő része, Kisszelmenc pedig az Ukrajnához került falurész. (Kisszelmenc neve ukránul Solontsi. De a térképeken többnyire így se találjuk meg, aminek az oka ugyancsak a sztálini hagyomány: a nem közismert határmenti településeket nem jelölték, hogy a tájékozódást-tudásszerzést így is megnehezítsék. A másik ok a képmutatás volt: a Szovjetunió, ahol legnagyobb érték az ember, nem oly kíméletlen, hogy falvakat vágna ketté...) A település a nevét egy régi magyar forrás, a Sztáray-kódex 1363-ból datált adata szerint az ősi Szelmenczy nevű birtokos családról kapta. Nagyszelmenc és Kisszelmenc a XIV. századtól kezdve írásos emlékekkel bizonyíthatóan, és ma is szemmel láthatóan organikusan egybetartozik, együtt él, erősödik vagy sorvad. A történelem során a két településrész egy élő szervezetként egymásból fejlődik gazdaságilag és kulturálisan. Egy római katolikus, egy református, egy görög katolikus templomot épített magának Kisszelmenc-Nagyszelmenc népe. Egy temetőbe temetkeztek. Egy iskolába jártak a kisszelmenciek-nagyszelmenciek házasságából összeforrt családokban született gyerekek. 1945-ös kettévágásának következményeit a falu máig nem heverte ki. Nagyszelmenc lakóinak száma 1910-ben: 844; 1944-ben: 929; 2004-ben: 609. Kisszelmenc lakossága 1910-ben: 278; 1944-ben 319; 2004-ben: 222. Ukrajna és Szlovákia között vízumkényszer van életben. Ha valaki a szlovákiai Nagyszelmencről el akar menni ötven méterre, az ukrajnai Kisszelmencen lévő szomszéd házba, először beutazik a 130 kilométerre lévő Eperjesre (Presov), ahol az ukrán konzulátuson befizet vízumkérelméért 30 USD-t - Kelet-Szlovákiában az átlagjövedelmek nem haladják meg a havi 300 USD-t, a nyugdíjak pedig havi 160-170 USD körül vannak - és hazautazik: ez oda-vissza eddig kétszázhatvan kilométer. A megadott időpontban a kész vízumért újra Eperjesre kell menni. Eddig összesen ötszázhúsz a megtett kilométerek száma, de most már autóba ülhet a látogató, és Nagyszelmencről felautózhat mintegy negyven kilométert a Felsőnémeti-Ungvár (Vysné Nemecké-Uzhgorod) szlovák-ukrán határállomásra, ahol több órás várakozás után átjut az ukrajnai Kárpátaljára, és lecsorog negyven kilométert Kisszelmencre. Több hetes ügyintézést és hatszáz kilométert tudva a háta mögött, máris megérkezett a szomszéd házba - ötven méter helyett hatszáz kilométert, több mint tízezerszer annyit utazva, mintha szülőfaluja főutcáját nem vágná keresztbe ma is lecsukott sorompó, határszántás, szögesdrótkerítés, elektromos jelzőrendszer. Egy kicsit odébb pedig a házak fölé még mindig őrtorony magasodik. (Amelyben a Szovjetunió összeomlása után gyakran ukrán katonabábu állt, nehogy azt higgye bárki, lankad az éberség.) Ha ugyanezt az ötven métert valaki fordítva akarja megtenni, s az ukrajnai Kisszelmencből szeretne a szlovákiai Nagyszelmencben álló szomszéd házba utazni a testvéréhez, rokonaihoz, akkor először felkerekedik Ungvárra, és a szlovák konzulátuson beadja vízumkérelmét. Egy alkalomra 30 USD a szlovák vízum, kettőre 63, a félévre szóló pedig 96 USD. Egy havi nyugdíj Kárpátalján, 40-50 USD, de nem fizetik ki rendszeresen. A munkanélküliség aránya rendkívül magas, Kisszelmencen gyakorlatilag nincs munka. (Az ungvári szlovák konzulátus napi 35-40 vízumot ad ki az 1 258 000 lakost számláló Kárpátalján.) Kisszelmencről Nagyszelmencre kevesebb a kilométer, a vízumügyintéző utazásokkal együtt a két szomszéd ház közötti ötven méter alig kétszáznegyven kilométeren leküzdhető... Viszont még a kelet-szlovákiainál is sokkal súlyosabbak a vízum és az utazás anyagi terhei. Kárpátalja, pontosabban az egykor területén fekvő négy-öt magyar vármegye 1919-ig Magyarország szerves része volt, és az első világháborút lezáró - a népek önrendelkezési jogát megfogalmazó wilsoni elveket figyelmen kívül hagyó - békeszerződéssel került az akkor alakított és azóta felbomlott Csehszlovákiához. 1938 őszén az első bécsi döntéssel nagy része visszakerült Magyarországhoz, egy kisebb részét pedig 1939 tavaszán a magyar honvédség visszafoglalta; 1938-1944 között Szelmenc is újra Magyarországhoz tartozott. Az ikerfalut a második világháború után vágták ketté a szovjet-csehszlovák határral, amikor 1945-ben a Szovjetunió nyugatra tolta határait, és bekebelezte Kárpátalját, amelynek mai hivatalos ukrán neve: Zakarpatska oblast - Kárpáton túli terület (Kijevből nézvést). A Vörös Hadsereg 4. Ukrán Frontjának katonái 1944. október végén, november elején foglalták el Kisszelmencet-Nagyszelmencet és környékét. A szovjet politikai tisztek gyorsan hozzáláttak az új szovjet határok kialakításához. (Noha megérkezett szövetségesük, a csehszlovák adminisztráció is, amely azt hitte, hogy Kárpátalja újra Csehszlovákiáé lesz. Hamar be kellett azonban látniuk: jobb, ha gyorsan távoznak.) 