Zelei Miklós

Nyitólap

Összeszikráztatni különböző életeket

Beszélgetés Podmaniczky Szilárddal
Forrás, 2009. november

III. rész

Vállalkozó lettél. Ezt mi úgy hívtuk, hogy kényszervállalkozó? Egy olyan választás elé állítottak, hogy vagy vállalkozó leszel vagy mész.

Így igaz. És utána nem is volt szerződésem az újsággal, úgyhogy tizenhét év után úgy mondtak föl, hogy nem mondtak föl, mert nem volt mit fölmondani.

Még nem értünk oda. Meddig működtél vállalkozóként? Nem volt megbízási szerződésed se?

Valami papír lehet, hogy volt. Végül is rá voltam kényszerítve, hogy utána járjak, mit lehet elérni vállalkozóként, hogyan tudok takarékoskodni, az adózással is megismerkedtem, végiggondoltam, hogyan lehet az ember a saját ura, és akkor ebből végül is jól jöttem ki. Már nem is bántam, hogy nem vagyok alkalmazottja senkinek. Nagyon rossznak tűnt először, mert hát könyvelőt alkalmazni egy írónak, ipari kamarába belépni egy írónak, iparűzési adót fizetni a novellád után...

Én mindig úgy képzelem el ezt, hogy Ady Endre megírta az Elbocsátó szép üzenetet, utána kiállította róla az áfás számlát. Ezután még elég sokáig ott voltál a Délmagyarnál?

A Délmagyarnak egészen 2007 tavaszáig írtam. Aztán egy időben már úgy, hogy otthonról, mert a gyerekeknek lett saját lakásuk a szomszédos lakásban, nekem meg lett újra saját dolgozószobám.

De még Szegeden?

Szegeden, persze, akkor még, igen. Már nem nagyon jártam be a szerkesztőségbe, hanem otthon dolgoztam és bevittem az anyagokat, vagy beküldtem e-mailen. Éreztem azért, hogy én magam is oldom a köteléket, de hát egzisztenciális köteléket oldani csak lassan lehet. Aztán egy idő után már nem akartam jegyzeteket se írni, mert észrevettem, hogy belenyúlnak és átírják. És hát milyen dolog ez? Az én nevem szerepel alatta, nem másé. Egy idő után azt mondtam, hogy publicisztikát nem írok, adok inkább több tárcát. Úgyhogy kezdtem kifelé jönni ebből is, nyilván annak köszönhetően, hogy megint egyre kevésbé éreztem, hogy a helyemen vagyok.

Volt egy pillanat, amikor ki akartak rakni, valamikor 2005-2006-ban?

Sokszor ki akartak rakni, csak hát közben fölmérést végeztek a városban, hogy kinek a cikkeit olvassák, és első helyen voltak az enyémek. De már én is számoltam vele, hogy tizenegynéhány éve írom már a tárcákat, ennek azért valahogy véget kéne vetni. Csak hát a megélhetés beleszorította az embert az írásba. Viszont közben kezdett bejönni az életembe a film meg a filmmel való foglalkozás.

Hogyan jöttél el a Délmagyarországtól?

Már javában otthon dolgoztam, csak tárcákat írtam, meg kitaláltam, hogy nem blogot írok, mint az interneten, hanem naplót a lapban. Ezek már azok a végműfajok, amiket el tudtam adni az újságnak. És egyszer csak a piacon találkoztam egy ismerősömmel, és mondja, tudod, hogy megszüntetik a tárcát!? Így értesültem arról, hogy befejeződik tizenhét éves munkám, amelynek a kereteit közben is folyamatosan szűkítették. Megszüntették a hétvégi naplómat, levették a vállalkozói díjat... Tehát minden évben volt valami, egy újabb rossz hír, megint egy rossz, megint egy csökkenés. A biztonságos háttér így olvadt ki a hátam mögül. Végül még csak azt se mondták, hogy köszönjük szépen, hogy ennek a lapnak tizenhét évig a munkatársa volt, és valamennyire hozzájárult ahhoz, hogy ez a lap működött és életben maradt. Mert a példányszámok is afelé mutattak néhányszor, hogy gondok vannak. De hát ebben a világban az a megoldás, hogy a lap színvonalát kell csökkenteni ahhoz, hogy a példányszáma nőjön, s az életképessége megmaradjon. És én nem tartozom ehhez a világhoz.

