Könyvek | | Színház
Gazsó L. Ferenccel közösen írt könyvek
Könyvszerkesztés | | E-könyvek
Az első | | És még
Önéletrajz
Galéria
Nagy Szeder István
Archívum | | Szelmenci archívum
Nyitólap
English | | Slovensky | | Français | | Deutsch

  Nyitólap
 
Schengenjárás Szelmencen

Magyar Hírlap, 2007. szeptember 8.

Aki Kisszelmencből Nagyszelmencre jön falunapra, természetes, hogy hatvan kilométerrel arrébb, a sátoraljaújhelyi Tescóba megy. Az ukrán-szlovák határról még a szlovák-magyar határon is túl! A félfalunapnak ugyanis már hagyománya van Szelmencen! 2005 júliusában azért tartottak félfalunapot, mert a kisszelmenci magyaroknak nem volt Szlovákiába vízumuk.

Most van is meg nincs is.

Ott vár húszegynéhány kisszelmenci magyar 2007. szeptember 1-jén, szombaton reggel már jóval nyolc előtt a határátkelő ukrán oldalán, lesi a nyitást - nem is hiába. De nem volt ez mindig így. Az átkelő megnyitása, 2005 karácsonya után hiába jöttek ki a kettézárt falu ukrajnai részéből a gyalogosok reggel nyolckor, falujuk szlovákiai felébe csak egy óra múlva engedték be őket. Mert a nyugat-ukrajnai Kisszelmencen Kijev szerint jár a hivatalos idő. Amikor ott reggel nyolcat villant a kijelző, egy méterrel odébb, a kelet-szlovákiai Nagyszelmencen a közép-európai óra még csak hetet mutat. Egy órát kellett a senki földjén várakozni, hogy Nagyszelmencen is reggel nyolc legyen, s az Európai Unió keleti határán felemelkedjen a Checkpoint Lizák sorompója. A határátkelő szinte Lizák Péterék faluszéli házából nő ki, a köznyelvi lelemény róluk nevezte el a határátkelőt.

Este ugyanígy ment, csak fordítva. Ha valaki határzáróráig, este nyolcig akart Nagyszelmencen maradni, nem tehette meg, mert a Hrescsatikon Kijevben olyankor kilenc van már, amiből az következett, hogy a kisszelmenci sorompó már egy órája lezárt. Hétkor kellett hazamenni, mert akkor volt nyolc!

A reggeltől estig naponta tizenkét óra hosszat nyitva tartó határátkelő áteresztési ideje így napi tíz órára csökkent, és hetekbe telt, amíg az ukrán és a szlovák hivatalok az óráikat összeigazították, és megszületett a szelmenci zónaidő, amely csakis az ikerfalu országhatárán érvényes. Azóta mindkét oldalon egyszerre nyitják föl a sorompót. Szorítják az útlevelüket és indulnak a kisszelmenci magyarok.

Az idén azért ünneplik a nagyszelmenci falunapot szeptember 1-jén, mert ötven éve fejezték be az általános, ahogy itt mondják: az alapiskola épületének építését. Az évfordulós tanévnyitót kötötték össze a falunappal.

- Százkilencvennégy tanulóval indult 1957-ben a tanítás - mondja dr. Hack László, a kilencosztályos Dobó István Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola igazgatója. - Kezdetben nőtt a létszám, az 1965/66-os tanévben már háromszáz gyerek járt hozzánk. A közeli Szirénfalváról, Budaházáról, Kaposkelecsényből és Dobó István falujából, Dobóruszkáról is idejárnak azok a gyerekek, akik magyar iskolában akarnak tanulni. Az elmúlt tanévet azonban velük együtt is csak százötvennyolc gyerekkel fejeztük be, a mostanit pedig száznegyvennyolccal kezdjük. Az intézményünk felső szintjét már nem használjuk, elfalaztuk, hogy ne kelljen fűteni. Nehéz a helyzet. Hivatalosan hatvannégy tanuló kap valamilyen szociális támogatást. Gyerekeink huszonnyolc százaléka cigány. A nagyszelmenciek igyekvőek, a budaháziakkal és szirénfalviakkal sincs baj. A ruszkaiak és a kelecsényiek, mintegy tizenöt cigány gyerekünk azonban problémás. Bajok vannak a tankönyvellátással is. És amióta a Szlovák Nemzeti Párt kezében van a tanügy, megint nem akarják engedni, hogy a tankönyvekben magyarul szerepeljenek a helynevek.

Megindul végre a nép. A határátkelő nagyszelmenci oldalán vagy nyolcvanan gyűltek össze. A legelsők már reggel hatkor odaálltak a sorompóhoz. A Kisszelmencre igyekvők többsége nem is helybeli. A környező falvakból meg még távolabbról jönnek: szlovák vagy magyar útlevéllel nem kell Ukrajnába vízum. Napi 800-1000 ember kel át a nemzetközi gyalogos-biciklis határátkelőn. Többségük bevásárol és máris állja a visszasort. Ha szemfüles, négy-ötezer forintot fog egy fordulón.