1944. november közepén szovjet katonai hatóságok - a 200 000 lelket számláló kárpátaljai magyarságból - 40 000 16-60 év közötti civil férfit hajtottak hadifogolyként a gulagra, azzal az ürüggyel, hogy háromnapos közmunkára kell menniük. Ez volt a malenki robot (a little light work), amelyről igen kevesen tértek vissza. Ezt követően 1944. november 26-án egy kongresszust rendeztek, amelyen a magyar lakosság megkérdezése nélkül kimondták Kárpátaljának a Szovjetunióhoz, Szovjet-Ukrajnához való csatolását. Megkezdődött az egyházak lefejezése is: 1946-ban a római katolikus és a református egyház papjait vitték a gulágra, templomaik nagy részéből ateista klubot, tornatermet csináltak. 1947-ben meggyilkolták a görög katolikus püspököt, 1949 tavaszán teljes egészében eltörölték a görög katolikus egyházat: 300 görög katolikus templomot adtak át a pravoszláv egyháznak, azokat a papokat, akik nem voltak hajlandóak átállni pravoszláv pópának, összesen 129 hitvallót, ugyancsak a gulágra vittek. Azokat a papokat, akik a gulágot túlélték, és szabadultak, még a Gorbacsov-korszakban is szoros rendőri ellenőrzés alatt tartották. A holokauszt tragédiájának következtében lélekszámában jelentősen megfogyatkozott kárpátaljai zsidóság ujjászerveződését, vallási életének feltámasztását a szovjet hatóságok minden eszközzel akadályozták. Az egyik legszebb kárpátaljai zsinagógát, a beregszászit (Berehovo) az 1960-as évek közepén a szovjet hatóságok leromboltatták, miután a hitközség vezetője "önként" lemondott az épület tulajdonjogáról. Ebben a történelmi környezetben alakult Szelmenc sorsa is. A szovjet-csehszlovák határ kijelölése után Csehszlovákiában, Nagyszelmencen maradt az iskola, a református és a görög katolikus templom, a temető, a kovácsműhely. A Szovjetunióban, Kisszelmencen maradt a római katolikus templom. Kisszelmencről a római katolikus papot a gulágra vitték. Nagyszelmencen a református lelkészt rákényszerítették, hogy áttelepüljön Magyarországra, a görög katolikus papot pedig elűzték a faluból. Az új határ vonala pontosan ráesett egy kisszelmenci házra, amelynek a tulajdonosa, Kis Iván Miklós és családja, még időben elszökött Csehszlovákiába. Ezután a házukat szovjet tisztek lebontatták, és az anyagát eladták... Mihelyt kijelölték a végső határvonalat, azonnal elkezdték kiépíteni a faluban a Szovjetuniót a nyugatinak számító puffer államtól, Csehszlovákiától, Kisszelmencet Nagyszelmenctől hermetikusan elzáró vasfüggönyt, ami sokkolta a falu lakosságát. Minden kommunikáció tilos volt. Öt méter magas sövényt is húztak, hogy át se lehessen látni. De volt többszörös drótkerítés, elektromos és rakéta-jelzőrendszer, esti-éjszakai kijárási tilalom és elsötétítési parancs. Akik a határ közelében, a zónában laktak, csak külön igazolvánnyal térhettek haza. A hatvanas évek közepétől építési tilalmat vezettek be Kisszelmencen. Ennek bevallott célja volt a falu elnéptelenítése majd megszüntetése annak érdekében, hogy a szovjet határ őrzését senki és semmi ne zavarja. Az építési tilalom a nyolcvanas évek elejéig volt érvényben. A levél ma is két-három hétig megy Kijeven át a szomszéd házba. A Szovjetunió felbomlásának idején néhány látogatást engedélyeztek a szelmencieknek. De arra ekkor is ügyeltek, hogy ne a falu főutcáját elzáró szögesdrótrendszert bontsák meg. A falutól távolabb, a szántóföld sarában lehetett gyalogolni. Azóta ez is megszűnt. E sorok írója A kettézárt falu című dokumentumregényében tette közzé Szelmenc históriáját. A mű 2000 tavaszán jelent meg, könyvbemutatót a helyszínen, a szelmenci 342-es határkőnél tartottunk 2000. április 15-én - a falu mindkét oldalán. Kulturális és politikai szervezetek kérték, hogy ebből az alkalomból nyissák meg a határt. A szlovák hatóságok igent mondták, az ukrán hivatalosság nemet. 2003. október 18-án egy jelképesen kettévágott kaput avattak föl ugyanott, a falu országhatárának két oldalán. Az ünnepi határnyitási kérelemre ezúttal az ukrán hatóságok mondtak igent, s a szlovákok nemet. Szégyen volna, ha mindez így maradna. Ha Szelmenc lakóit továbbra is elzárnák egymástól, és 2004-ben a sztálini vasfüggöny átváltozna a gazdag Európa átjárhatatlan aranyfüggönyévé. 2007-ben teljes mértékben életbe fog lépni a schengeni rendszer, amely újra hermetikusan el fogja zárni egymástól a falu két felében élő családokat, rokonokat. Ezen csak a határ megnyitása segíthet! A falu ujjáéledésének érdekében határátkelőnek kell nyílnia a szlovákiai Nagyszelmenc (Vel'ké Slemence) és az ukrajnai Kisszelmenc (Solontsi) ikerfaluban, hogy a település két részének lakói az EU gyakorlatával összhangban vízummentesen, szabadon, díjtalanul és állandó jelleggel átjárhassanak egymáshoz. Budapest, 2004. március 25. Zelei Miklós |
|
