A halasi norma


1956. november 1-jén Nagy Szeder István javaslatának megfelelően referendum jellegű szavazást tartottak Kiskunhalason. Nem személyekre, hanem a négy koalíciós pártra: a Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Pártra, a Magyar Dolgozók Pártjára, a Szociáldemokrata Pártra és a Nemzeti Parasztpártra szavaztak. Mintegy 16 000 választásra jogosult szavazott. Több mint 12 000 választó az FKgP-re adta voksát. A Szociáldemokrata Párt körülbelül 15, a Nemzeti Parasztpárt 6, a Magyar Dolgozók Pártja 4 százalékot kapott.
 

Könyvek | | Színház
Gazsó L. Ferenccel közösen írt könyvek
Könyvszerkesztés | | E-könyvek
Az első | | És még
Önéletrajz
Galéria
Nagy Szeder István
Archívum | | Szelmenci archívum
Nyitólap
English | | Slovensky | | Français | | Deutsch

  A halasi norma
 

Norma vagy kivétel? A helytörténeti rang univerzalitásáról
Zelei Miklós: A halasi norma című regényes életrajza kapcsán
A. Gergely András recenziója

Egy város, egy megyében, egy fogalommá vált emberrel. S egy portré-kötet, interjúkötet, dokumentum-füzér Őróla, "a Szeder"-ről, ahogyan Kiskunhalason mondják, avagy Nagy Szeder Istvánról, a halasi polgárról, az egykori kisgazda-vezetőről, a mérnökről, a negyvenkét magyar börtönt megjárt közéleti szereplőről. Zelei Miklós "népkönyv"-nek nevezi, amit közreadott a GM&Társai Kiadónál, s amelyet megírhatott az NKA Szépirodalmi Szakmai Kollégiuma pályázati támogatásával, "dokumentum regény Nagy Szeder István élete" munkacímmel.

Rövidre fogott jelenségrajz ez itt, nem több, az opusz kézbevételét követően. A kötetcím nem a szerző kreálmánya, azt főszereplőjére aggatta egykor kortársa. Senki sem tehet talán arról, ha normává válik. - kivéve, ha oly kitartóan konok, pontos, hajlíthatatlan, mint Nagy Szeder volt. Ezt sugallja a szerző-szerkesztő is, a kötetről megjelent reflexiók és recenzió ( Forrás , 2005. február), továbbá a könyv forgalmazásában szerepet vállaló honlapok, újságszövegek, közszereplések is (Spinoza Ház).

A szintúgy kiskunhalasi származású Zelei számára alighanem szükségszerű minta volt "a Mérnök Úr". Nagy Szeder megkerülhetetlen korszaka, példája, minőségjelzője, ideáltípusa egy morálisan elkötelezett, politikailag is involvált személyiségnek, emberi magatartásnak, amely talán nem minden településnek adatik meg. De ahol mégis, ott regény készül róla idővel. Vagy szobor, vagy utcanévtábla, dokumentumfilm, levéltári fond, és helyi rádióműsor-témává lesz, sőt még a reá emlékezőkkel is városi tévé-riportfilm készül... Kiskunhalason nincs is (és nem is volt) sok olyan személyiség, akivel ez megtörténhetne: ha feltesszük, hogy igaz, akkor Dankó Pista származási helye, Bibó István szülőhelye, avagy a jeles történetíró és akadémikus Szilády Áron városa. És az 56-os csendőrsortűzé, a halasi csipkéé, Lakatos Menyhért meg Erdei Ferenc tanyaképeié, s talán a dél-alföldi építészeti szecesszióé is. (Aki ennél többet asszociál Halashoz, az már ismeri is ezt a várost.!).

