A kettézárt falu


Három riport
a 2000. április 15-én Kisszelmencen és Nagyszelmencen a 342-es határkőnél tartott könyvbemutatóról
 

Könyvek | | Színház
Gazsó L. Ferenccel közösen írt könyvek
Könyvszerkesztés | | E-könyvek
Az első | | És még
Folyóirat-megjelenések
Galéria | | Önéletrajz
Nagy Szeder István
Archívum | | Szelmenci archívum
Nyitólap
English | | Slovensky | | Français | | Deutsch

  A kettézárt falu
 

Kettézárt lelkek

Riport a 2000. április 15-én Kisszelmencen és Nagyszelmencen a 342-es határkőnél tartott könyvbemutatóról.

Még sohasem voltam ilyen könyvbemutatón. Zelei Miklós fölfedezte, végigjárta és megírta az Ung vidékén országhatárokkal kettézárt falut, Szelmencet, melynek színmagyar lakói a demokratikusan berendezkedni igyekvő Szlovákia és Ukrajna bejegyzett polgárai. Kisszelmencet a második világégés végén a testvéri szovjet tankok lánctalpaival szakították le a Csehszlovákiában ragadt Negyszelmencről, s most, ezen a szépen derengő áprilisi napon nézi - hivatalos, engedélyezett, ünnepi keretek között -, végre nézegetheti egymást a falu két fele.

Történelmi szénanátha

Népszabadságos kollégám, Szigethy András lépeget a tócsák, a mélyedések között, néha megszólít valakit az ünneplő csoportban és egyre rázza a fejét:
- Hihetetlen. Én annak idején két hónapig tudósítottam a kambodzsai háborúról, azt hittem, már mindent láttam.
Ez az eszköztelenség pillanata, nincs film és nincsen jól eltalált szó, amivel az adott helyzet tragikumának torokszorító feszültségeit pontosan vissza lehetne adni.
Teljes a képtelenség.
Képtelen az ottaniak és a riporter helyzete is.
Állunk az ukrán oldalon, megkezdődik az ünnepség. A színészek, akik fölolvasnak és a muzsikusok, akik ungvidéki népdalokat énekelnek a borzasztó minőségű mikrofonokba, mind kárpátaljai és magyarországi magyarok. Itt a kárpátaljai magyarok bólogatnak a dokumentumregény mondatait hallván, ott, épp tíz méterrel arrébb a szlovákiai magyarok mártják arcukat a szélbe, s mi, magyarországi magyarok, zsebkendőt keresünk, törölgetjük a szemünket, a tavaszi határban ez a történelmi szénanátha ideje.
Csak az emberiség egyik feltételes reflexének torz emlékművén, az őrtoronyban nem beszélik a magyart.
A katonák most a homályló távolból, távcsővel ellenőrzik a terepet, ahol fél évszázada még az átkiabálás is tilos. Ukrán oldalról nézve előbb a szabályosan fölhúzott és - jól érzékelhetően - folyamatosan karban tartott drótkerítés látható, benne a csöngő, ami még nem hogy a cikkanó nyulat, de még az eltévedt tyúk tollát is érzékeli. A vasfüggöny mögött nyolcméteres, gereblyézett határsáv, majd az ukrán és szlovák nemzeti színekkel kipingált két oszlop következik, végül a sorompó, aminek nincs, nem is lehet semmi feladata.
Ha csak nem az, hogy most rajta könyököljenek a szlovákok, akik magyarok.
Zelei lép a mikrofonhoz, megköszöni azt a közel hatévnyi együttműködést, amiből ez a könyv sarjadt. Belegondolok, miféle lelki edzőtábor lehetett ennyi éven át rendszeresen átjárni ezen a barbár - ne feledjük, eredeti jelentését tekintve: idegen - határon. Bennünket e napon - bár mindenféle hivatalos papírral, többpecsétes meghívóval, kiküldetési rendelvénnyel szerelkeztünk - egyszerűen lefegyverzett és két órára valóságérzékelő karanténba zárt az ukrán adminisztráció. Megmentésünkre Kovács Miklós, a kárpátaljai magyarságot Kijevben népképviselő politikus jött értünk, aki tekintélyt parancsoló fehér Volgájával tovább terelt ugyan bennünket, de már nem az illő időben. Így hiába volt a hajnali kelés, a Záhonyban szolgáló magyar határőrök rugalmassága és a jól előkészített papírhalom.

