Könyvek | | Színház
Gazsó L. Ferenccel közösen írt könyvek
Könyvszerkesztés | | E-könyvek
Az első | | És még
Folyóirat-megjelenések
Galéria | | Önéletrajz
Nagy Szeder István
Archívum | | Szelmenci archívum
Nyitólap
English | | Slovensky | | Français | | Deutsch

  Nyitólap
 

Összeszikráztatni különböző életeket

Beszélgetés Podmaniczky Szilárddal
Forrás, 2009. november

II. rész

Új világ volt a pesti est?

Teljesen új. Nagyon-nagyon rossz volt eljönni onnan, nagyon hiányzott, de egy fél év múlva teljesen elmúlt. Már nem is emlékeztem arra, hogy kell közlekedni Pesten, rögtön elfelejtettem. Volt egy csoporttársam az egyetemen, aki szintén akkor hagyta ott, velem együtt, Paczolay Bélának hívják, filmrendező lett, egyedül róla vannak információim abból a társaságból.

Szegedre mentél. Hogy választottad?

A műegyetemen a matek-fizika mellett voltak olyan tantárgyak, mint a filozófia, pszichológia, és láttam, hogy engem inkább ezek a humán dolgok érdekelnek. De mivel márciusban történt, hogy föladtam az egyetemet, már nem éreztem magamban annyi kakaót, hogy fölkészüljek akár magyar szakra, akár filozófiára. Úgy voltam vele, hogy a matek fölvételit, azt biztosan meg fogom tudni csinálni, meg is csináltam. Kezembe vettem egy kis katalógust, és végiglapoztam, hogy milyen sulik vannak. Addigra a szüleim már Cegléden laktak, és Cegléd-Szeged, ez nagyon könnyen járható vonal volt. Könnyebben, mint mondjuk Cegléd-Pécs, vagy bármi más. Édesapámmal mentünk Szegedre, mikor felvételizni kellett. A felvételin föltettek egy kérdést, hogy mondjon speciális négyszögeket. Addigra én már integrálszámítástól kezdve mindent tudtam a műegyetemen, és egyszerűen nem értettem, hogy mi ebben a ravaszság, hogy speciális négyszög. Csak annyit kellett volna mondanom, hogy négyzet vagy téglalap. De én nem számítottam már ilyen alacsony szintű kérdésekre, minekutána gúlát döftem gömbbe a térábrázoláson. Így aztán majdnem nem sikerült a felvételi. Túl sokat tudtam ahhoz képest, amennyit kérdeztek tőlem.

Ez a szegedi tanárképző? Akkor már Juhász Gyulának hívták?

Igen. Emlékszem, hogy a felvételin valaki kinyitotta az ajtót, én segítőkészen el akartam kapni a papírlapot, amelyet le akart vinni a huzat, és a megrántott papírlappal elvágtam a tanár kezét. Ez volt a beugróm. De mit is akartam még elmondani a műegyetemről? Még volt valami... Ja igen! A számítógépes esetem. Voltak ezek a magnószalagos tekercsek, akkor még ezzel működtették a számítógépeket. Én odáig jutottam el, hogy egy végtelen faktoriális programot föl tudtam írni, és ráengedtem a nyomtatóra. A végtelenségig kiírta a számok faktoriálisait. Le kellett állítani a rendszert, és onnantól kezdve nem engedtek be a számítógépterembe. Ennyit tudtam mutatni, hogy ennyire vagyok képes. Attól kezdve valahogy nagyon-nagyon ellenségeimmé lettek a számítógépek. Az első 286-os számítógépemet úgy vásároltam meg, hogy előtte hozzá kellett szoknom, hogy tudok én ember módjára is bánni a géppel. A műegyetemen megint e nemtudásommal szembesítettek. Olyan tudást feltételeztek rólam, hogy tudok programot írni, tudok mindenféle számítógépes nyelven beszélni. Közbe meg nem! A főiskolán végre elkezdődött egy viszonylag könnyebb élet. Kiderült, hogy amit az egyetemen fél év alatt tanultam, abból én a diplomáig simán megélek a főiskolán. És elkezdtünk tanulni pszichológiát is. Ha jól emlékszem, harmad- vagy negyedévben átjártam az egyetemre filozófiát hallgatni.

Az indexedbe is bekerült?

Nem, csak magán alapon. Különórákon elkezdtem angolt tanulni. Szegeden találkoztam először azzal, hogy a korombeli srácok között vannak, akik hasonlóképpen gondolkodnak és írnak, és az írásaikért még pénzt is kapnak. Akkor volt ott a harmadkoros társaság, Kurdy Fehér Jancsi, Darvasi Laci, Háy Jancsi, Csuhai Pista, Szíjj Feri, Hévízi Ottó, Takács Jóska, Meggyesi Gabi, Fuchs Lehel, Balog Jóska és Ágens is. Az írás igazából akkor kapcsolódott be az életembe, és ekkor kezdtem el irodalmat az írás felől olvasni. Ami honoráriumot kaptam, abból azonnal Pestre utaztam, két nagy sporttáskával végigjártam az antikváriumokat. Volt úgy, hogy hetekig ki se mozdultam otthonról, folyamatosan olvastam.

