A kettézárt falu


Három riport
a 2000. április 15-én Kisszelmencen és Nagyszelmencen a 342-es határkőnél tartott könyvbemutatóról
 

Könyvek | | Színház
Gazsó L. Ferenccel közösen írt könyvek
Könyvszerkesztés | | E-könyvek
Az első | | És még
Folyóirat-megjelenések
Galéria | | Önéletrajz
Nagy Szeder István
Archívum | | Szelmenci archívum
Nyitólap
English | | Slovensky | | Français | | Deutsch

  A kettézárt falu
 

Ellopták az apám sírját

Riport a 2000. április 15-én Kisszelmencen és Nagyszelmencen a 342-es határkőnél tartott könyvbemutatóról.

- Ez itt a Lacika. Látja, nénje? Három és fél éves - kiáltja mellettem egy fiatalasszony, s magasra emelve mutatja a szőke kisfiút.

- Nagyon szép gyerek! - mondja hangosan a túloldali sorompó mögül egy fekete fejkendős néni. - Apjuk hogy örült volna, ha megéri.

Kisszelmenci és nagyszelmenci emberek beszélgetnek 25 méterre egymástól. Köztük drótkerítés, elektromos jelzőrendszer, sorompó. Magyarul folyik a társalgás az ukrán-szlovák határon, amely kettévágta a falut. Vagy, ahogy Zelei Miklós könyvének címében írja, kettézárta az egykori magyar községet, amely Trianon után a cseheké lett, majd 1938-ban néhány évre visszakerült az anyaországhoz, hogy aztán 1944-ben, úgy tetszik, mindörökre megpecsételődjön szétszakítottsága: Kisszelmencből szovjet, míg Nagyszelmencből csehszlovák település lett. Később meg, ahogy borult a Szovjetunió és megszűnt Csehszlovákia, ukrán, illetve szlovák. Ugye, hogy mennyire valóságos a világnak ezen a tájékán az, amit máshol abszurdnak hívnak - üzeni a k. und k-s idők Prágájából bizonyos Franz Kafka.

A határon való szabad átkiabálásnak - amit egyébként nem szoktak megengedni a határőrök - oka van: a dolog lényegéből következően itt, a határ kisszelmenci oldalán mutatják be Zelei Miklós író és Adolf Buitenhuis holland fotóművész szociográfiai kötetét, A kettézárt falut. A könyv borítóján látható őrtorony, vagy ahogy az itteni emberek nevezik, a tojó itt van tőlünk kőhajításnyira. Most igazi katona unatkozik odafönn, s nem egyenruhás fabábú, mint gyakorta szokott.

*

A kisszelmenci Tóth Vince meséli Zelei könyvében: "Negyvenöt november végén jött hozzánk a határ, rögtön le kellett térgyepelni, avval kezdtem. Akit elfogtak, mindenkit letérgyepeltettek, mert ha már térgyepel, nem tud verekedni. A katona maga volt, elfogott öt embert is, de ha már le vannak térgyepelve, nem mernek fölállni, ha amannak meg puska van a kezében [.]. Térgyepeltem én, jaj, de sokat. Húsz évig laktunk a 342-es oszlopnál, a kisszelmenci utcavégen. Mert a határoszlopok számozva vannak, ahol laktunk, ott a 342-es áll. Hatvanöt november végén jöttünk el. [...] Egy tiszt úgy mondta nekem, hogy Csapot a muszkák nem akarták felhagyni, mert onnan mehetnek Magyarországra, Csehbe, Németországba. És ha Kisszelmenc, Palágykomoróc meg Gálocs nem került volna Oroszországhoz, akkor a határ Szürte mellett ment volna el, és Csapnál nagyon hegyesen jött volna ki, ott lett volna jóformán a vasútállomáson, Csap jobb oldalán. Na, ezt nem akarták. És azért vették el Palágyot meg Kisszelmencet, hogy egyenes legyen a határ. [...] Régen két sorra ment a drótkerítés. Nagyszelmenc felől nézve, a cseh utcavégen a sorompó, a cseh sztólba [oszlop], a határszulák [gyalulatlan oszlop], a szovjet sztólba, oszlop, és a szántás. Ezt nézik mindennap, hogy van-e által nyom. A szántásnál van egy út, ahol katonák járnak, vagy traktor. Aztán a kerítések, hosszában minden három méteren egy sztólba, így is lehúzva rajta keresztben a drót, belül szúrósdrót, kívül sima drót, ha hozzáér valaki, akkor rögtön csenget a műszer. Apparátok voltak eldugdosva, szedték körülöttük mindig a füvet, hogy nyezamokányije, na, zamokányije, zárlat ne legyen.