Időutazás

Csopnál, okulásunkra, megállt az idő.
Háromnegyed órát késtünk, ám mindkét ország magyarjai türelmesen várták az anyaországi vendégeket.
Zeleié a szó, az élet nevében bocsánatot kér azoktól, akiket megbántanak a nyomtatásba került tények, azután a helybéliektől két csokrot vesz át. Az egyikkel az országhatárhoz lép, a kerítés fölött áthajítja. Van, aki fölsóhajt, más fölsikolt, egy pillanatra talán még azt sem tudni, a múltat, az ilyenné lett életet vagy a gyönyörű virágot sajnálják jobban.
Idefelé láttunk katonásan csupasz temetőt, egységes, zöld műkoszorú-ezreddel.
És újra halljuk az "Ellopták az apám sírját" kezdetű dalt, ami után, még a kissé fátyolos vodka is nagyon jól tud esni.
Sokan állunk az egyik udvarban megterített asztal körül. Állunk és nagyokat hallgatunk. Visszaverődnek ebben a keserű űrben a határszélen néhány perce folytatott beszélgetés mondatai:
- Aztán udvaroltok-e odaátra?
- Szoktunk.
- És az itt hogy megy?
- Ha elballag az őr, akkor átkiabálunk. A lányok tudják, hogy mikor jövünk.
- Miről beszélgettek?
- Arról, hogy nem kaptuk meg a levelet, hogy mi megy odaát a tévén, meg hogy mikor jönnek. Mi nem kapunk útlevelet.
A fiatalok mesélik, ha rajtakapják őket, hamar az őrsön találhatják magukat. Odaát a szlovák csendőrök vitték be nemrég a lányokat.
Amíg a fiúkkal beszélgetünk, halljuk az átkiabált falusi híreket. Az ángyi kórházban van, Béla bácsit is operálták, a nyáron lakodalom lesz Pista sógornál.
- Nem látjátok a fiamat? - kérdezi egy néni a szemköztieket fürkészve.
Ekkor indulunk el a vodkák felé.

Bűnbak vagy sárkány?

Arthur Koestler angol állampolgárságú magyar író, nem sokkal azután, hogy kiszabadult Franco börtönéből, a második világháború első heteiben egy dél-francia internáló lágerbe került. Itt döbent rá a tényre: "Amikor a francia kormány felfedezte, hogy az emberekben az idegenekkel szemben élő természetes ellenszenv kiaknázásával milyen remekül lehet irányítani az általános elégedetlenséget és felhasználni a pogromokra való hajlandóságot, csupán egy ősi receptet sikerült újra fölfedezniük. A bűnbak feláldozása igen régi intézmény, a mai uralkodók azonban valami sokkal látványosabbat akartak a baknál - legalábbis egy sárkányra volt szükségük. Hitler fedezte fel az első, összetett szupersárkányt, és judeo- liberális- Sztálin- Rotschild- összeesküvésnek nevezte el. Sztálin a trockista- náci- mensevik- imperialista- kútmérgező- terméspusztító- tűzokádó- szörnyeteg- sárkánnyal követte őt. A modern sárkány egyik előnye az ősi bakkal szemben az volt, hogy képes volt az egyik halálos csapást a másik után elviselni, de soha nem pusztult el egészen, és ha megcsiklandozták a hasát, rögtön visszanyerte teljes, ádáz életerejét, úgyhogy a modern Szent György megszámlálhatatlan menetben folytathatta a küzdelmet ellene. Másik előnye volt, hogy át lehetett keresztelni, és bármikor cserélhető, változtatható részletekből állt. Így aztán Hitler sárkányának létfontosságú szervét, a bolsevizmust ki lehetett cserélni a kapitalizmussal, Sztálin sárkányának fasizmusát a plutodemokráciával, anélkül hogy erejükből egy szikrányit is veszítettek volna."
Nézem itt, az ukrán oldalon a magyar sárkányt. Pecsétes ballonban áll mellettem, rossz a foga, hajlott a háta, lyukas a bakancsa, mosolyog és sír, hangsúlyozom: egyszerre képes nevetni és zokogni a könyvből fölolvasott részleteken.
Valóban sárkányi.
És nézegetjük Zelei virágcsokrát is a senkiföldjén, ami - mire átérünk a túlsó partra - fölkerül a két nemzeti színű főoszlop között a kicsi, fehér mellékoszlopra, ami egyszerre hasonlít egy csupasz sírkőre és egy sehová sem tartozó kilométerszelvényre.
- Egy bátor ember rakta oda - mondja valaki a másik oldalon három órával az ukrajnai könyvpremier vége után. Mert a határ átlépése ennyi időbe tellett. (A szlovák hatóságok hozzájárultak a rendkívüli határnyitáshoz, ám az ukránok elzárkóztak. Egy busznyi "ukrán" így is átjöhetett velünk, szigorúan konvojban, fegyelmezetten, huszonnégy órás ott-tartózkodási engedéllyel.)
Kisszelmencről negyven kilométert utazunk északra Ungvárra, ahol átléphettük a határt, majd újabb negyven kilométer megtételével visszaérünk oda, ahonnan elindultunk. A szlovák oldalon ugyanolyan türelemmel várják a késlekedő konvojt, mint bennünket nemrég az ukrán Kisszelmencen.
Zelei nekiáll dedikálni. Leül az iskola elé és könyve hőseinek, akik szó szerint hősök, megírja a megírandót. Mi kisétálunk a határhoz, épp háromszáz lépés az, amihez nyolcvan kilométeres út vezetett.
Látjuk a csokrot, mögötte a vasfüggönyt, azután a srácokat, akik most, ezen a napon nyugodtan udvarolhatnak a hatalmaknál is merevebb határ fölött.

Dlusztus Imre (Délmagyarország, 2000. április 22.)

   
   
© Zelei Miklós. Minden jog fenntartva!