Ez az otthon mit jelent?

Ez az otthon egy albérletet jelentett.

Hol? Újszeged, régi Szeged?

Óh! Újszeged, Alsóváros, Fölsőváros. Körülbelül húsz helyen laktam.

Végiglaktad Szegedet? Melyik a legemlékezetesebb hely?

A Rózsafa kocsma mellett volt, udvari lakás, ahol cserépkályhával fűtöttünk. Téli időszakban, hárman laktunk ott, valamelyikünknek mindig otthon kellett maradnia, hogy fűtsön, ne fagyjon meg minden körülöttünk. Érdekes tapasztalatok gyűltek. Három hónapig lakhattunk ott. Először azt mondták, hogy tovább, de arra kellett nekik a pénz, hogy a gázfűtést bevezessék, s amikor együtt volt, minket kirúgtak. Egy másik helyen egy hónapig laktunk, ott arra kellett a pénz, hogy kitapétázzák a lakást, és akkor onnan is elküldtek. Nyomasztó, lelakott helyek voltak. Aztán persze beköszöntött a panellakásban való élés is, ami tőlem, alföldi gyerektől, elég messze állt. Annyi érdekessége volt, hogy végre messzebbre elláthattam, mint az orrom, és hajnalonta megnéztem a napkeltéket a keleti fekvésű ablakomból.  

Szegeden elég vad élet volt, nem? Rengeteg kocsma.

Eléggé vad élet volt. Rengeteg kocsmázás, valahogy úgy tűnt, hogy ez az írói élethez igencsak hozzá is tartozik. Vagy nem is az íróihoz, az értelmiségihez. Mindig sörök mellett találkoztunk. Nagy dumák, sztorizások, tulajdonképpen azt hihette az ember, hogy így kell élni, vagy így érdemes.

Melyik volt a kedvenc kocsmád?

Volt egy hely, ahova nagyon szívesen jártunk, mert szinte éjjel-nappal nyitva volt, valahol Rókuson, az Öreg ház. Tényleg úgy nézett ki, hogy az összedőlés fenyegeti az épületet. Valószínűleg, aki megvette, még az utolsókat ki akarta belőle venni, és berendezett egy kocsmát. Bármikor bejöhet az ablakon a markoló, olyan hangulata volt a helynek.

Mit ittatok?

Sört. Szinte csak sört ittunk. Akkor még jó volt a magyar sör.

Attól elég nehéz berúgni, sokat kellett meginni?

Sokat. Voltak nagy házibulik, voltak helyek, amikről tudtuk, hogy ott örökké házibulikat szerveznek, mentünk egyik helyről a másikra. A vége felé már a főiskolára se nagyon jártam be, mert szerettem sokáig aludni, tízig-tizenegyig, és olyan céltalanná vált az egész. Akkor éreztem, hogy én most itt valamit nagyon másként szeretnék már megint csinálni. Érdekes volt persze az a kocsmavilág, meg az őrültködés, de kezdett egyre jobban elegem lenni belőle, nagyokat hallgattam. Úgy éreztem, hogy már megint mellémentem. Amikor csillagász akartam lenni, nem lett belőle semmi. Mellémentem a műszaki egyetemmel. Megint úgy éreztem, hogy ez a világ se igazán az én világom. Ennek ellenére a főiskola után elmentem tanítani. De az se volt az én világom. Aztán jött az újságírás, abban is eltöltöttem tizenhét évet, de igazán az se volt az enyém. Bár akkor már az írás különböző műfajaira próbáltam válaszokat találni.

Főiskolás korodban kezdtél publikálni?

Igen, a Szegedi Egyetemben, aztán az országos sajtóban. A Magyar Nemzetnek volt egy hétvégi rovata, Eszéki Erzsi szerkesztette, ott jelentek meg verseim. Aztán jöttek más lapok is, általában minden szerkesztő úgy tartotta, hogy az ő felfedezettje vagyok.

Akkor még napilapok is közöltek verseket.

Szinte mindegyik. És volt a Harmadkor című folyóirat, amit ott szerkesztettek Szegeden. És csináltunk füzetsorozatokat is, Fagyi, Szövegek. Meg xeroxozott, húsz-harminc oldalas, írógéppel írt füzeteket adtunk ki. Ez volt az Narancs-szív szonett, Háy Jancsi és Fehér Jancsi ötlete.  

Nekem abból van is.

Nekem is van itt a polcon néhány. Múltkor mutogattam fiatalembereknek, hogy ez volt a múlt. Azt mondták, hogy manapság is adnak ki ilyen rossz minőségű füzeteket, csak azokban nagyon dilettáns cuccok jelennek meg.

A szegedi alapembereket megismerted főiskolás korodban? Ilia Mihály? Baka István?