Zelei munkája több mint korszakos! Nagy Szeder Istvánt érdemben megfaggatnia éppúgy nem sikerült börtönőreinek és kihallgatóinak, mint a várostörténészeknek, tévéseknek, újságíróknak, helyi politikusoknak. Ebben a kötetben mégis megvan az önéletírás szóbeli hitelessége, árnyaltsága, élethűsége. Megvan a "fordulatos élet" aprólékos dokumentációja, a kortársak és kortanúk megszólaltatásának igénye, az okadatoló precizitás garanciája is, szinte a Nagy Szederre jellemző mérnöki pontosságra törekvés teljességével. Egy korszak (hovatovább egy évszázad) korképe, egy város hitelesnek mondható mikrotörténeti rajzolata, egy magyarországi megye történeti fősodorból kieső, mégis időnként kardinálisnak tetsző változásképlete is; mi több, mindez épp ama garanciális személyiség tolmácsolásában, akinek azért lehetünk képesek súlyosnak tekinteni minden megfogalmazását, mert személyességével támasztja alá, személyisége pedig épp szavai, tanúságtételei szerint bír olyan hitelességgel, amit nem helyettesíthet száraz adat vagy az objektív történetmondás szenvtelensége.

Zelei mindezt egybefogja, a kortársakkal készített interjúk révén narratívába is helyezi, lábjegyzeteivel korrektté kerekíti. A "halasi normát" úgy rajzolja meg, hogy helytörténeti rangú összképet ad, üzenete egyértelműen a morális univerzum igényét közvetíti, s a kötet olvastán lassanként kifejlődő portré tükröt állít a másként és másért hívők-cselekvők elébe. Zelei univerzális normát fogalmaz meg "a halasi norma" révén. A kendőzetlenül nyílt, életveszélyt és hátrányt is kitartóan vállaló, elveiből soha jottányit sem engedő típus - vagy, ahogyan Zelei maga fogalmazza az előszóban: "szeretetlényegű ember, romantikus lélek" - megidézése "rendhagyó megoldásokat kíván": az "adatokból, cserepekből, történésekből, vélekedésekből és észrevételekből összeállt egy rendkívüli élet története". Egy olyan emberé, aki "abban lelte örömét, ha másokkal, de akár ellenfeleivel is, jót tehetett. Volt bátorsága ahhoz, hogy saját törvényei szerint éljen, ez volt az ő boldogsága". S az összeállító-szerző ezt a boldogságot fogja keretbe, teszi plasztikussá és publicisztikusan is befogadhatóvá.

A dicséretes munka épp a szerző vállalása révén kínálkozik gazdagabb értékelésre is. Vagy, hogy pontosabb lehessek, ha nem is normatív mércével mérve "gazdagabb", de jelentésárnyalataiban, kontextusaiban tagoltabb, árnyaltabb és a "népkönyv" jellegen túli hatást is mérlegre tévő felbecsülést követel. Több tekintetben. Elsőként talán épp a cím tárgyában, jelentéshátterében, a " norma " értelmezésében.

Egy jeles politikus (Pfeiffer Zoltán, FKGP, 1947) használta jelző a szűkebb közösségben, pártban, cselekvési együttlétben épp arra jó, hogy megkülönböztessen, cinkosan befolyásoljon, fölbecsüljön és bíztasson. Norma, azaz: szabvány, minta, előírásos forma, követelmény, erkölcsi viselkedés-minimum, ideális szabály íratlan rendjének megtestesítője valóban lehetett akkoriban Nagy Szeder István. De ez a jelző, s az a szándék, hogy Zelei a címszereplő "örökségéről, etikai és politikai üzenetének időszerűségéről" szóljon, továbbá ennek igazolására hozza-vadássza össze a kortárs emlékezők vallomásait, vagy csoportosítsa át az interjús helyzetben elmondottakat, épp arról szól teljesebb kitekintésben, hogy Nagy Szeder nemszabványos, normarontó, eltérő, nyakas, csakazértis-ellenzék volti és maradt politikai vagy emberi életútja egészén át. Nem "a halasi norma" volt, hanem minden halasiak közül kiemelkedő, lebírhatatlan, megfélemlítettségében is büszke tartású, mondhatnánk makrancosan konok személyiség. A maga életében és tudományos munkásságában - folytatva bár a végtelen szorgalmú idősebb Nagy Szeder István helytörténészi munkásságát - a "fiatal Szeder" olyan zordon, tántoríthatatlan elszántsággal kutatta a halasi múltat, mint ahogyan a mérnöki precizitást tekintette saját normájának akkor is, ha szélmalmot restaurált, latrinát tervezett vagy börtönmodernizációs feladatot teljesített rabtársaival együtt. Ez nem a mindennapos helyi mérték, hanem a mérnöki iskolázottság jegye, nem a szokvány, hanem a kivételes. Vagy csak egyszerűen: más. Zelei elmulasztja e másság okának, mögöttesének megformálódását. Kapunk tőle egy roppant változatos sorsképletet, egy zavaros életmenet állomásainak útvonalrajzával együtt - de nem teljesedik a képlet: merre és miért arra, hogyan és kikkel, kik képviseletében és ki mindenki nevében, miért magányosan és nem-szokványosan. Hiányos marad a normatartalom bemutatása, merthogy nincs kontextusba ágyazva.