Később már három drótkerítés, majd négy. Rakétacsapda. Az utcavégen meg szulákokat kellett leverni több sorban, hogy meg se lehessen közelíteni a határt. Palánkot csináltattak velünk, hogy át ne lássunk. Végig vasbeton oszlopok, vascsövek, felül szetka [háló], drótháló, kábelek. Már ez megsemmisült, az szedte ki, aki akarta, felében adták-vették, vihették. Most egy kerítés van, a jelzőrendszer, a szántás meg az őrtornyok."

*

Vince bácsi, mint ahogy a könyvben beszélők közül sokan, sajnos már nem élhette meg, hogy szavait nyomtatásban viszontlássa. Az 1965-ben elhagyott ház most is ott áll, közvetlenül a határ mellett. Belesve egy óriási tűzhelyet látok, a padlót elborítja a szemét. Kétlépésre a drótkerítéstől, a megsüppedt, deszkaoldalú kútban egy vadnyúl teteme. A szlovák oldalon az ünneplő magyarok háta mögött rendőrautó és néhány egyenruhás. "Nálunk" nem látni sem határőröket, sem policájokat. A nagyszelmenciek átkiabálnak, hogy ugyan már, húzódjon a nép ideát egy kicsit oldalra, mert nem csak hallani, látni is szeretnék a helyi népdalokat játszó, Budapestről érkezett Kétrét zenekart. "Ellopták az apám sírját, odamenni nem lehet, / mert a nagyszelmenci temetőbe temették az öreget. / Eljutok én úgyis oda, tudom, nem is sokára, / viszek majd egy rózsacsokrot az édesapám sírjára" - énekli a szomorú kisszelmenci népdalt a tizenéves szólistalány, s könnyeket csal sokak szemébe. Több ez, mint egyszerű népdal, hiteles szociológiai látlelet ezernél is kevesebb ártatlan lélek emberi ésszel felfoghatatlan megnyomorításáról. A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) kérte a két ország hatóságait, hogy erre az alkalomra nyissák meg a határt. A szlovákok részéről állítólag nem volt ennek akadálya, az ukránok viszont elutasították a magyar óhajt. Íme a "baráti" ukrán-magyar alapszerződés a gyakorlatban.

*

Egy nagyszelmenci asszony, K. I.-né (az író monogrammal jelölte azokat a riportalanyait, akik a könyv megjelenésekor még élnek) visszaemlékezéséből: "Aztán ahogy teltek az évek, idetették a határt. Itt az udvarunkon ment végig úgy, hogy a kút és a disznóól Csehszlovákia volt, a ház Szovjetunió [...]. Nem gondoltuk, hogy így marad. Egyre vártuk, hogy majd csak elmegy innen a határ és összekerül újra a család. De eljött a felnőttkorom is, és nem. 1956. május 9-én férjhez mentem, a szüleim Kisszelmencről még az esküvőmre se jöhettek el. Néztek át. Kijöttek a határhoz, én is közelebb mentem, ahogy fel voltam öltözve menyasszonyi ruhába. Nem is hozom föl ezt a témát ma sem. Nem szoktam róla beszélni."

*

Házigazdánk, Rigán István és családja sokáig ott lakott a Tóth Vincéék házával átellenben, a határ szomszédságában, de nem jöttek ki a ma is ott élő rutén öregasszonnyal. Szerettek volna Kisszelmenc központjában, az anyósáékkal szemben építkezni, de ott nem sikerült telket venni, így aztán ma a falu másik szélén, Kisszelmenc 2/a alatt áll a házuk. Ez a postacím, ugyanis a falu egyetlen utcájának nincs neve. A Nagy Testvér szétesésekor bankban őrzött rubeljuk egycsapásra elvesztette az értékét, így az építkezés félbemaradt. A két embermagas téglafal árnyékában áll az alkalmi épület, amelyben a család lakik. Rigán István azon kevés kisszelmenciek egyike, akiknek van állandó munkájuk. Csapon, egy üzemanyagtelepen dolgozik havi 90 hrivnyáért, ami nagyjából 4000 forintnak felel meg. Felesége, Erika ukrán származású, de szépen beszél magyarul. Ő már a ház körüli munkákat is csak nehezen tudja elvégezni, mivel többször operálták különféle betegségek miatt. Nagyobbik fiuk szakácsnak és cukrásznak tanul Ungváron, Robi, a kisebb, még általánosba jár, pár kilométerre, a palágykomoróci iskolába. Sógornője, Viktória Ungváron dolgozik a nyugdíjfolyósítónál. Tőle tudjuk, hogy a havi nyugdíjak 40-70 hrivnya között mozognak, hetvennél többet csak azok remélhetnek, akik magas állami hivatalt töltöttek be. 39 éves házigazdánk még a Szovjetunió katonája volt, Leningrádban őrizte a rabokat.