Baka Pistával az ismeretségünk inkább a sajtóházas munkához kapcsolódott. Misi bácsit én akkor még nem ismertem. Névről persze ismertem mindenkit, de nem kapcsolódtam bele az irodalmi életbe, nem kötöttek személyes kapcsolatok. Nem akarok ekkorát ugrani, csak az érthetőség kedvéért mondom, amikor befejeztem a főiskolát, és nagyon nem tudtam mihez kezdeni, akkor éreztem először, hogy nem akarok semmi mást csinálni, mint írni. Semmi más nem foglalkoztat, mint az írás. Ebből aztán az lett, hogy megint olyan munkahelyekre keveredtem, amelyeknek semmi közük nem volt ehhez. De a főiskolán elindult valami, ott kezdtem el azzal foglalkozni, hogy a verseknek milyen formájuk legyen. Nem volt nekem ehhez olyan előképzettségem, mint azoknak, akik magyar szakon végeztek, meg ezzel foglalkoztak. Én nem kapcsoltam össze ezeket a tudásokat az írással. 

A főiskolán nem frocliztak, hogy verseket publikálsz matek szakos létedre?

Nem, sőt kuriózumnak számítottam. Emlékszem rá például, hogy a Szendrei János professzor úr, ő volt a főigazgató akkor a főiskolán és ő tanított nekem algebrát, nagyon sokszor külön is elbeszélgetett velem arról, hogy olvasta a Szegedi Egyetemben egy versemet vagy a prózámat, és hogy ő is az olyan reálgondolkodású emberek közül való, akik alapvetően humán értékeken nőttek föl. Nagy ázsiója volt ezek között az emberek között annak, hogy írok. Megtapasztalhattam, hogy a munkáimon szórakoznak a többiek, szeretik, magyarán szólva. Elkezdett kialakulni bennem annak a lehetősége, hogy az íráson keresztül, valamiféle párbeszédbe foghatok a környezetemmel, és onnantól kezdve nagyon izgalmas lett minden. Akkor kezdtem el nagyon erős tempóban olvasni. Hihetetlen intenzitással vonultam végig a klasszikus irodalmon, meg persze a kortárson is, mert az is borzasztó izgalommal töltött el, hogy mások ezt hogy csinálják. Megpróbáltam mindenféle fórumokon szerepelni. Elküldtem a Kortársnak, Zalán Tibinek, aki visszaírta, hogy még nem elég érett ez a bor. Aztán azzal kellett szembesülnöm, hogy nem nagyon tudtam publikálni a verseimet, míg a többieknek sikerült az úgynevezett magas irodalmi helyeket is bevenni. Emlékszem rá, Makkosházán laktam egy albérletben, és sétáltam hazafelé egy tavaszi délutánon, és kimondtam magamban egy mélységes belső kívánalmat, azt, hogy én prózát akarok írni. Onnantól kezdve ráálltam a prózára, és az a fajta beszédmód, minthogyha jobban feküdt volna a folyóiratoknak, azokat inkább közölték. De onnantól kezdve meg az volt a bajuk, hogy a verset úgy írom, mintha prózát írnék, a prózát meg úgy, mintha verset. De én ezt nem nem igazán tartottam értelmezhető problémának.

Ez újítás?

Mondjuk, igen, he-he.

És még elmentél tanítani. Haza Ceglédre?

Igen. A főiskola alatt Cegléden laktam nyári szünidőben, a szüleimnél, és olyankor mindig kellett az embernek valami munkát találni. Sportnapköziben vezettem foglalkozásokat, és egyre jobban megismerkedtem a ceglédi közeggel. Főiskola után először elmentem a művelődési házba dolgozni, ahol az első napon az volt a dolgom, hogy a telefonkönyvből címeztem a borítékokat és bélyegeket nyaltam rájuk. Már első nap azt mondtam, hogy hú, nagyon furcsa lesz ez a dolog már megint. Akkor indult be az ország első polgári kaszinója, Cegléden, ott is dolgoztam valamicskét, programokat szerveztem, meg hasonlókban vettem részt. De igazából ahhoz se volt sok közöm. És akkor egyik nap kivettem a rengeteg túlórámat, és egy hónapot nem dolgoztam, közben fölmondtam és elmentem a mozihoz dolgozni. Ott azzal fogadtak, hogy az lesz a munkám, hogy föl kell járni Pestre filmeket nézni, és kiválasztani, hogy miket hozzanak le. Ez végre ideális munka lesz nekem! De azzal indult a dolog, hogy amíg nincs fölutazás, be kell állni jegyet szedni, meg a pénztárba jegyet árulni. Fölutazás meg sose lett. Ó, mondom, ez már megint nem az én dolgom lesz, és otthagytam a mozit is.

Mi volt a mozi neve?

