Zelei Miklós

A halasi norma

1956. november 1-jén Nagy Szeder István javaslatának megfelelően referendum jellegű szavazást tartottak Kiskunhalason. Nem személyekre, hanem a négy koalíciós pártra: a Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Pártra, a Magyar Dolgozók Pártjára, a Szociáldemokrata Pártra és a Nemzeti Parasztpártra szavaztak. Mintegy 16 000 választásra jogosult szavazott. Több mint 12 000 választó az FKgP-re adta voksát. A Szociáldemokrata Párt körülbelül 15, a Nemzeti Parasztpárt 6, a Magyar Dolgozók Pártja 4 százalékot kapott.

A halasi norma

Századvégi önvallomás
Zelei Miklós: A halasi norma. Nagy Szeder István regényes élete
Hitel, 2004. május

Akit érdekel, utánanézhet: a kun telepítésű, az évszázadok során a magyarságba beolvadó Halas városa történelme során (első írásos említése 1347-ből származik) többször rendelkezett megszolgált és kiküzdött privilégiumokkal. A török megszállás alatt szultáni város (hász), a török kiűzése után a nádor és a császár által többször megerősített, a Jászság, Nagykunság, Kiskunság területére érvényes jászkun kiváltságokkal. A bécsi udvar 1702-ben azonban mégis elzálogosította a területet, s az itt lakókat ezzel jobbágysorba süllyesztette.

A törvénytelen elzálogosításba a jászok, kiskunok, nagykunok egyáltalán nem törődtek bele. A kiváltságok visszaszerzése 1745-ben a redemptio (önmegváltás) révén sikerült. A kirótt 580900 aranyforintos váltságösszegből Halasra 50900 forint jutott. Az önmegváltás egyedülálló eseménye volt a XVIII. századi Magyarországnak. Az ország közepén a nagy területű Jászkunság kivívta a maga függetlenségét, egy évszázaddal előzve meg ezzel a hazai jobbágyfelszabadítást. A redemptio hosszú időre meghatározta a lakosság gazdasági-társadalmi viszonyait. A földeket, a legeltetési lehetőségeket, a város vezetésébe való beleszólás lehetőségét ugyanis a redemptióban való részvétel (redemptus), illetve kívülmaradás (irredemptus) szerint határozta meg.

A település ügyeit a főbíró vezetésével a városi tanács intézte. A város önállósága gazdasági és igazgatási kérdésekben is érvényesült.

Az 1863-ban történt tagosítás, birtokrendezés azt jelzi, hogy a kapitalizálódó földművelés egyre nagyobb szerephez jutott. A kereskedelem és az árutermelés fejlődését nagyban elősegítette, hogy a Budapest-Belgrád vasúti fővonalat Kiskunhalas érintésével építették meg. 1882-ben megindult a közlekedés Pest és Szabadka felé, s megjelent az első halasi újság is. 1897-ben a városban megnyílt az első nyilvános könyvtár.

A XIX-XX. század fordulóján a gazdasági fellendülés és a társadalmi modernizáció építkezési hullámot indított el a városban. A nem túl nagy számú barokk és klasszicista épület mellett sorra emelkedtek a modernebb középületek és a polgárházak. Több ipari épület (téglagyár, villanygyár) és kövesút is készült. A lakosság száma 1910-re elérte a 25000 lelket.

A két világháború között burkolatot kaptak a fontosabb utcák. Megépült a csipkeház, a katolikus polgári, két mezőgazdasági iskola és internátus, tanyai iskolák és csecsemőotthonok, két laktanya s az állami pincészet. Bővült a kórház, elkészült a sóstói és a fehértói strand. A lakásínség enyhítésére bérházak, lakóházak épültek.