Zelei "népkönyvnek" titulálja művét, legalább is az alcímben. Mi a népkönyv ebben az esetben? Népéletrajz? Egy nép változásrajza? Egy népcsoport mentalitástörténete? Egy népről szóló hősének? Egy népnek szóló tanmese? A "halasiak hangja" különkiadásban? Vagy a ki nem mondott népéletrajzok foglalata egyetlen személyiség tükrében? Esetleg csupán nép-szerű történelemkönyv? Népkönyvtárak könyve? Népszerűen megírt történelem? Népszerűséget építő, kultuszformáló olvasókönyv?

Gyanítom, inkább arról van szó, amire épp Nagy Szeder stiláris fordulatai szintúgy példák, s életének eseményei nem különbül: "mindig azt akartam, mindig azt mondtam, mindig azt tettem. - amit a nép!". Amit a nép akart, amit a nép mondott volna, amit a nép követelt. A nép fia a népért. Normaformálóan. Normakövetelően.

Zelei érzékenyen követi mentorát, ahogy a nép fia szólott, s ahogyan még más fiak is megszólalhattak itt a kötetben: hasson az úgy, mint a nép hangja. Azé a népé vagy népképviselőé, akinek nincsenek, mert nem is lehetnek ellenfelei, ellenségei, ellenzői - hisz ha lennének, akkor a nép fiát ellenezve épp maguk szüntetnék meg azt az érvényes narratívát, melyet e népfiak megszólalása legitimál. Másként szólva: éltek és élnek még, akár Halason is, akik "valamiért" nem szerették Szedert, nem fogadták el önjelölt népképviseleti (ahogy Zelei írja: közvetlen képviseleti) demokráciáját, nem tekintették a kisgazdákat az egyetlen mércének, nem tűrték (vagy csak nehezen) a cigányellenes helyi polgárosult szellemet, vagy a civilizátori (normatív) hangnemet. S ehhez az ellenzéki-ellenséges beszédmódhoz meg is találták a maguk érveit, a népképviseleti érvet ugyanúgy, mint a pártközponti jóváhagyást.

Hiányzik tehát a kötetből a narratívák rendszerbe szedése, a szerzői-szerkesztői interpretáció! Zelei erről úgy véli, majd maguk az elbeszélt tények (???) fogják elrendezni a jelentésteret, a Szeder által összerakott múlt-impressziók fogják jelentéssel ellátni vagy áthatni a történeti anyagot, az "adategyesítés" beteljesíti önnön feladatát. Neki már annyi szerzői kötelezettsége sincsen, hogy "jellemezze azokat az embereket, akikről ír", hisz - mondja a szerző - "jellemezzenek mindenkit a szavai, a tettei".! Ez nemes mentség volna, ha nem épp olyasvalakit jellemezne, aki maga is megannyi jellemzési móddal, árnyalattal, ítélettel, sommás minősítéssel vagy precíz árnyalással fogalmaz a környezetéről, jellemekről, életfelfogásokról, életmódokról, emberi és erkölcsi karakterekről, szervezet-emberekről, hóhérokról és tizenhat éves kurvákról.

Zelei népszerű formába szuszakol egy népszerűtlenül népszerű emberi portrét, vállalásos sorsot, morális fennséget. Népszerűen hivatkozik arra, hogy a tényszerűségek beszélnek - miközben a szociológiai, történeti, néprajzi vagy kommunikatív értelemben vett társadalmi tények nemhogy nem beszélnek egyazon nyelven, de teli-s-teli vannak a kontextusok, komplexusok, értelmezési módok és félreértelmezések, árnyalt manipulációk és populáris szóficamok, pártszövegek és korjellemző értelmezésmódok jellegzetes példáival. Ezek ott lapulnak Szeder vallomásaiban is, ellenfeleinek szótáraiban is, kortársainak emlékezetében és interpretációiban is. Csak épp azt a látszatot kapjuk, mintha a szerző-szerkesztő tudna beszélni nélkülük.! A szerző "csak" egy "boldog ember" életútjának "adategyesítését" végzi el, s teszi ezt megvallott befolyásolási szándék nélkül.