Biztos Vörös Csillag. Vagy Fáklya. Akkor mentem el tanítani. Merthogy korábban gyakorló tanításokon vettem részt, és nagyon sokan azt mondták a tanárok közül, hogy én nagyon jó tanár lennék. Ez annak volt köszönhető, hogy próbáltam arra figyelni, hogy tényleg meg tudjam tanítani azt, amiről beszélünk. Egy tanítási óra 45 perce alatt az óravázlat második sorig jutottam el, mert láttam, hogy nem értik, és megálltam és magyaráztam meg érzékeltettem; ezt nevezték tanításnak. Közben kitaláltam magamnak egy módszert, hogy hogyan kell tanítani: úgy kell elmondanom mindent, mintha én is most hallanám először, és így az érthetőségnek egy bizonyos bizalmas fokára tud lépni az ember. És ettől valahogy elkezdett működni a dolgo. Korrepetálásokat is vállaltam, s elkezdtem a tanítás módszertanával foglalkozni, még tanulmányt is írtam belőle. De aztán kiderült, hogy a tanítás nem más, mint egy évente megismétlődő, periodikus rendszer, és egy idő után már megint nem a kreativitásom dolgozik, pusztán egy fölépített rendszert működtetek. Az első év úgy telt, hogy olyan órákat tartottam, mintha színházat csináltunk volna. De amikor a második évben újra ugyanezt a feladatot kellett megoldani és egy nap négy darab fizikaórát tartani és ugyanazt elmondani, akkor nagyon végemet jártam a tanításban. Közben úttörő csapatvezetőnek akartak megválasztani, mert ugye nem sok férfi dolgozott az iskolákban. Legyek benne a mozgalmi életben! Ráadásul egy másik szálon is megindult az őrület, újra el akartak vinni katonának. Először megjelent a városban valami homályos belbiztonsági tiszt, aki engem keresett mindenütt. Utána megfélemlítettek azzal, hogy újra elvisznek katonának, mert félév még hátravan a kötelező másfél évből. És egyszercsak jött az állambiztonsági tiszt, becsöngetett a lakásunkban, és arra kért, hogy jó lenne, ha találkoznánk havonta, és mondjam el, hogy mit észlelek körülöttünk. Én halálra izzadtam magam, életemben először találkoztam a történelemmel. De elzavartam. Remegtem a félelemtől, igazából nem tudtam,hogy mit csinálok.

El is ment?

El. Ez '88-'89 környékén volt, amikor ezt már viszonylag komolyabb következmények nélkül megtehettem, gondolom én most. Akkor nem tudtam, hogy ez hogyan működik. Nem az én karakánságomról beszél ez a történet, hanem arról, hogy ez volt az első reakcióm. Alighanem a katonaságtól való félelemmel akartak sakkban tartani, merthogy úgy érezték, ez az én gyengém, hogy nem bírom elviselni azt a közeget. Ugyanis megkerestem azt a katonatisztet is, aki közben Cegléden mindenhova elment és mindenütt érdeklődött utánam. Mindig mindenütt akkor volt ott, amikor én nem, iskolában, orvosnál, a mit tudom én hol. Egy fantom járta a várost, akiről nem tudtam semmit. Volt egy katonatiszt haverom, megkértem, tudja meg, hol van ez a csávó! És fülön csíptem, elvittem sörözni és elmagyaráztam neki, hogy értse meg, hogyha engem bevisznek, én elkezdek lövöldözni. Csapdába került ember fenyegetőzik így. Lövöldözés vagy elfelejtenek! Ennek ellenére megkaptam a behívómat. Azt hittem akkor, hogy ezzel vége az életemnek. Nagyon-nagyon erősen elgondolkoztam rajta, hogy nemcsak azzal kerültem csapdába, hogy nem találom a helyem az életemben, de még a világ is szorít rajtam egyet. Aztán nem lett a behívásból semmi. Lehet, hogy még most is megvan a fiókomban, eltettem ezt a behívót.

Hogy intézted el, hogy ne kelljen bevonulni?

Életemben akkor kértem először édesapámat arra, mert ő a pártban dolgozott, hogy valamit tegyen értem, tegyen valamit annak érdekében, hogy békén hagyjanak. De lehet, hogy nem is kellett semmit tennie, már nem tudom. Egyszer kaptam egy levelet, hogy ekkor és ekkor jelenjek meg a Pest Megyei Hadkiegészítő Parancsnokságon, ahol kihúztak valami listáról, alá kellett írni egy papírt, és utána nem akartak többet katonának vinni. Lehet, hogy a szegedi évekről is van néhány följegyzés ezekben az őrzött dokumentumokban, de én nem nagyon vagyok rá kíváncsi. Hál' Istennek én megúsztam azt, hogy ez komolyabban belemarkoljon az életembe, és egy életre szóló ellenségtudattal nézzek bizonyos emberekre.

Ott voltál Cegléden, tanítottál, aztán csak úgy eljöttél?

Annyira lehetetlennek éreztem, hogy már megint nem az én életemet élem. És persze egyedül éreztem magam, tele voltam szorongással, és ezt hogy máshogy tudtam volna föloldani, minthogy piáltam. Voltak olyan esetek is, már tavaszodott, hogy este fölültem a vonatra, lementem Szegedre, hajnalig buliztunk, visszajöttem és a kínok kínját kiállva megtartottam az órákat. Akkor néztem szembe azzal, hogy én ezért a továbbiakban nem tudom vállalni a felelősséget, hogy én ezt így csináljam. És akkor egy este, mindentől csordultig telve fölültem egy vonatra és lementem Szegedre. Ott aludtam egy barátomnál, Fehér Jancsinál.