E röpke vázlat arra enged következtetni, hogy Kiskunhalas népe ösztöneiben és cselekedeteiben hordozta az önigazgatás igényét, voltaképpen a szabadság utáni vágyat. Azt a demokráciára, a közösségi értékekre, az autonóm létre alapozó életfelfogást, amely minden korban szálka a központosításra hajlamos rezsimek szemében, s módfelett irritálja a diktatúrákat. Melyekből legújabb kori történelmünk során vaskosan kijutott a térség lakóinak. Ezt a történelmet idézi meg Zelei Miklós, egy-két személyes kommentártól, valamint a kutatómunka eredményeit rögzítő lábjegyzettől eltekintve szinte kizárólag interjúkból, korabeli dokumentumokból álló, alcímében népkönyvnek nevezett kötete. (A beszélgetések 1985 és 2003 között készültek.) Anélkül, hogy belebonyolódnánk a műfaji meghatározás szövevényeibe, a gondos tömörséggel szerkesztett könyvet nevezhetnénk dokumentumregénynek is. Hiszen ami az elbeszélt (élet)történetekből kibomlik - ideidézve egy pillanatra a kupléromantikát -, "kész regény".

Csak éppen nem érzelmes textus, sokkal inkább a közösségért, a tisztességért való - a korban alkalmanként életveszélyes - küzdelem elbeszélése abban a korban, amikor Magyarországon a terror eszközeinek alkalmazásával elkezdődött a természet ellen való, azt megerőszakoló szovjetesítés időszaka. Végrehajtói az Eszme csőlátású fanatikusai, akik szovjetunióbeli emigrációjuk idején testközelből tapasztalták meg, majd sajátították el a lebonyolítás technikáját, s annak örökösnek gondolt végcélját: a totális engedelmességet, a hagyományok, s a korábbi értékek teljes felszámolását, a társadalom nekik tetsző, mindent átszövő átpolitizálását. Megismerték a félelem és a rettegés embert nyomorító érzését, s azt helytartói mivoltukban sem tudták, a Moszkvától való függés miatt nem is tudhatták feledni. Működésük átfogó fedőneve a folyamatosan élesedő "osztályharc" volt. Egyik ideológusuk, Andics Erzsébet szerint a társadalmi fejlődés magasabb fokán az osztályharc "elkerülhetetlenül" intenzívebbé válik. A hátborzongató ideológiai alapvetés 1948-ban egy oktatási értekezleten hangzott el. A továbbiakat, a következményeket, a rémségek évadját jól ismerjük.

A szociográfiai érdeklődés a magyar közgondolkodásban természetesen nem előzmény nélküli. Szépirodalomban, tanulmányban, filmben, úgy, ahogyan az elmúlt század második felében lehetett. Az érdeklődőket nevesítve: Konrád Györgytől, Csoóri Sándortól, Kósa Ferenctől Kamarás Istvánig, Sára Sándorig, Tarr Béláig, Böszörményi Gézáig, Gyarmathy Líviáig és a Gulyás testvérekig. Nem előzmény nélküli így Kiskunhalas szociográfiai kutatása sem. Zelei Miklós egyik lábjegyzetében említi, hogy a kecskeméti Forrás folyóirat a Kommunista Ifjúsági Szövetség Bács-Kiskun Megyei Bizottságának támogatásával 1979 tavaszán és nyarán hat fiatal író készített társadalomrajzot a város gazdasági, kulturális és szociális helyzetéről. A vállalkozás azonban már az indulásnál megbicsaklott. A harmadik hullám című tanulmány novemberi közreadása után a Pártoló Sponsor megsértődött: nem azt a szeretetteljes és hódoló képet kapta a valóságról - s nyilván remélten önmagáról -, amit látni szeretett volna. A további, a "festett képet" romboló közlemények már nem jelenhettek meg. "Vitathatatlan, hogy a Halasról írt szociográfiák sztárja Nagy Szeder István volt. Kimondatlanul is az tűnt ki ezekből az írásokból - és bizonyára ez volt a botrány fő oka - , hogy azokban az időkben Nagy Szeder volt a város legitim szellemi vezetője, annak ellenére, hogy semmiféle hivatalt nem viselt-viselhetett" - írja Zelei Miklós.

A kötet központi figurája ez a tisztes kort tisztességben megért építészmérnök és politikus, Nagy Szeder István (1907-1994). Az évtizedes törvénytelenségek idején törvénytiszteletében és rendszeretetében már-már megszállott. Személyes sorsában ez szinte mindig hátrány, a felelősségére bízott közösség számára legtöbbször előny, esetenként a fizikai túlélés biztosítéka.