Vagyis hogy ért véget a munkád a Délmagyarnál?

Úgy ért véget, hogy magát a rovatot szüntették meg. Én még bementem az utolsó számlát leadni. És hát olyan lehettem, mint a tűz, már nem szabad ezzel az emberrel beszélni, mert már nincs közöttünk. Egyébként a rendszerváltás után mindig belengte a sajtóház levegőjét ez a fajta félelem, hogy kit mikor, miért, hogyan küldenek el. Ez a fajta bizonytalanság baromira meg tudta enni az ember idegeit.

És akire így rá volt írva, hogy küldik?.

Azzal már nem mertek szóba állni a többiek, mert a ragályos kórt, a kirúgás ragályos kórját ő már elkapta... Az nagyon szép lett volna és jó lett volna, ha lett volna merszünk, bátorságunk és főleg tudásunk arra, hogy amikor fölkínálták eladásra a lapot, akkor maga az újságírói társaság vette volna meg. De nem így történt. Nem tudom, hogy ennek mi volt a hátterében. Érdekes lett volna egy lapot úgy átalakítani, hogy közben a tulajdonosa is vagy.

Tehát Szeged, elköszöntél az újságtól, de az újság nem köszönt el tőled. Akkor már kitaláltad, hogyan fogsz továbblépni?

A továbblépés az alapítvány létrehozása volt, egy 2005-ös gondolat, amikor kint voltunk Svájcban egy fél évig. Kaptam egy ösztöndíjat, és kint élhettem, rendkívül nyugodt körülmények között, 2005. május elejétől október végéig. Nagyon különleges félév volt ez nekem. Egy egészen más világba csöppentem, ahol nem működtek azok a fajta kelet-európai beidegződések, amelyeket itthon, úgymond túlélési technikaként naponta gyakorol az ember. A legmeglepőbb az volt számomra, hogy mindenféle irónia megszűnt bennem. Minden héten csináltunk egy túrát valamelyik országrészbe és a Magyar Hírlapnak kis beszámolókat küldtem ezekről a túrákról. Egyszerűen azt vettem észre, úgy beszélek a világról, hogy nincs szükségem az önvédelemnek arra az eszközére, amelyet az irónia jelent, mert egészen más szemmel nézhetek a világra. Gabi is kint volt velem, és elkezdtünk abban a világban élni, berendezkedtünk, mint két friss svájci, akik új otthonra találtak. Kiderült, hogy ez egy teljesen más lelkiállapot, egészen más emberként kezdtem el ott élni, de olyannyira, hogy a testem is kezdett átalakulni. Például rohamosan elkezdtem fogyni. Ahhoz az élethez egy másik fizikai állapot tartozott. Például más súlyban élt volna ott az ember... Mások az élelmiszerek, máshogy közlekedsz, nem idegeskedsz. Nem iszol annyi piát a feszültségek oldására. Miután hazajöttünk, vagy másfél éven keresztül, ha este beszélgettünk róla, hogy hogyan éltünk ott, akkor egyszerűen elszorult a torkom. Nagyjából azt éltem meg, mint amikor valaki átesik a klinikai halálon, és látja, hogy van egy másik világ, ahol jobb.

Hogyan éltetek ott?