Kurdy Fehér?

Igen, ő még akkor lent volt. Meg lent volt a Solymosi Bálint is Szegeden, Balog Jóska. Kivettem egy albérletet, és másnap fölhívtam az igazgatónőt, hogy ne várjon. Bár egy hét múlva Szegedre jött az osztályom, kirándulni, mert osztályfőnök is voltam, de már nem én vezettem őket. Az igazgatónő kérte, hogy menjek vissza, még legalább ezt az egy hónapot húzzam le. Mondtam neki, hogy idefigyeljen, annak örüljön, hogy idáig kibírtam! Hogy nem az egész félévet kellett valaki mással helyettesíteni. Én többet nem vagyok hajlandó ilyenféle kompromisszumra. Hát az utolsó fizetésemért még be kellett mennem az iskolába, de az olyan volt, mintha korbáccsal vertek volna végig a szemükkel az emberek.  

Szegeden hol vettél ki kéglit?

Az Oltványi utcában, egy régi nagy háznak a cselédszobáját. Azt hiszem, hogy voltál ott nálam. Egy nagy kapualjon kellett bejönni, az állomás utcájából nyílt, a Mátyás templom mellett.  

Igen, így emlékszem. Arrafelé, a Mátyás térnél lakott Ács János is.

Ott megkönnyebbültem és úgy éreztem, hogy megint új életet tudok kezdeni, és ennek a lendülete vitt előre. Munkám nem volt, elvállaltam mindent, amit lehetett. Ekkor '89-et írtunk. Volt, hogy elmentem egy kis kerti munkára, vagy a tévébe szerkesztő asszisztensnek. Bíró Zoltánnal csináltam interjút. Fogalmam nem volt, hogy milyen politika környezetben vagyok benne. Föltettem neki hat kérdést, amit az egyik ismerősömtől szedtem össze. Megkérdeztem, hogy mit kérdeznél Bíró Zoltántól. Így született meg az első interjúm, próbainterjú volt a Délmagyarországnak. Akkor néztem meg, hogy mi az a jegyzet egyáltalán, mert azt is kellett írni. Körülbelül egy hónap múlva már a Délmagyarnál dolgoztam, mint újságíró, nem sokat lébecoltam ilyen tévészerkesztői munkákkal.

Akkor ki volt ott a főszerkesztő?

Sz. Simon István, így hívták, azt hiszem. Sulyok Zsóka volt a fő pártfogóm, aki segített beilleszkedni ebbe a közegbe.

Könnyű volt beilleszkedni?

Könnyű volt, mert azt gondoltam, hogy én otthon vagyok azon a helyen, ahol olyan emberek élnek és dolgoznak, akik írnak. Már konkrétan egy olyan közegben voltam, ahol nem tanítani kellett, nem kertet ásni, hanem az emberek, ahogy én is szoktam, ültek az íróasztalnál és írtak.

Milyen rovatba kerültél?

Hát nyilván, azt hiszem, a kulturális rovatba.

Nem belpolitikai?

Nem. Nem, ott csak a próbainterjú készült.

Megjelent egyébként?

Meg. Akkor nagyon otthon éreztem magam! Ráadásul háromszor akkora fizetést kaptam, mint az iskolában, rövid ideig a helyemen éreztem magam abban az időben. Élveztem a társaságot, a sajtóház levegőjét, a büféjét, hogy tárcákat írok, és nap mint több tízezer példányban kinyomtaják, egyszeriben olvasóim lettek. Nagyon sok olyan újszerűség jött be a képbe, amivel jól el tudtam tölteni az időmet. Akkoriban jelent meg az első könyvem is, 1993-ban. Négy éven át albérletből albérletbe költöztem, ugyanúgy járva a Canossát, mint előtte. És akkor egyszer csak meghaltak a nagyszüleim. És azt a pénzt, amit a jászkarajenői házukért fizettek, a szüleim ideadták nekem. De hát az egy kis falusi ház volt, annak az árából Szegeden nem lehetett lakást venni. Hitelt vettem föl, harminc százalékos törlesztőrészletre, és így tudtam bérleti jogot vásárolni. Ami az úgynevezett elvi cserét jelentette: a panellakás tulajdonosa kinézett magának egy megfelelő ingatlant, amit én megvásároltam, és azt elcseréltem az övére. Na mármost, a neki megfelelő egy domaszéki tanya volt. Úgyhogy nekem nagyon sokáig a személyi igazolványomba be volt írva, hogy Domaszék. Domaszéken, a tanyán laktam egy hónapig. Tehát vásároltam egy tanyát, és azt elcseréltem a Csongrádi sugárúti panellakásra, ami temetőre nézett.

Az ötödiken. Ott aludtam, ha Szegeden voltam. Azt szerettem, a temetőre nézni.

