A kettézárt falu Három riport a 2000. április 15-én Kisszelmencen és Nagyszelmencen a 342-es határkőnél tartott könyvbemutatóról
|
 |
Könyvek | | Színház |
|
 |
A kettézárt falu |
Faluvég, ezredvég, álomvég Riport a 2000. április 15-én Kisszelmencen és Nagyszelmencen a 342-es határkőnél tartott könyvbemutatóról.Az ukrán-szlovák határon Gyerekhangok. - Dobjál cukrot Anika! Felnőtt hangok. - Éviék jól vannak. kétéves a gyerekük. Állunk a falu főutcáján. Könyvbemutató van, ünnepi könyvbemutató, áldott tavaszi napsütésben. A falu népe kinn a főutcán. Hallgatják amint A kettézárt falu címet viselő Zelei Miklós szociográfiából szép, tiszta magyarsággal részleteket olvas fel a Kárpátaljai Illyés Gyula Nemzeti Színház fiatalja. A falu népe kinn az utcán: az egyik fele a szögesdrót innenső, a másik a túlsó oldalán. 2000. április 15-ét írunk. Kisszelmencen vagyunk, Ukrajnában. A szlovák oldalon Nagyszelmenc, a két falu persze, hogy egy falu, a fő utca persze, hogy egy utca. Csak a szögesdrót. Csak a szögesdrót húz keresztül rajta, a határ szögesdrótja, utána megszántott sáv, a fű közül kibukik a fakó homok. Szögesdrót az ukrán oldalon végestelen végig, ameddig a szem ellát. Jön lentről, Záhony felől és megy Ungvár fölé. A kétfalu-egyfalu között nincs átjárás. Ha valaki át szeretne kelni, hogy megölelje a húgát, nagyapját, dédapja unokáját, aki ott sétál húsz méterre tőle, az kerekedhet fel, mehet be Szürtére, szállhat buszra, mehet Ungvárig, szállhat buszra, mehet a határhoz, mehet át Szlovákiába, ott szállhat át egy másik buszra. Egy járónap. Ha van útlevél. - Tizennyolc éves korig jó a gyerekútlevél, ez itten, ni! - mutatja Illár Tamás a világoskék dokumentumot, amely automatikusan veszti érvényét 18 éves korban, mert akkor katonaköteles és katona is lesz az ukrán állampolgár, s csak a katonaidő letöltése után válthat új útlevelet. - De még szerencse, hogy katonák leszünk. Addig sincs gond a megélhetésre, és legalább megtanulunk ukránul. Körülvesznek a fiatalok. Kisszelmenciek, Palágykomoróciak. Magyarok. Csak magyarul beszélnek. Ukránul nem tudnak megtanulni az iskolában, mert a tanár sem tud rendesen. Alig csak - mondják. - Hogyan fognak elhelyezkedni, állást találni az ukrán nyelv ismerete nélkül? Rajkó Tamás azt mondja: az ő apja most kapta meg az 1997-es novemberi fizetését. "Negyvenöt november végén jött hozzánk a határ, rögtön le kellett térgyepelni, azzal kezdtem. Akit elfogtak, mindenkit letérgyepeltettek, mert ha már térgyepel, nem tud verekedni." A kettézárt falu mondatai az ünnepi levegőben. Ritka, egészen különös szinkronlemeze az életnek és az irodalomnak. Ritka, különös pillanata Európa aritmiás szívverésének. "Attól a perctől fogva, hogy a határ idejött hozzánk, esténként rögtön el kellett sötétíteni, egy gramm világosság se szabad volt, hogy kimenjen, mintha a falu nem is lett volna. A nagyabrosz volt odatéve az ablakba vagy tíz évig, hogy senki se lássa a fényt. Este még a házból se volt szabad kilépni. De én a csűrben aludtam, amíg le nem kellett bontani. Aztán a kertben. Nem tudtunk oroszul. Amikor ideértek az oroszok, kérdezték, hogy hívják ezt a falut, hát nem tudtuk megmondani. Elnevezték ők Szoloncinak. A másik fele a túloldalon meg Vel'ké Slemence. Közben se ez, se az, hanem Kisszelmenc meg Nagyszelmenc." Tóth Vince, mint oly sokan, életük történetét mondták el hat éven át a szerzőnek. A mondatok tulajdonosa már nincs az élők sorában. Ház ajtó nélkül, ablakai üveg nélkül, bámulnak a néhány méternyire húzódó határra. Nem értik, csak megélték a történelmet. A ház nemsokára össze fog dőlni, nem bír az idővel, a gazdátlansággal. - Amikor még úgy volt, hogy lesz kishatárforgalom, át lehet menni a falu másik végébe, akkor még lehetett házat eladni - beszéli Iván Margit -, de most már nem lehet. Senki nem vesz itt házat. Minek? Én 1958-ban jöttem ide Szürtéről, akkor még volt kolhoz, fizetett rendesen. - Ma? A máról Iván Margit korszerűen annyit tud, hogy a nyugdíja tíz dollár. Van veteményeskert, van két tehén, van két bikaborjú. Eladni nem lehet, megszervezett felvásárlás nem létezik. Maguknak tartják. - Majd levágjuk - mondja - és abból élünk. Meg csomagolunk a fiunknak, aki szépen elhordja, mert magyarban dolgozik. Szerencsés, ritka szerencsés ember - teszi hozzá, aztán arról