Sok olyan apró részletet megismertem az országból, amit azok általában nem is vesznek észre, akik kimennek egy vagy két hétre Svájcba. Ha erről beszélek itthon, nem értik. És azt mondják: Milyen ország az, ahol még egy rendeset se lehet köpni a földre! Hát mondom, és? Neked ez a legfontosabb? Amiben igazán más, az az, hogy az emberek másként viszonyulnak egymáshoz, látják a másikat, tudomásul veszik a létezését, és önmaguk szabadságát mások szabadságának biztosításával védik. Tiszteletben tartják a másik jelenlétét. Folyamatosan azt tapasztaltam, hogy a hétköznapi kommunikációban észrevettek, megláttak. Egészen apró dolgok: egy autó majdnem fölborult, úgy állt meg a zebránál, hogy át tudjak menni. Amikor olyan helyzetbe kerültem, hogy nem tudtam beindítani egy áruházban a mozgólépcsőt, tíz másodpercen belül ott volt egy idős asszony, aki odahívta az eladót, hogy mutassa meg. Létezel a többi ember számára is. És egy olyan rendszerben vagy benne, amelynek a tagjaként érzed, hogy tartozol valahová, és ettől biztonságban élsz. Érdekes, hogy odakint találkoztam kelet-európai emberekkel, akik ellenben mind azt mondták, hogy kinézik őket innen. Mindenkivel éreztetik, hogy kelet-európai. Hogy létezhet ez? Elgondoltam, valószínűleg úgy, hogy ha én magamban hozom a kelet-európai skizómat, és éreztetem velük ezt, tehát úgy viselkedek velük, ahogy otthon Kelet-Európában, akkor tulajdonképpen saját magamat lógatom ezen a társadalmon kívülre. Én azonban bele tudtam illeszkedni, mert ott éreztem magam jól. Nagyon sokan azt mondják, hogy ott nem tudnának művészként élni, mert nincsenek olyan impulzusok, amelyek fölkavarják és arra inspirálják őket, hogy dolgozzanak. Nekem meg épp erre a fajta világra volna szükségem. Elég inspiráció-forrás van énbennem meg a gondolkodásomban. Engem inkább a körülöttem lévő rend, az tud inspirálni. Hogy a helyemen vagyok, és ne kelljen fölemészteni az összes energiámat arra, hogy a létezésemet tudjam bizonyítani vagy fönntartani, ahogy egész eddigi életemen át. Ehhez persze nyilván hozzájárul az is, hogy fél éven át biztosították a megélhetésemet. Ezt hogy is mondják?

Week-end.

Egy féléves week-enden voltam.

Melyik városban?

Zürichtől délre, harminc kilométerre, egy Zug nevezetű kisváros alpesi idilljében. Ha ott laksz, akkor öt percen belül fönt vagy a hegyekben, öt percen belül egy tóparton sétálsz, és látott a Jungfrau vagy a Pilátus havas csúcsát. Közben ott van körülötted egy mindenben kiszolgáló, hipermodern város, de hogyha akarod, akkor félre is vonulhatsz. Erről írtam a Hutchinson rugói című regényt, amelyből lehet, hogy filmet is forgatnak. Ami nagyon érdekes lenne! Ott éltem fél éven keresztül, és most visszatérni és filmre venni a kintis világomat. Ez egészen különös.

Az irónia az önvédelem eszköze? Azért vagyunk ennyire irónikusak? És önironikusak?

És önironikusak, így van. Ott én megtanultam úgy írni, hogy csak leírjam a dolgokat. Ezt itthon nem tudtam volna megtanulni. Ott úgy tudtam írni, hogy kiültem a tópartra, és megpróbáltam leírni azt, amit látok úgy, hogy a leírásnak legyen olyan ereje, és ne a leírás hangvételének, mert egyszerűen nincs min gúnyolódni. Holott úgy mentem ki, arra voltam fölkészítve, hogy ha tíz óra után megnyitom a vízcsapot, akkor harisnyát kell rákötni, hogy ne hallatszódjon a víz csobogása. Meg hogy mindenki figyelni fog minket, és beszámolnak rólunk. Ez egy humbug Svájcról.

Ez a félév hozta meg a döntést az önállósodásra?

Így van. Korábban is gondolkodtam már azon, hogy önállósodnom kellene, mert mindig abba ütköztem bele, hogy nem láttam a könyveim sorsát. Hány példányban fogynak? Ki olvassa őket? Igazából mindig arra vágytam, hogy legyen egy olyan menedzser szellemű kiadó, amelyik egyszer belefektet az én írói munkáimba és reklámot csinál nekik. Tehát ahogy egy terméket be kell vezetni a piacra, egy íróról, egy könyvről is így kell gondolkozni, ha azt érvényes termékként el akarod adni. Mert annak semmi értelme nincs, hogy száz-százötven példányokban írja az ember a könyveit. Írhatja magának, ha olyan az alkata, de egyedül nem lehet párbeszédet folytatni, annak nincs értelme. De hogyan tudom én azt fölmérni, hogy hány példányban adjak ki egy könyvet?! Mert hiába gondolom én azt, hogy ezer vagy ezerötszáz példányban el tudom adni, ha mégse fogy el, akkor ráfizetek. Azt azért nem engedheti meg magának az ember, hogy három-, négy-, ötszázezer forintot csak úgy kidobjon az ablakon, mert rosszul gondolta. Emiatt nem vágtam bele korábban. Ott lett világos, hogy éppen fordítva kell csinálni. Meg kell nézni, hogy mennyi pénz van rá, pályázatokon meg mindenféle lehetőségekkel, és ahhoz kell igazítani a példányszámot. Az első könyvet úgy adtam, ki, hogy pályáztam, nyertem pénzeket, és megnéztem, hogy ez mennyire elég. Így nem kellett a saját pénzemet kockáztatni.