Nagyon csendes hely volt. Édesapám lepődött meg ezen a legjobban. Én nem mondtam nekik a temetőt, de másutt nem tudtam volna lakást venni. Ez a másfél szobás, negyvenhét négyzetméteres lakás nagyon jó lesz, mondtam neki. És zöldövezet! Ah! És amikor eljöttek egyszer meglátogatni, hoztak nekem egy tévét is, megálltunk, és mondtam, hogy ez az a ház. Apám nézi, hát igen, ez valóban zöldövezet. Ott laktam három éven keresztül, körülbelül 1996-ig. Ami megint csak kalandos idő volt, másfelől nem tudtam betelni azzal az érzéssel, hogy nem kell tovább költöznöm. Elementáris élmény volt, hogy van egy zug, ahová a világ idegensége nem tehette be a lábát. Hogy van egy hely, ami az enyém, merthogy utána meg tudtam vásárolni a lakást az önkormányzattól. Van negyvenhét négyzetméter a világban, ami az enyém, itt van, nem másé, nem kell fizetnem érte. És aztán persze rengeteg buli volt nálam, jöttek a pesti ismerősök is, Németh Gabi, Garaczi, Tita, Jánossy. Ez a negyvenhét négyzetméter úgy volt berendezve, hogy öt-hat embernek legyen benne fekvőhely. Franciaágy, kihúzható kanapé.

És te hol laktál? Mert mikor én ott dekkoltam, úgy emlékszem, hogy soha nem fordultál elő.

Volt egy külön dolgozószobája is a lakásnak! És abban is volt még egy ágy, és ott is lehetett lakni. Annyira el voltam szeparálva, hogy észre se vetted, hogy ott vagyok. És akkor egyszer csak azt vettem észre, hogy ez az újságírás is kifáradt bennem.

Igen, akartam is kérdezni is, hogy a napilapírást meg az írói írást hogyan tudtad együtt csinálni?

Az az igazság, hogy nagyon-nagyon összekeveredett ez valahol, mert a tárca, az egy köztes műfaj. Úgy akartam írni, hogy a saját igényeimnek megfeleljen, ami persze egy napilapból nagyon erősen kilógott, és ennek köszönhetően, úgymond rengeteg ellenséges olvasót is szereztem. De akik meg szerették, azok nagyon szerették. Nagyon megosztotta és megosztja az embereket, amit írok.

Nagyon is jó, hogy ellenséges olvasót szereztél! A napilapos írás abban az időben még mindennapi kapcsolatokat jelentett?

Igen.

Egyszer egy tárcába én is beleírtam a vége felé, hogy aki idáig elolvasta, kap három üveg sört. És jelentkeztek érte.

Eléggé erős kontaktusban állt az ember, az újságírói műfajon keresztül az olvasókkal, ami azért nem egészen ugyanaz, mintha az otthon esténként megírt novellák hónapokkal elcsúsztatott közlését vesszük. Volt egy sajtóházi, és egy otthoni íróasztalom, így próbáltam különválasztani a kétféle munkát. Otthon a novellákat meg a verseket írtam, de mégiscsak ugyanazt a nyelvet használtam az egyikhez is meg a másikhoz is. És nem lehet azt csinálni, hogy napközben giccsképeket festek, este otthon pedig remekműveket. Az írásban viszont rengeteg gyakorlatot szereztem. A mai napig, ha nekem azt mondják, hogy egy négyflekkes novellát szeretnének, akkor nekem a négy flekk végén, az utolsó sorban ki van téve a pont. Tehát formai fegyelemre tanította az embert, meg arra, hogy tartani kell a méreteket.

Azokat tanítja meg, akiket érdemes?

Valószínű. 1993-ban, '96-ban jelentek meg a novellás könyveim, '98-ban egy tárcagyűjtemény, a Vastag sapka, a Délmagyarország és a Pesti Szalon közös kiadásában. Pontosan az átmenetekről szól ez a könyv, hogy milyen átjárás van az újságírás és az irodalom között, milyen maga az újság, ahol az író dolgozik...

A Délmagyarország is el volt már kelve, de mégis egy kis sziget volt a korabeli magyar sajtóban?

Őrizte azokat a literátus alapokat, amelyeket még a múlt század elején teremtettek meg. A Délmagyarnak is neves írók írták a publicisztikáit, és a leghőbb vágya minden újságírónak az volt, hogy valahol egyszer megjelenjen egy könyve. Ez nagyon-nagyon lassan halt ki a magyar lapokból, nyilván annak köszönhetően, hogy indultak olyan lapok, amelyek már eleve nem erről az irodalmi alapról indultak, hanem százszázalékos bulvársajtót hoztak létre. A bulvársajtó pedig váratlanul megmutatta, hogy mennyire kelendő. Én nem akartam ezt elhinni. Nem akartam elhinni, hogy a tévében megjelenő bugyuta reklámok bárkire is hatással lehetnek, hogy el lehet adni egy mosóport azzal, hogy kék színű vagy piros. Onnan nézve ez az idiótaságnak egy olyan szintje volt, ami mára teljesen hétköznapinak számít. Olyan mértékig megbolondította az embereket ez a fogyasztói kultúra, amin én rettenetes meglepődtem.  