panaszkodik, hogy valamelyik nap feljelentették, innen a faluból, hogy átbeszélt a határon. Mert a határon átbeszélni nem lehet. Jönnek a katonák és elzavarják az embert. - Még szerencse, hogy igazolni tudtam, aznap, amire feljelentettek, hogy átbeszéltem a határon, Ungváron jártam bent, így nem lett belőle nagy baj. Most felbátorodtak az emberek. Vannak újságírók, vannak tévések a könyvbemutató miatt. Oda lehet menni a szögesdróthoz, átbeszélni. A szlovák oldalon 1967-től vezetnek naplót. A kettézárt falu kötet 185. oldalán áll az 1990-es év legfontosabb bejegyzése: "Május 12-én este fél nyolckor az Együttélés és a Kereszténydemokrata Mozgalom választási előadást tartott. Az Együttélés nagykaposi vezetője arról beszélt, hogy a határokat nem ide-oda kell rakosgatni, hanem fel kell nyitni, hogy szabadon járhassanak az emberek. Elképesztő, hogy egy falut kettévágjon a határ. Községünkben nagy esemény történt. Szeptember 9-én megengedték a lakosságnak, hogy átlátogasson a rokonokhoz. csupán személyazonossági igazolvány kellett és reggel nyolc órától 9-ig átléphettük a szovjet határt. Vissza délután 4 és 5 között. Negyven év után beleegyeztek, hogy egymás nyakába boruljon szomszéd, rokon, ismerős." Kérdezem Iván Margitot, hogy a könyvbemutatón ott volt-e ő is a határnál? - Hát persze. Odaát él a húgom. Magyar népzene száll az emberek feje fölé, élő igazi zene, a Kétrét együttes fiatal muzsikusai játszanak, amíg az ünnepélyesen bemutatott könyv szerzője azt mondja: a szerző nem én vagyok, hanem önök, akik itt élnek, és tisztelete jeléül nagy csokor virágot dob át a szlovák oldalra, ahol a nemzetiszínű sorompóra könyökölő nagyszelmenciek hallgatják a falu irodalommá vált életéből vett monológot. A csokor repül és lehull a szögesdrót és sorompó közti szántáson. Gyerekhangok. - Fel mered venni? Felnőtthang. Ukránul valaki a fegyveres határőrnek. - Dobja át a túloldalra! Az emberek felbátorodtak a határnál. Nem úgy, mint mi. Záhonynál léptük át a határt. Az ukrán oldalon zöldsapkás katona. Hosszasan nézi, vizslatja az autót. Körbejárja. Állunk. Nem szól. Aztán egy sajtcédulára golyóstollal felírja a kocsi rendszámát. Utána mehetünk az útlevélkezelő házikóhoz. Állunk. Utána mehetünk egy másik házikóhoz, ahol az autóra valamilyen papírt adnak, amiért fizetni kell. Állunk. Utána mehetünk egy irdatlan betonépület emeletére. Reggel hattól várakoznak az emberek. Most tíz óra van. Reggel hatkor, az üvegablak túloldaláról kijött az egyenruhás hivatali ember és elment. Állunk. Senki nem tudja, mi történt. Lent a betonerkély alatt autók tömkelege. Állnak. Egyenruhások rágcsálnak egyhangúan napraforgómagot. - Mi történt? Állunk. Mellettem a fiatal fotós. Nem érti. Nem dühöng, nem veszekszik senkivel, csak nem érti. Én meg magamat nem értem, hogy miért is akartam rácsodálkozni a helyzetre akár egy pillanatig is. Hiszen tíz éve még olyan természetes volt az egész. Útlevélkérőlap, munkahelyi ajánlás, valutakérőlap, utazás célja, elbírálás. Állunk órák óta. Nem türelmetlenkedek. Várok. Minden természetes. Milyen vékony szappanbuborékhéj a történelemben tíz év. Alig tizenöt-húsz kilométert megyünk befelé Záhonytól. Amint lekanyarodunk az Ungvár felé vezető E 753-asról, már nincsenek jelzőtáblák, az út egymásba folyó gödrök terepasztala, Szürte után egy hajdani gépállomás égbemeredő vastraverzei. Oldalán hullámlemez szél tépte roncsai, a földön, a felverődő tavaszi gaz közt mezőgazdasági gépek dinoszaurusz maradványai. - Tíz éve volt egy álom, egy illúzió, hogy a határok légiesednek és végleg el fognak tűnni - mondja a kisszelmenci ünnepi könyvbemutatón Kovács Miklós, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke. Majd így folytatja: - Azóta kiderült, hogy a határ marad, és jó metafora arra, mi a magyarság sorsa egy ilyen kis faluban. Az ünnepség délben véget ér. Pontban egykor felkerekedünk, hogy átkerüljünk az utca túloldalára. Délután négykor már a szlovák határsorompóra könyökölve nézek vissza a délelőtti ünnepség színhelyére. Homoksáv, odaát szögesdrót. Hat méter, tíz méter? Legfeljebb húsz. Néhány órája még ott álltunk. Ünnepi mondatok kihűlt helye a levegőben. Gyerekhangok. - Dobjál cukrot Anika! Felnőtt hangok. - Éviék jól vannak. kétéves a gyerekük. Szigethy András (Népszabadság, 2000. április 22.) |
|