A kérdés azonban - e nemes szándékot a legkevésbé sem minősítve - első körben is az: van-e érdekmentes közlésmód egyáltalán? S ha van (szerintem nincs), miért éppen a publicista-közíró-újságíró-szerkesztő-riporter ne tudná, hogy nemigen lehetséges emberi nagyság a viszonyítások nélkül, hogy kevésbé hitelesen létezik ideális személyiség a környezet árnyalt bemutatása nélkül, s hogy nincs esemény vagy történés a fókuszpontba emelt tüneményhez kapcsolódó viszonylatok vagy körülmények nélkül. A narratív-elbeszélő történetmondás megelőzi, körülveszi és követi Nagy Szeder István átbeszélési kísérleteit, a narrativitás kikerülhetetlen a szerkesztő-szerző számára is, a helyi és perszonális történelem eseményei, helyszínei mindig körül vannak ölelve más-más narratívákkal. Ezekből (egyebek közt Nagy Szedernél is megannyi formában megjelenő) olyan identitásformák, magatartásmódok, élményalakzatok, minta-kollekciók formálódnak rendre, amelyek nem egyes szám harmadik személyben deklarált köztörténetté, hanem személyes vagy kollektív lokális kortörténetté teszik mindazt, ami itt elhangzik. A mikro-történetírás nem mai találmány, s ha Nagy Szeder Istvánnak sosem kellett számolnia a történettudomány narratológiai szempontjaival, azért az mégsem teljesíthetetlen követelmény a szerkesztő-szerzőt illetően, hogy ne csak az elhangzó válaszokat kapjuk meg a föltett kérdések nélkül (e téren egyébiránt következetes, hisz az interjúszituáció jellemzése kimaradt a kötetből, pedig az interjúkészítésnél közismerten fontos komponens, hogyan kérdeznek, hogyan siklanak el tágabb vagy szűkebb értelmezési árnyalatok fölött, s hogyan lehet egyáltalán egy kérdésre válaszolnia annak, akit akár kérdezni sem kell, mert mondja a magáét, mint éppen Nagy Szeder is.!), hanem azt is megtudhassuk, miként él a válaszadáskor a házilagos (vagy helyi) használatra szánt érvekkel, miképpen épít a személyes tudomásaira, vagy hagyatkozik a kollektív emlékezetre. Nagy Szeder ugyanis épp az a típus volt, akinél szövegszerűen kimutatható a szőrszálhasogató precizitás és az elnagyolt értékelés, főtéma és alprobléma váltott használata, interpretációs síkok tetszőleges váltogatása - ami nem jellemhiba, hanem stíluskérdés. Ám ha a kérdezettnél stílus kérdése is, az interpretáció nagy összefüggéseit felmutatni vállaló "igric" számára már nem pusztán felelősség kérdése, hanem azé a dilemmáé is, amit Nagy Szeder úgy fogalmaz meg: "A honismeret ott kezdődik, hogy a családokkal mi történt. És ha ez megvan, akkor lesz majd helytörténet meg országtörténet. Addig nem". Viszont ha "a halasi noma" mértékadó voltát úgy mutatja be a szerző, hogy nem érzékelteti sem a többi mértéket, mértékegységet, sem a mértékhasználatot és az ezt körülölelő hatásokat, akkor a mérték sem válik mérhetővé, csak fikcióvá lesz.