Kattog a fényképezőgépünk. Oda is jön egy szlovák váll-lapos magyar:

- Csak engedéllyel szabad fényképezni!

- Ennek a határátkelőnek a képei bejárták a világsajtót oda-vissza tízszer.

- Nekik biztosan volt engedélyük! Főleg nem szabad Szlovákiából Ukrajnába befényképezni.

A műholdak korszakában katonailag éppen olyan elavult gondolat ez, mint amilyen elavult volt 1944 végén az a hadászati eszme, hogy Ungvár alatt és Záhony-Csap fölött egyenes legyen a szovjet-csehszlovák határ. Ennek gondolatnak, illetve a Szovjetunió II. világháború utáni nyugatra terjeszkedésének, Kárpátalja szovjet bekebelezésének köszönheti Kisszelmenc-Nagyszelmenc magyar(lakta) ikerfalu, hogy kettézárták a határral, elektromos jelzőrendszer, vasfüggöny épült a faluban, s ötven éven át ötméteres palánk magasodott a két falurész közé, hogy ne is láthassák egymást a szétválasztott családok, barátok, rokonok. Ma már azonban a közeg abba is beletörődik, hogy fényképezünk. Még néhányszor ránknéz, aztán nem törődik vele, hogy az embereknek, akik a róluk készült műholdfelvételeket sose láthatják, megmutatjuk, hogy mekkora a szegénység, milyen hosszú a határon a sor, milyen sokat kell várni, mennyire lassú az útlevélkezelés.

Sorállás az egész élet

- Mert az egyetlen útlevélkezelő minden egyes útlevél adatait bepötyögi a számítógépbe. Egy újjal! Ezért tart ilyen hosszan - mondja Iván Sándor, aki az elsők között ért át Kisszelmencről. - De nem csak itt a határon kell álldogálni. Az ungvári magyar főkonzulátuson már nyolc órája álltam sorban a vízumért, s csak azért szabadultam, mert egy ismerős megsajnált és előrevitt.

Kilenc felé ideát a kisszelmenci hadak. Irány a faluház, amely polgármesteri hivatal is, művelődési ház is, s vendégszoba is lesz majd a közelében. Négy disznó bánta előző nap reggel a falunapot. Most boldog és gyors villásreggeli képében mosolyognak a vendégekre, akik valójában családtagok, hisz mindegyiküknek van itt hatvan év után is számon tartott rokonsága.

A reggelit azért kell gyorsan elkölteni, mert busz várakozik a faluház előtt, a nagyszelmenci önkormányzat egész délelőttre kibérelte. Sátoraljaújhelyre viszi a magyarokat. Az a legközelebbi határátkelő, Nagyszelmenctől olyan ötven-hatvan kilométerre.

- Azért kell menni, mert nem szlovák, hanem magyar vízumunk van - magyarázza Iván Sándor. - Nézze meg, a szlovák útlevélkezelő tintával még külön oda is írta az útlevelembe a beléptető bélyegző mellé, hogy "tranzit".

- Tehát tranzitálnunk kell - szól közbe Éles Béla.

- A magyar vízumunkkal át kell mennünk Magyarországra, hogy benne legyen az útlevelünkben a magyar bélyegző - folytatja Iván Sándor. - Megyünk Újhelyre, a Tescóba, az csak két-három kilométer a határtól, megiszunk egy kávét, vagy egy kólát és buszozunk vissza. Legutóbb, ahogy átértünk, rögtön fordultunk is meg. És emiatt ránk szólt a magyar határőr.

- Hogy maradjunk legalább egy órát!

Utazni élvezet. A hosszú, sárga busz kifordul velünk Nagyszelmencről. Nagykaposon, Királyhelmecen át haladunk Sátoraljaújhelyre.

- Egy másik határőr még azt is hozzátette, hogy nem azért adják nekünk ingyen a magyar vízumot, hogy Szlovákiába járkáljunk vele - kiabál valaki a busz végéből.

- Korábban engedték, hogy magyar vízummal jöjjünk Kisszelmencről Nagyszelmencre. Valamikor a nyár közepén tiltották meg. Azóta muszáj mindig eljönni Újhelybe, aztán vissza. Akkor boldogok - mondja egy fekete hajú nő.

- De akármit találjanak is ki, a kedvünket nem tudják elvenni - szólal meg a barátnője, és énekelni kezd. - Gólya, gólya, hosszú lábu gólya...

- És ha nem mennek át Magyarországra, akkor mi történik? - kérdezem Iván Sándort.

- Megbüntetnek ötezer koronára, ami harmincötezer forint.