- Amikor Amerikában Reagen lett az elnök, behivatott a komisszár, és megparancsolta, valljam be, miféle rokonságban állok én vele, merthogy engem ugyanúgy hívnak. Sehogy sem akarta elhinni, hogy Reagen nem az Amerikába szakadt nagybátyám.

Rigán István mostanában már tud nevetni saját történetén, de akkoriban ezt nem nagyon merte volna.

A legális bérből - már akinek van olyan - megélni lehetetlenség, ezért aztán a háztáji mellett a kishatármenti árucsere a túlélés záloga.

- A benzin, a cigó [ így mondják errefelé a cigarettát - T. J. ] meg a tömény szesz megy - okosít ki házigazdánk. - Az üzemanyag nagyjából feleannyiba kerül itt, mint Magyarországon.

- Záhonyba' mindenkinek van kapcsolata, aki átveszi a benzint. Főleg lisztet és kukoricát hozunk érte, mert az nálunk most nagyon drága - osztja meg velem a határjáró életforma rejtelmeit másnap reggel kávézás közben Rigán Pista sógora. Tegnapelőtt este 11-kor indult, másnap délelőtt 11-kor ért át Magyarországra. Adott-vett, aztán este újra beállt a záhonyi Tisza-híd előtti több kilométeres kocsisorba, de visszatapsolták. Harmadnap hajnalban ért haza.

- Sokallták a kilenc doboz Marlborót, amit hoztam. Mehettem a sor végére - meséli mosolyogva a fiatalember, aztán elkomorul a tekintete. - Ezt már megszoktuk. Azt viszont sehogy sem tudom megemészteni, hogy a magyar határőrök orosznak mondanak minket, s nem hajlandók magyarul beszélni velünk.

A fiatalember hetente háromszor teszi meg ezt az utat.Előtte egy német tulajdonban lévő ruhagyárban dolgozott, de az útiköltség oda-vissza majdnem több volt, mint a 41 márkás havi (!) bér. Szerinte Kárpátalján több tízezren kénytelenek így csempészkedni az alkalmankénti 1000-1500 forint haszon reményében.

*

A kisszelmenci I. J. poharazgatás közben avatta be az írót a túlélés furfangjaiba: "Davaj, davaj, jobb volt tavaly, nem volt davaj! Remélem, csak olyat mondok, hogy nem akasztanak fel érte. Vagy ha fölakasztanak? Úgyis meg kell dögleni egyszer! Most erre megiszunk. Amíg az a zászló leng, az a törvény van! Igaz? Na, isten, isten! Manyifeszt, manyifeszt, obmanuli ljugyej feszt! Még nem hallottad? Manifeszt, manifeszt, becsapták az embert feszt. Nem ismerős? Mert csak nézel rám, mint Lenin a burzsoáziára! [.] Nekem olyan nevem van, ami lehet orosz, ukrán, szlovák, magyar, mégis szarul élek. [.] Muszka katona, cseh katona, de mindig tudjál mit mondani! Mindig legyen érvényes történeted. Ne feledkezzünk meg azért az üvegről se [.]. Ismered a munkácsi sörgyár jelmondatát? A sör már jobb, de még ihatatlan!"

*

A vodka ellenben iható. Először akkor kínál meg bennünket a munkáskabátja alól előhúzott literes üvegből egy kapatos fiatalember, amikor Öcsivel (akinek a valódi keresztneve Ambrus), a KMKSZ helyi vezetőjével érkezésünk kora éjszakáján botorkálunk a mintegy hetven lakott portából álló falu egyetlen utcáján a határtól visszafelé. Öcsi megmutatta nekünk, milyen is ez a világszerte hírhedten híres és páratlan drótkerítés és sorompó, amire még a CNN is kíváncsi volt. Sokat nem láttunk belőle, Kisszelmenc főutcáján ugyanis csak egyetlen árva villanykörte pislákolt. Ez viszont nem nagyon zavarta a falu ifjúságát. A lányok karonfogva korzóztak a határig és vissza, a fiúk meg a házak előtti padokon ücsörögve "stírölték" őket.