Kritikai ellenvéleményemmel szemben kétségtelenül fölhozható, hogy miért követelem, amire a szerző nem vállalkozott, miért kérem számon a tudományos norma szerinti interpretációt, ha Zelei a publicisztikaira épített.?! Nos, ez józan érv lenne - kétségtelenül csalok. De csupán abban a kontextusban, amelyben a kivételes embert normának tekintő írástól a normák benne rejlő szintjét megkívánhatónak mondom! Hisz ha a szerző üzenetét jól olvasom, talán bizony arról szól ez a Nagy Szeder portrékötet, hogy többre is vihette volna, nagyszabásúbb is lehetett volna, ha a körülmények, a kor, a környezet, az ellenfelei, a morális törpék időszaka nem húzza vissza, nem börtönzi be folyton folyvást, ha kiteljesedhet abban a miliőben, amelyben él, s ha beteljesítheti küldetését, amelyet vállalni próbált példás következetességgel. Ugyanígy a kötet is képes lenne - s mert más hasonló mű eddig erre képes nem lehetett, kellene is képes legyen! - a teljesebb ábrázolásra, amit nem maguk "a tények" és adatok, hanem a portrévázlat alkotója lett volna igazán képes vállalni!

Zelei intenciója, szándékszerű törekvése, legfőbb üzenete, hogy ez az ember nemcsak egy börtönviselt szakember volt a mérnöki tudományokkal megáldva, hanem Emberi Nagyság, Norma is. Sőt: nem egyszerűen helyi norma, hanem egyetemes. Példás, mindenkor és minden morálisan gondolkodni vagy mérlegelni képes felfogás számára valóan nagyszabású. De épp azzal, hogy egy nagyszabásúság mögül "kispórolja" a társadalomrajzot, Zelei szimplán az olvasó felelősségi körébe utalja a tájékozódásnak azt a szintjét, amelyre magától az nem lehet képes: nem ismerheti a részletes kiskunhalasi társadalomtörténetet, redempcióstúl és kiváltságostúl, katolikus betelepítésesditől kuruc rablásosdiig, helyi elit-históriától tanyai szolganépig, párttörténettől mezőgazdasági profilváltásig, tanyafelszámolástól erőltetett iparosításig, zsidóellenességtől cigánypolitikáig, parasztvármegyétől kiskun származástudatig. A száraz, sőt az élménydús leírásból sem tudjuk meg, hogy amikor 1947-ben politikai támogatóitól, szavazóitól és mandátum-lehetőségétől megfosztották, majd letartóztatták Nagy Szedert, nem tettek-e vele több jót, mintha beviszik a Pártiskolára, Parlamentbe, a népi demokratikus populizmus intézményrendszerébe. Vagy, amikor 1956 novemberétől januárig fedő alatt tartotta a halasi népi-polgári forrongást, adományt gyűjtött a pesti proletároknak, vagy reménykedett és a helyi hatalom szekundálása mellett feszültségmentesítette a várost, mennyien akadtak, akik számára ez csupán a bolsevista rendformálás rejtett módja volt; vagy akik megúszták a három évi börtönt (nem úgy, mint Nagy Szeder), azok számára miként vált legitimmé a helyi hatalom bárdolatlan uralomtechnikája, miként vállalhatták ennek nehézségeit is, s tekintették evidensnek vagy precedens értékűnek, hogy az alkalmatlan pillanatban kisvárosi "ellenforradalmat" szító ember nem volt kellőképpen figyelemmel az adottságokra és erőviszonyokra, s ezért ült elsősorban, nem pedig a mondvacsinált pénzügyi tranzakció miatt. S ugyanígy nem tudjuk meg, miként alakult a Szederhez való viszonya a helyi pártirányításnak, miként szolgált "precedensként" a megyében vagy Budapesten, s miként hihette, hogy "az emberek hisznek bennem, .az én kitüntetéseim egyike ez a hit"; illetve nem válik világossá a kontextus, mennyiben volt esetleg csupán téveszméktől áthatott, ha magányos népvezérként álmodozott, vagy mennyiben vált társadalomformáló szándéka puszta tévképzetté, ha nem tudott egyensúlyt tartani haladó "univerzális" eszmék és lokális maradiság között, midőn a kommunizmus dicsérete helyett a meg nem értett kisgazda-eszményekről beszélt kitartóan, egész életében.?!