Tíz óra negyvenöt perckor bent vagyunk az újhelyi határállomáson. Fölszáll a magyar határőr, és fölöttébb elcsodálkozik, hogy a szlovák rendszámú buszon mindenkinek ukrán útlevele van.

- Mind ukránok? - kérdezi. - Na, akkor szállok is le. Mind vízumos...

- Nem! Magyarok vagyunk.

- És hova mennek?

- Nagyszelmencre.

- Azt már elhagyták.

- Tudjuk! Jövünk is vissza mindjárt.

- Azt nem lehet! Menjenek egy kicsit beljebb az országba.

- Fogunk. Egészen a Tescóig.

A kékruhás leszáll, följön a szlovák határőr, összeszedi az útleveleket.

- Eltart egy ideig, amíg az útlevelekből darabonként begépelik az adatokat, hogy kitranzitáltunk Szlovákiából - mondja Rajkó Béla.

- Miért nem váltanak szlovák vízumot? - kérdezem. - Drága?

- Ingyen van, de csak közeli rokonnak adnak. Testvérnek, szülőnek, gyereknek. Unokatestvérnek már nem. És háromszor kell bemenni érte az ungvári szlovák konzulátusra. Egyszer a sorszámért, hogy majd mikor adhatjuk be a vízumkérelmet. Amikor beadjuk, akkor megmondják, mikor lehet majd menni a vízumért. A harminckét oldalas ukrán útlevélben az egy utazásra érvényes szlovák vízum egy egész oldalt elfoglal! És az új útlevél díja, magyar pénzben számítva, huszonöt-harmincezer forint. Azért jobb a magyar vízum, mert azt félévre is kiadják, több utazásra, de azzal meg tranzitálni kell, ha csak ide Nagyszelmencbe akarunk hazajönni. Mert úgy gondolom, hogy oda is hazajövünk.

 

Szép, új laktanya

Mire mindezt többször is megbeszéljük, fél tizenkettő van, a szlovák határőr elkészül az útlevéladatok bepötyögésével, visszahozza az útiokmányköteget, s kiosztja.

- Nekünk mindig, mindenhol bélyegeznek. Ez is viszi az útlevelünkben a helyet - mutatja Rajkó Béla a tintával beírt "tranzit" megkülönböztető jelzés mellett az új bélyegzést: Slovenské-Nové Mesto. Végre mehetünk! Öt perc múlva ott is vagyunk az újhelyi Tesco parkolójában.

- Félóra séta! - adja ki a feladatot Illár József, kisszelmenci polgármester.

De a félórából több lesz: öt perc múlva fél egy, amikor a busz visszaindul a határra. Csak két perc az út! A kék ruhás magyar határőr fölszáll a buszra:

- Ja, az ukránok - mondja. - A vízumosok! - és összegyűjti az útleveleket.

- Most őneki kell bepötyögtetnie az adatokat, hogy kimentünk Magyarországról - nézi Rajkó Béla a magyar határőrt, aki szedegeti össze az útleveleket.

Gyorsan végez a bepötyögéssel. Negyven perc múlva már hozza is vissza a készletet. Mehetünk falunapozni!

Minden határőr, útlevélkezelő udvarias.

Előzékeny.

Mosolygós.

Nincs küzdelem, nincs harc.

Béke van és nyugalom.

Már elment a hajó.

A busz is repeszt. Tóth Lajos, nagyszelmenci polgármester azt kérte, hogy fél egyre, de legkésőbb egyre érjünk vissza, mert szeretnék elkezdeni a falunapot. Csak nekem jut eszembe, hogy hiszen ez a szelmenci falunap! A várakozások a határokon, a bélyegeztetések az oficérekkel. Nem teljesül Tóth Lajos kérése: 13.55 mire befutunk. Kezdődhet a félfalunap.

A nagyszelmenci parkoló már délelőtt megtelt. Azóta építették ki, hogy a határállomás megnyílt. Aki Kisszelmencre akar menni, itt parkolja le az autóját. A parkolóőrzés is munkahely. És egyetlen munkahely is számít. Kelet-Szlovákiában, Felső-Bodrogközben és itt Ungvidéken, egyaránt nagy a munkanélküliség. Kiépült az út, lett járda, bicikliút. A legszembeötlőbb változás azonban az, hogy a Checkpoint Lizáknál, az út túloldalán méretes határőrlaktanya épült, legény- s leányszállással a családtalan szolgálatosoknak. Reggelente onnan bújnak elő, s foglalják el posztjaikat, s napszállta után oda vonulnak vissza.