Egy olyan fogyasztói társadalom, amelyben elég kevés pénz jut a fogyasztásra. Az idiotizmusa pedig, sokba kerül, de ingyen van.

Nem akartam elhinni, hogy az emberek agya mindezt szivacsként szívja magába, és hogy a legbizonytalanabb kölcsönökbe, adósságokba verik magukat. Nem akartam elhinni, hogy az életüket ennyire nem tudják vezetni. Nincs semmiféle élettapasztalatuk, ami alapján azt mondhatnák valamire, hogy ez jó, ez segíti az én életemet, ez pedig nem segíti. Ebben a közegben akárcsak megtartani az olvasókat, vagy újakat szerezni egyre lehetetlenebbnek tűnik.

A Délmagyarnál folyamatosan arra játszottál, hogy írói műfajokat művelhess, napilapos méretekben?

Így van. Volt úgy, hogy másfél-két éven keresztül irodalmi mellékleteket szerkesztettem.

Napilapban, irodalmi melléklet!.

A hétvégi számokba és mellékletekbe én magam is írtam, s kitaláltam különféle sorozatokat, amelyek a könyveimbe is bekerültek. Például az Időntúli hétméteres, ez három kisregény, mind a hármat a Délmagyarba írtam. Vagy például az első kisregényem, A nyugalmazott, amely az első könyvemben van benne, szintén a Délmagyarban jelent meg először. Valóban próbáltam úgy összepasszintani a dolgokat, hogy ne a hiábavalóságnak írjak, mert ez olyan mennyiségű írás volt, hogy amellett már nem nagyon maradt az embernek kakaója rá, hogy valami mást is megírjon. Például, amikor az első nagyobbacska regényt, a Két kézzel búcsúzik a leopárdot írtam, akkor arra a három és fél hónapra nekem át kellett szervezni az életemet. Délelőtt otthon maradtam, és kézzel írtam egy füzetbe. Akkor éreztem meg, hogy mennyi mindent elvett tőlem az a fajta újságírás, ami nem mindig az én dolgom lett volna. Legalábbis így utólag visszatekintve. Közben próbáltam érdekesebb interjúkat is csinálni olyan kortárs művészekkel, akik közel álltak a gondolkodásomhoz, a kétségeimhez. De már a harmadik-negyedik évben világossá vált, hogy itt is, ugyanúgy, mint a tanításnál, évről-évre ugyanazokkal az emberekkel kell leülnöm és ugyanazokról a dolgokról kell beszélgetnem. Lassacskán kifáradt bennem az újságírósdi. Emlékszem rá, magam is meglepődtem, hogy sok-sok átbolondozott és átmulatozott éjszaka után, amikor tényleg jókedvűen szórakozott az ember, a végén már csak ültem közöttük és éreztem, hogy az én életem innen kifelé halad. Halad, vagyis haladna valahová.

Emlékszem egy ilyenre. Akkor még mind a ketten soványabbak voltunk, valahol Tarjánban ültünk, folyt a buli, ültünk ott, egyikünk se szólt semmit, elég rendesen benyomtunk. Te ezeken a bulikon nagyon be is tudtál vadulni. Valaki arra jött és ha nem tetszett neked, akkor kiment a biztosíték.

Hát volt, amikor koncerteket döntöttem romba, meg hűtőszekrények röpködtek. Gyakorlatilag saját magam elpusztítása helyett végeztem ezeket az érthetetlenül betyáros műveleteket. Nemrégiban olvastam egy kis esszé azokról az időkről, azt írták benne, hogy nem értik, hogyan lehetséges, hogy még mindig élek, azt lehetett gondolni, hogy egy-két könyv, és elpusztítom magam, vagy a világ idegensége okán érzett keserves szenvedés pusztít el.

De ez elmúlt?

El. Vagyis inkább csendesült. Ma már rend és tisztaság vesz körül, 1996-ban ismerkedtem meg Gabival, a feleségemmel. Az életem nagyon jelentős változása volt.

Ő is a lapnál dolgozott?

Igen.

Végül is hozott azért a sajtó is dolgokat?

Igen. Gabi vezette az archívumot. Emlékszem, volt a sajtóházban egy karácsonyi buli, ahova elhozta a két, akkor még kisgyerekét. Fogadás, a gyerekek ajándékot kaptak, és akkor a végén mondta, hogy kilenc óra, most már a gyerekeket vinni kell haza lefektetni. Kikísértem, odakint akkor indult el a hóesés, lámpák világították a fehérséget. Nem tudtam visszamenni a sajtóházba, addig néztem őket, amíg el nem tűntek a sarkon, középen a nő árnya, oldalán a két gyerekkel. Úgy éreztem, hogy hozzájuk tartozom. Ebben így hirtelen biztos lettem. Életemben akkor éreztem először azt, hogy, néhány barátomon kívül, akikkel persze nem élhetünk együtt, de ideig-óráig mégiscsak megértjük egymást, találkoztam valakivel, aki a világ legtermészetesebb módján pótolja mindazt a szeretethiányt és társhiányt és megértéshiányt, ami idéig megkeserítette az életemet. Azt nem tudom pontosan, hogy én hogyan illeszkedtem az életükbe, de onnantól kezdve lassacskán, de nagyon jelentősen, mélyrétegeiben megváltozott az életem. Abbahagytam a dohányzást, például.