- Három fekete kocsit láttam, Öcsi! Az előbb húztak el Palágy felé - hadarta izgatottan s némileg dülöngélve barátunk, amikor kiszúrt bennünket.

Öcsi, mint mindig, most is csak mosolygott, úgy, ahogy csak azok a patkolókovácsok tudnak, akiknek manapság is van munkájuk.

- Jönnek le a hegyekből a cigányok lovaskocsikon, úgyhogy hála istennek akad dolog. - mesélte éppen, amikor odalépett hozzánk az embercsempészek réme.

- Biztos afgánok, tamilok vagy más feketék lehettek - mondta aztán sokkal inkább nekünk, mint a hírnöknek.

- Elhozzák a szerencsétleneket idáig, elszedik a dollárjukat, majd magukra hagyják őket azzal, hogy már Szlovákiában vannak.

Mire idáig ért a KMKSZ kisszelmenci aktivistája, komája kabátja alól előkerült a vodka.

- Aztán csíkozott volt-e a matricája? - kérdezi vacsora közben Rigán István, amikor elmeséljük neki a történteket. - Mert arról ismerszik meg, hogy valódi, vagy házi csinálmány a vodka, hogy csíkozott-e a matricája.

Kiülhet arcunkra az értetlenség, mert mutatja az éppen használatos üvegen át a matrica hátsó oldalát. Jól látszanak a ragasztócsíkok.

- Mivel a gyárban gép ragasztja. - osztja meg velünk nevetve a tudást házigazdánk.

*

"1944. november 26-án Kárpátukrajna Népbizottságai I. Kongresszusának küldöttei honfitársaik akaratát teljesítve elfogadtak egy sorsdöntő dokumentumot - a Kárpátukrajna Ukrajnával való újraegyesüléséről szóló manifesztumot. A történelmi döntés kiállta az idők próbáját. A kárpátaljaiak ezt még egyszer bebizonyították az elnökválasztás idején tanúsított aktivitásukkal, államunk és népe méltó jövője, a stabilitás, a béke és a társadalmi egyetértés mellett téve le voksaikat."

(Leonyid Kucsma, Ukrajna elnöke. Kárpáti Igaz Szó, 1999. november 27.)

*

- Rengeteget tanultunk a szabadságról, a testvériségről, az egyenlőségről, az önrendelkezési jogról. Hát, ha itt ránézünk a drótkerítésre, ami kettézárja a falut, akkor láthatjuk, hogy valójában mennyit érnek a nagy eszmék, mennyit ér a népek sokat emlegetett önrendelkezési joga - mondja Zelei Miklós, aki Kisszelmenc polgármesterétől megkapta a község fából faragott kulcsát.

- Öt és fél évig dolgoztam Kis- és Nagyszelmenc történetén, s nagyon megszerettem azokat az embereket, akik szóba álltak velem. Bízzunk abban, hogy majd itt is változni fog a világ, amit viszont nagyon nehéz elképzelni. Ugyanis itt 2007-2010 között valószínűleg már állni fog a "schengeni" határ, ami legalább olyan kemény lesz, ha nem keményebb, mint a szovjet vasfüggöny volt. Addig kellene jogokat szerezni, amelyek talán akkor is megőrizhetőek lesznek majd. A könyvben sokan visszaemkékeztek rá, hogy 1968-ig itt is volt a kerítésen egy kis kapu, ahol jelentősebb családi események alkalmával át lehetett menni egyik faluból a másikba. A kishatárforgalom megindításáért a küzdelmet nem szabad föladni, mert félő, ha az EU-s határ bevezetéséig erre nem kerül sor, akkor már soha. Tény ugyanakkor, hogy az eddigi átjárhatóság lehetősége is borzalmasan lecsökken, ugyanis júliustól Szlovákia bevezeti a vízumkényszert Ukrajnával szemben.

A falu kulcsa mellé kapott gyönyörű virágcsokrot az író a szögesdrót kerítésen hajította át a sorompó mögött ünneplő nagyszelmenciek felé. Sajnos a szeretet (pontosabban annak szimbolikus gesztusa) ez esetben nem győzhette le a távolságot és a gravitációt: a csokor útja, akár egy lefülelt határátlépési kísérlet, a nyomjelző sávban ért szomorú véget.

Tódor János (Élet és Irodalom, 2000. június 23.)


   
© Zelei Miklós. Minden jog fenntartva!