Kisszelmenc változása látványosabb. Hat óra felé már gyülekezniük kell az ottaniaknak, ha sorra akarnak kerülni az útlevélkezelő kisablakánál, ahol megint bepötyögtetik az adataikat, hogy hazamentek. Miközben várakozunk, egy géppisztolyos ukrán közkatona szolgálati gereblyével a határszántást szépítgeti mellettünk. Egy macska tappancsai kuszálták össze a vonalakat. A falu magyar neve ma sincs kiírva sehol, még másodikként se. Mindenütt Mali Szelmenci virít, holott vilna Ukraina, szabad Ukrajna első elnöke, Leonyid Kravcsuk rendelete visszaállította számos magyar település valódi nevét. Kiírása az önkormányzat és a polgármester, Illár József ügyszeretetén múlik. Senki nem küldené Szibériába, ha a falu szélén, a határon meg a buszmegállóban kitenné a táblát: Kisszelmenc. Szili Katalin itt járt tavaly, akkor kint volt a falunév magyarul. Utána leszedték. Majd ha eljön ide Sólyom László, megint kiteszik.

- Itt vagyunk a szitiben! - mondja Mitro Ambrus, alias Öcsi, a kovács, Kisszelmenc lakosa. - A templom és a határ közötti részt hívjuk így, ahol az üzletek, kávézók nyíltak. Szinte minden házban van bolt, némelyikben kettő is. Vodkától a bicikliig mindent lehet kapni, a feléért meg a negyedéért, mint Szlovákiában vagy Magyarországon. Az eladó házak, telkek ára ellenben nyolc-tízszeresére szökött.

Egy taxis invitál bennünket, tört magyarsággal:

- Jonapot! Ungvár? Piac?

- Ma már taxik várakoznak Kisszelmencen! - dicsekszik Rajkó Tamás. - Pár évvel ezelőtt még a busz se tartotta érdemesnek, hogy legalább naponta egyszer kikanyarodjon hozzánk. A határnyitás óta napi nyolc-tíz busz jön ki Ungvárról. A környékből ide járnak bulizni a fiatalok, nagy élet van.

 

Alkotmányos kötelesség

 

Konténerek állnak az udvarokon, ahol a házban már nincs szabad árusítóhely. Kiírják, hogy mixcenter, meg cipő majdnem ingyen - és megy az üzlet. Egy átlagos havi nyugdíj kilencven dollár. Havi kétszáz dollárt kap a háztulajdonos, ha konténerbolt működhet az udvarán. Minden egyes boltnak van valamilyen jó háttere: vámtiszt, adóhivatali főnök... Hamarosan nyolcvanöt telket is kioszt az önkormányzat. Ott, ahol 2005 karácsonya előtt építkezni se nagyon akart senki. Kérdés, hogy helybeliek hozzájuthatnak-e ezekhez a házhelyekhez? Vagy a náluk tehetősebb és érdekérvényesítésben erőteljesebb ukránok és oroszok kapják-e meg? Akkor az eddig szinte száz százalékosan magyar Kisszelmenc nemzetiségi arányai alapvetően módosulnak.

Minden kicsicsázva, kifestve, kimeszelve. Sok a műanyag. Mindenen rajta a sietség nyoma. Csillog a falun a gyorsfény.

Másnap még arra is futja, hogy benézzünk Ungvárra - húsz kilométer sincs - és a várfalhoz támaszkodó kávézóban megkérdezzük Brenzovics Lászlót, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség és a Kárpátaljai Területi Tanács alelnökét, hogy mi lesz 2008. január 1. után, amikor a határon életbe lép a schengeni egyezmény.

- Még rosszabb lesz, mint most - mondja Brenzovics László. - Meg fog szűnni a díjtalan vízum. Előírás lesz, hogy a konzulátuson minden vízumkérelmezővel el kell beszélgetni, tizenöt percet legalább. De arra nem gondoltak napnyugaton, amikor meghozták ezt a szabályt, hogy itt százezres nagyságrendekről van szó! Elképzelem a főkonzult meg a konzuljait, ahogy csak százezer emberrel személyenként tizenöt percet beszélgetnek arról, hogy milyen céllal akarnak a schengeni határon túlra, az Európai Unióba, pontosabban Magyarországra menni, és vízumkérelmükhöz milyen támogató dokumentumokat tudnak csatolni. Segítene a kishatárforgalom, de még mindig csak a tárgyalások folynak. Még azt se döntötték el, hogy a határtól harminc vagy ötven kilométerre lakók élhetnek-e majd ezzel a lehetőséggel. Már a harminc kilométeres körzetbe is beleesik a kárpátaljai magyarok nyolcvan százaléka, viszont Magyarországra is csak harminc kilométeres mélységben mehetnek be. Ebben egyetlen jelentősebb város sincs benne. A mindenkori magyar kormánynak alkotmányos kötelessége elősegíteni a kapcsolattartást az anyaország és a határon túli magyarok között. Kevés az idő.

Kapcsolódó link:
Szelmenc kronológiája

   
2004. © Zelei Miklós. Minden jog fenntartva!
E-mail: info@zelei.hu