Színház

 

Könyvek | | Színház
Gazsó L. Ferenccel közösen írt könyvek
Könyvszerkesztés | | E-könyvek
Az első | | És még
Önéletrajz
Galéria
Nagy Szeder István
Archívum | | Szelmenci archívum
Nyitólap
English | | Slovensky | | Français | | Deutsch

  Színdarabok

 

A falu, ahol útlevéllel kell menni a temetőbe


2015. október 04., vasárnap, 13:44 | T. Koós Imola, Gyergyószentmiklós -A A+

A Nemzetiségi Színházi Kollokvium "kakukktojása" volt a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház, az egyetlen társulat, amely Románia határain kívülről érkezett. Az általuk elhozott előadás tematikáját tekintve viszont csöppet sem mondható kakukktojásnak, hisz a kisembert Kárpátalján is nagyjából ugyanaz a történelem nyomorította meg, mint Erdélyben. A Zoltán újratemetve című darab egy hosszában kettévágott magyar faluról és annak lakóiról szól - történetesen a szovjet-csehszlovák (később ukrán-szlovák) határon - de a történet ugyanúgy játszódhatott volna Szabadkán, Komáromban, Nagyszalontán és a sort folytathatnánk .

A történelem...

Szelmenc magyar falu, amelynek két részét (Kisszelmencet és Nagyszelmencet) a szovjetek hosszában, szögesdróttal választották el egymástól. Családok, életek estek szét. Először a határt úgy húzták meg, hogy az egyik, Szelmenc közepén található házat elválasztották a kertjétől. A tervek szerint a határ az utca másik oldalán kettészelte volna a temetőt is. Azonban sikerült annyi módosítást elérni, hogy a végleges határvonalat a temetőt kikerülve jelölték ki. Több mint fél évszázad telt el úgy, hogy a szelmenci hozzátartozók sírjára szánt virágcsokrokat a határ egyik oldaláról átdobták a másik oldalra. Amikor meghalt valaki Szelmencen, a túloldali rokonok, ismerősök kimentek a határvonalat jelző szögesdrótkerítésig és onnan hallgatták a temetési szertartást, majd végigkísérték a kerítés mentén a halottat a frissen ásott sír felé.

A Szovjetunió szétesése után Kisszelmenc Ukrajna felségterülete lett, de a rendszerváltás nem hozott jelentős változást a helyi családok számára: csak 2005-ben, nemzetközi nyomásra, miután már az amerikai kongresszus sem hagyta szó nélkül a kérdést, hoztak létre egy határátkelőhelyet gyalogosok és biciklisek számára.

A Zoltán újratemetve című dráma szerzője, Zelei Miklós először dokumentumregényben foglalkozott a témával: A kettézárt falu 2000-ben jelent meg, ezt követően indult el egy helyi polgárjogi mozgalom a határ megnyitására. A drámát először 2013-ban mutatták be a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház, a Zsámbéki Színházi Bázis és a budapesti Nemzeti Színház közös produkciójaként.

A Vidnyánszky Attila rendezte előadás szereplői a kettészakítottság évtizedein cipelik végig halottjuk, Zoltán Zoltánovics koporsóját. A drámában van valami a magyar balladák halálon túliságba vetett reményéből, Antigoné harcából, de Ionesco groteszkjéből és az operettek giccsességéből is. Maga a szerző a "tragigroteszk " szóval jellemezte valóságban gyökerező drámáját.

...és a történet

A kárpátaljai magyarnak, Zoltán Zoltánovics Zoltán szovjet állampolgárnak az volt a végakarata, hogy néhai menyasszonya, Kaposi Júlia mellé temessék el. Csakhogy a lány sírja a drótkerítés túloldalán, a falu Csehszlovákiához tartozó részében van. (Az előadásban nemcsak a színpad baloldalán húzódó, temetőt jelző sáv van elválasztva drótkerítéssel a játéktér "ukrajnai" részétől, hanem a nézőtér is a színpadtól - szuggesztívebb díszletet elképzelni sem lehet.) Hiába minden érv, könyörgés, a határőrség feltartóztatja a halottat és a temetési menetet, Zoltánt így ideiglenesen a helyőrség udvarán temetik el

A rendszerváltás után a család kihantoltatja, és a konok harc kezdődik elölről - mindhiába. Míg a szovjet (orosz, afgán, ukrán) határőrökkel való egyezkedés újabb és újabb próbálkozásai zajlanak, felvonul előttünk a család, a faluközösség, a temetésre hazatérő amerikai rokonok, akik mit sem értenek az egészből, a katolikus pap, aki 25 év kényszermunkát kapott, mert minden nap misézett (a fasiszta Magyarország ünnepén, március 15-én is!), az örökké beszívott afgán őrnagy, aki koporsóba parancsolja alárendeltjét, hogy ópiumot csempészhessen ki. Néha az az érzésünk, a hatalom katonáinak végeredményben semmi bajuk a magyar falubeliekkel, éppen csak parancsot teljesítenek. Máskor viszont egyértelmű a kiszolgáltatottak és elnyomók közti ellentét feloldhatatlansága. Például a menyasszony kikérésének lakodalmi rítusánál, amikor a vőlegény előtt báránybőrbe öltözött határőrök kötik el az utat, elveszik a násznép minden ételét, italát, majd a báránybőrt levetve mégsem engedik át kedveséhez.

A szerelmesek koporsói végül a giccs határát erősen súroló zárójelenetben "találkoznak", a mátkák szellemei örömtáncot járnak egymással. Az előadás végkicsengése tehát nem egészen borúlátó, hisz íme: van remény. Csak éppen - akár egy magyar balladában - a halál után.

 
   
2004. © Zelei Miklós. Minden jog fenntartva!
E-mail: info@zelei.hu