Szigorúbbra szabva a kritikai mondandót: Zelei érzékeny alkotóként formálja meg Nagy Szeder emlékszobrát, s rögtön talapzatra is állítja, megkoszorúzza, körül-ünnepli. De nem engedi látni, milyen ligetbe, pagonyba, város-erdőbe vagy homokpusztába állította szobrát, s mintha nem is érdekelné, hogyan hat az, mi veszi körül, kinek szól, ha szól egyáltalán.?! A helytörténet értéke persze lehet magáért való, lehet majd csak hosszabb távon értékesülő, mint maga Nagy Szeder életműve is, és lehet univerzálisként tételezett. Zelei ezt a későbbi értékesülési normát sugallja, sőt hisz a norma hatásában is. Bízik abban, hogy amit Szeder teljesített, az nem pusztán a helyi érdekek mentén érdekes, hanem elvontan szép is, esendően nemes is, egyetemlegesen érvényes is. Ám, hogy ezt elhitesse velünk, morális példázattá növeli Szeder sorsát, népszerűvé teszi a regényes életút-leírások kedvelői számára, népkönyvvé, amely a népet elvont ideaként kezeli, nem társadalmi konkrétumként, s főleg nem olyanként, akinek nemcsak rajongása lehetséges, hanem ellenvéleménye is, nemcsak rendszerváltó vágyképe lehet időszerű, hanem opportunizmusa is, s nemcsak egyetlen útválasztásban hihet, hanem még sok másban is. A kollektív emlékezet Nagy Szederre vonatkozó részéből Zelei csak a halasi normaépítés hőséhez pozitívan viszonyulók hangját erősíti föl, Szeder ellenzékét ezzel szinte lekezeli - pedig Szeder portréja is teljesebb lehetne, "norma" volta is igazolhatóbbnak látszana, ha környezete nem csupán pillanatképekké merevített szürke háttér lenne, hanem a portré szerves része.

Zelei korszakosat hozott - ezzel kezdtem jellemzését. De azzal zárom, hogy sajnálatos, csupán a történeti publicisztikában érvényes ez a kontextus, ott sem teljességgel. (Ott legföllebb egyedinek minősíthető). Épp az a sajnálatos, hogy a szélesebb kontextus nélküli beszédmód nem puszta formális elvárás, hanem olyan norma , amelyet nem halasiak alkotnak, nem halasiaknak, hanem annak az univerzális igénynek, elvárásnak megfelelve kellene figyelembe venni, ami a helytörténetírást is áthatja az újabb időkben. A halasi univerzumon belül Zelei műve - ha nem is siker-sztori, de - érdemi tett, viszont a helyi sosincs a környezete nélkül, ahogy a halasi főhatalom sincs a tanyák népe nélkül, Szeder példája sem lehetséges a lokális öntudat kiskun mintája nélkül, a helytörténész "ellenbeszédje" sem érvényes a korszakok jellegzetes beszédmódjai nélkül (s ezen belül a hatalmi beszédmód meg a társadalmi tiltakozás is egyként fontos, egymásra utalt szereplők megnyilvánulása!). Univerzálissá, vagy hogy korunk népszerű fogalmi konstruktumát használjam: globálissá is csupán az az érték, norma, példa vagy minta válhat, amelyet lokálisan hitelesítettek.

Zelei munkájának befogadása lehetne csupán a halasiak joga - de nemcsak az övék. Mi, a szélesebb társadalmi kontextus is igényt formálunk "a halasi Norma" ismeretére. Egyebek között éppen azért, mert saját normáink alakításában is alapvető szerepet kapnak a helyi normák, s mert a helyi normák is beágyazódnak a közfelfogás, közgondolkodás, közpolitika és közerkölcs normarendjébe. E kölcsönösség és kölcsönhatás pedig akkor sem függeszthető fel, ha Nagy Szeder István "meghaladta" a normát, s akkor sem, ha Ő maga volt "a norma". Erre a viszonyításra pedig talán éppen Zelei műve figyelmeztet a figyelemre érdemes munkák normaformáló hatásával.

A kiadvány adatai: Zelei Miklós: A halasi norma című (Népkönyv). GM&Társai Kiadó, Budapest, 2004.
Megjelent: Szín - Közösségi művelődés . A Magyar Művelődési Intézet, 12/4:90-92. Budapest.
http://www.mmi.hu/szin/szin_12_4.pdf

A digitális kiadvány elérhetési helye:
http://www.mtapti.hu/pdf/mtaga2010.pdf

 

   
2004. © Zelei Miklós. Minden jog fenntartva!
E-mail: info@zelei.hu