A kor egyik legdemokratikusabb pártjának - már ameddig ezt nem befolyásolták a szovjet megszállás körülményei -, a Kisgazdapártnak választott helyi elnökeként megszervezi és lebonyolítja 1945 tavaszán a földosztást, később a közvetlen demokráciára építkező "halasi norma" alapján a választást, a városon áthaladó, a Románia és a Szovjetunió irányába futó hadifogoly-szerelvények ellátását. 1956-ban megakadályozza a civil lakosság fölfegyverzését, ezzel a fölösleges véráldozatot, s 700 darab 3-5 kilós élelmiszercsomagokat juttat el az éhező pesterzsébetieknek. Gyűjtést szervez a fővárosban élő íróknak is. Az akció kultúra- és irodalomtörténeti érdekesség: az érintetteknek írásban meg kellett indokolniuk rászorultságuk mértékét. Az iratokat Nagy Szeder aktuális letartóztatása során elkobozták, ám azokat más jegyzeteiből később rekonstruálta. Érdekes korrajz bontakozik ki ezekből: betegségek, szórványos alig-jövedelmek, orosz fogságban elpusztult testvér három árvájának gondozása. - így nézett ki a "lélek mérnökeinek" jelentős része. Az már inkább Tersánszky Józsi Jenőre jellemző, hogy miközben küldött egy dedikált kötetet, segélyre nem tartva igényt, maga helyett egy rádiós szerkesztőt ajánlott az adakozók figyelmébe. "Jutalma" a korra jellemzően és már-már unalmasan ismétlődően mindig ugyanaz: börtön, internálás, rendőri felügyelet. Akik "elintézik", a kommunista kontraszelekció díszpéldányai: műveletlen vagy félművelt buta és gonosz ávósok, tanácselnökök, bírák. A fő probléma az, hogy viselkedésével, cselekedeteivel betart az egyeduralomra törő kommunista, egypártrendszerű törekvéseknek, megpróbálja megőrizni a kiskunhalasi közösség belső autonómiáját. Ez utóbbi pedig ellene van a rendszernek. Rendszerellenes - nincs ettől veszedelmesebb bélyeg a "népi", majd a "szocialista demokráciában".

Az országos politika csak méreteiben más. A törvényhozó testület társadalmi és politikai összetételének radikális megváltozása, a népbírósági perek, a balul sikerült szegényparaszti földreform, azaz a sűrűsödő aggasztó körülmények arra késztették a közép-európai szovjet primátust készségesen tiszteletben tartó amerikai és brit kormányt, hogy a jaltai egyezményre hivatkozva kérje a demokratikus választások megtartását. (London és Washington 1945 őszéig nem is ismerte el az 1944 decemberében Debrecenben megalakult Ideiglenes Nemzeti Kormányt!) Kliment Vorosilov marsall, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet elnöke ezért 1945 augusztusában félreérthetetlenül értésére adta Dálnoki Miklós Béla miniszterelnöknek, hogy szívesen látná, ha mielőbb megrendeznék a nemzetgyűlési választásokat. S hogy még a viszonylagos önállóság gondolata se nagyon kísértse meg a magyar politikusokat, a kisgazda győzelmet (57%) s a csúfos kommunista szereplést (17%) - 17%-ot kaptak a Rákosi Mátyás szóhasználatában "rendőrspicli" szociáldemokraták is! - hozó novemberi választás után a SZEB elnöke a győztesek tudomására hozta, hogy milyen kormányt akar. Olyat, amelyben a belügyi tárcát az idetartozó rendőrséggel kommunista politikus irányítja. Kliment Jefremovics óhaja teljesült, kezdetét vette Moszkva budapesti lakájainak, a kommunistáknak kedvenc időtöltése: képzavarral élve, a politikai ellenfeleket hidegre tevő önfeledt szalámizgatás.