Elkezdtél úszni?

Hát ez úgy történt, hogy iszonyatosan forró, elviselhetetlen nyári éjszakákon lementünk a SZUÉ-ba éjszakai úszásra. Gabi nagyon szépen úszik, én meg a kis "úszógumikkal" a hasamon ott ültem a parton, lógattam a lábam a vízbe, és ez nagyon ciki volt. Jó sportos férfiak, csajok mászkáltak ott, jöttek-mentek, én meg fehér testemet mutogatva ott ülök a medence szélén.

A holdfényben?

A holdfényben. És akkor én is belementem a medencébe, kijött a víz, én meg megpróbáltam úszogatni. Először megtanultam a rendes mellúszást, vettem úszószemüveget is. Most már azért ott tartok, hogy hetente úszom. Volt, hogy heti tíz kilométert is leúsztam gyorsban. Ez azért fizikailag is nagyon jelentős változás. Megint frissnek érzem magam, és elkezdtem biciklizni is.  

Akkor szűnt meg nagyjából a Csongrádi sugárúti lakás?

Igen, jött a szegedi Gyertyámos utca, '96 végén, azt hiszem, akkor lettem vállalkozó.

Miért is? Ezt azért mondjuk el. Az ember dolgozik valahol önfeledten, és egy reggel szólnak neki, hogy vállalkozó leszel.

Szólnak neki, hogy figyelj, vagy adunk neked végkielégítést és elmégy az újságtól, vagy kapsz negyvenezer forint plusz áfát, és vállalkozónak kell lenned. Akkor a nettó fizetésem volt negyvenezer forint. Én nem akartam úgy csinálni, mint a többiek. Ha azt a helyet elveszítem a talpam alól, akkor az jött volna, mint nagyon sokaknak, hogy irány Pest. Nagyon nem volt kedvem ahhoz, hogy Pestre járjak. Mert időközben rengetegszer megfordultam Pesten, és tudtam, hogyan megy ott az élet. Volt három hónap gondolkodási időm, utána azt feleltem, hát jó, legyek vállalkozó. Sikerült egy kis pénzt összeraknom, körülbelül ötvenezer forintot, hogy a vállalkozás mellett legyen egy kis biztos pontja az életemnek. És akkor, mielőtt a vállalkozás elindult volna, előtte egy héttel betörtek, és mindent elloptak tőlem, amit lehetett.

Még a Csongrádi sugárúton?

Igen. Utoljára jó frankón kifosztottak mindenemből. Úgyhogy szétdobálták a könyveket is.

Mert pénzt keresnek mindenütt. Az ékszereid hol voltak?

Nem nagyon voltak nekem ékszereim! De a készpénzt, azt megtalálták. Valakinek esetleg beszélhettem erről. Ez is döbbenetes volt, hogy akivel én kapcsolatban állok, annak lehetnek szálai a bűnözői körökhöz? Nagyon furcsa volt, rendes rendőrségi ügy lett belőle, elkezdték keresni a tetteseket, és nem találták. Én meg akkor annyira berágtam, hogy valaki így belenyúlhat az életembe? Iszonyatosan erősnek éreztem magam, azt mondtam, hogy én a falon is át tudok jutni. És elkezdtem nyomozni! Magánnyomozásba fogtam és kiderítettem, hogy kik voltak a betörők. És akkor lehiggasztottam magam, mert attól féltem, hogy agyonütöm ezt a két csávót. Egy ikerpár volt egyébként, a városnak egy másik részéről. Tudtam, hogy hol laknak. Megkerestem a rendőrséget, és megmondtam, hogy egy biztos informátortól tudom, hogy ezek és ezek az emberek voltak. Ujjlenyomat volt az ajtómon, fülnyomat volt meg minden, és mégis elengedték őket. Azt mondták, hogy nincs rá bizonyíték. Nem volt elég az ujjlenyomat. Az egy nagyon megrázó élmény volt. Akkor szembesültem azzal, hogy a rendőrség is milyen, miféle védelem alatt állok én itt, ebben az országban. Valahogy akkor kezdett el bennem föloldódni az a fajta régi, rendőrtől való félelem, ami a kommunizmus idején költözött az emberbe, hogy a gyomra is összeugrott, amikor meglátott egy rendőrt. Most már végre nem érzem magam veszélyeztetve. Többek között valószínűleg azért se, mert a mai rendőrök már fiatalabbak nálam. Nagyon sokszor szembesülök persze azzal is, hogy szinte lehetetlen ebben az országban élni, hogy a bürokrácia és a korrupció milyen hétköznapi módon tud megjelenni az ember életében, és elveszi a kedvét attól, hogy bármit is csináljon.

Tovább a harmadik részre»

   
© Zelei Miklós. Minden jog fenntartva!