A politikusi-közéleti szerepvállalása során negyvenkét börtönt megjárt Nagy Szeder István küzdelmei talán sziszifusziaknak tetszhetnek, hiszen a nyers fizikai erőviszonyok tekintetében a rákosista, majd a kádárista diktatúra állt jobban: terror, erő és hatalom az ő oldalukon. Ráadásul azok egy része, akikért egzisztenciáját, olykor életét kockáztatva kiállt, cserbenhagyták. "Sokszor kételkedtem is. Megérdemli ezt a nép? De látva, hogy a többség tisztességes, csak iszonyúan fél, ez mindig új hitet adott." - mondja az elnyomó hatalom és az erkölcs örök, ma is és itt is érvényes dilemmáját fölvetve az egyik interjúban.

"Azonos országban azonos történelmet éltünk, azonos a múltunk" - hangzik el, jelenik meg nyomtatásban a tisztázatlan múlt terheként gyakorta a butító verdikt. Erről, talán sokakkal egyetértésben más a szerző véleménye. "Számosan dolgoztak [.] a közös bűn tudatának ébresztgetésén, azon, hogy az alávetettekben kialakuljon és megrögződjön a tudat: vezetők és vezetettek együtt, közös szándékkal, közös akarattal, közös cselekvőségben: bűntermelő szövetkezetben követték el a gazságokat. Mármint hóhér és áldozat együtt bűnözött az akasztófa alatt. Aczél Györgytől lehetett például ilyen szellemes megjegyzéseket hallani Baranya vármegyei párttitkárságára utalva, hogy maguk meg tapsoltak nekem!

Ügynökök akcióztak vasúti talponállókban, kiskocsmákban, brigádbulin, közlekedési eszközökön, hazug belügyi történeteket terjesztettek, figyelték és jelentették a hatásukat. Írókat látogattak jó svádájú, vagy épp igen csinos >riporterek<, és faggatóztak, hogy mi van a fiókban, aztán meg csak úgy, interjún kívül is folytatódott az érdeklődés. Elegáns fehérasztaloknál, könyvkiadói szerződés fölött görnyedezve, értekezleten, négyszemközt ment a gyomrozás; folyt az emlékezet átalakítása fenyegetéssel, megtévesztéssel, zsarolással, elandalítással és csábítással."

Az "elandalítás" kifejezést tekinthetjük a kisszerű, az embert erkölcseiben megnyomorító késő kádári kor egyik kulcsszavának. Ennek tudható be, hogy a puha (nyálkás) diktatúra a történelmi előzményt, a közeli múltat komolyan nem elemző lágy demokráciába torkollott. Olyanba, ahol törvényi szempontból nem tekintették bűnnek a közvagyont "lenyúló", a kiválasztottak számára voltaképpen a szabadrablást jelentő úgynevezett "spontán privatizációt". A szorgalmasan fosztogatók kedélyét legfönnebb a szomorú társadalmi tájkép felhőzhette kissé: leszakadó, véglegesen elszegényedő tömegek, látványnak nyomasztó és ronda hajléktalanok. A kedélyromboló látványt persze lehet kúrálni: elegendő kies tájakon fölépített, erődített, őrző-védő egységekkel körülvett villákba, birtokokra költözni. "A népet nem érdekli a múlt" - talán csak nem a "fényes jövő" az, ami érdekli? - fedőnevű program jegyében számos televíziós és rádiós csatornán, plázákban és multiplexekben ipari méretekben indult be a közbambítás. Oknyomozó, a napjaink hazai valóságát feltáró újságírásnak - Végh Alpár Sándor riportjait, egy-egy tényekre alapozó Heti Válasz -beli vagy ÉS -beli közleményt leszámítva - se híre, se hamva. Ami kolumnás méretekben a tisztánlátás sérelmére ennek örve alatt zajlik, politikai elfogultságokat visszhangzó unalmas szózuhatag. Társadalmi mértékű tudati és erkölcsi megtisztulásról ezért sem beszélhetünk egyelőre.

Hogy ide egyszer fokozatosan talán mégis eljuthatunk, erre ad reményt a Nagy Szeder István életét elbeszélő kötet. Érdemes tanulmányozni.

Tóth István Ferenc