Ez melyik könyv volt?

Az Idegpályáim emlékezete, már 2006-ban, ebben az évben lett bejegyezve a Podmaniczky Művészeti Alapítvány. Utána következett a Láthatatlan Szeged című könyv.

Az első anyagilag sikeres volt, hozott valamit?

Hozott. Az Idegpályáim emlékezete pozitív vállalkozás volt. Persze a sikerhez kevés a pályázati pénz, nagyon erősen mögé kell állni a könyvnek, be kell vállalni az önmenedzselést, másként nem megy.

Munkahelyet teremtettél mint önfoglalkoztató.

Egy nagyon nagy road-show-t párosítottunk ahhoz a könyvhöz, vagy harminc helyen tartottunk könyvbemutatót, ahol kézből-kézbe el tudtam adni a könyveket. Néhol tízet, volt, ahol húszat, de azért olyan háromszáz példányt eladtunk a könyvbemutatókon. És hétszáz példányt nyomtunk a könyvből. De azt is megtapasztaltam, hogy ez olyan energiákat emészt föl az emberből, harmincszor leülni és ugyanarról a könyvről beszélni, még ha egy kicsit mindig másként is, hogy hosszútávon ezt nem lehet csinálni. Bevezettük az internetes rendelést is a honlapunkon, de a végére annyira elfáradtam, miközben rengeteg élménnyel gazdagodtam, hogy beláttam, sajnos a hagyományos terjesztést nem tudom kihagyni, hiába ötven százalék a terjesztő részesedése a könyvből. Közben ráadásul még sokan föl is háborodtak, mi az, hogy én ki akarom hagyni a terjesztőt, és mint író fölülírom a kiadói kvalitásokat? Milyen ostobaság ez, hogy én saját magamat akarom eladni?! Néhány jó baráti szó elért, de hirtelen nagyon magamra maradtam megint, nem éreztem azt, hogy szurkolnának nekem, hogy ebből legyen valami, hogy kiderüljön, hogy így is lehet csinálni: alternatív módon. Ezután jött a Láthatatlan Szeged.

Kifejezetten üzleti vállalkozásként indult?

Nem, nem úgy indult, mert egyszerűen rátaláltunk ezekre a képekre a Fekete Ház archívumában. A feleségem készített belőlük egy gyűjteményt. Kaptunk támogatást a Szegedért Alapítványtól, az önkormányzattól, és én, mint egy kis könyvvigéc, a könyv előtördelt változatával megkerestem azokat az intézményeket, cégeket, amelyekről úgy gondoltam, hogy esetleg lehet rájuk számítani. Ez hihetetlen módon működött. Előre eladtunk belőle három-négyszáz példányt, ami négyezer forintjával azért nagyon komoly dolog. Beszállt a Tisza Volán, a Pick, a MÉH Zrt., és a szabadtéri játékok igazgatósága is sokat feccölt a könyv bemutatásába, reklámozásába. Ezerkétszáz példányt nyomtunk, abból körülbelül ezer fogyott el. De itt az volt a fő tapasztalat, hogy a könyvek élettartama már nem olyan tartós, mint régen. Fölfut egy könyv, azután lecseng, s akkor egyszerűen megszűnik iránta az érdeklődés. Nemcsak a fogyasztói társadalomba illeszkedik bele a könyv, hanem fölveszi a fogyasztói társadalomban lévő termékek élettartamára vonatkozó jellemzőket is, s egy könyv is körülbelül egy vagy másfél évig működik, legyen bármekkora siker. Utána már nem él, elfogyasztották. Elfogyasztották azt az élményt, ami körülötte lengett. Valójában inkább azt fogyasztják, és nem a könyvet. Miközben persze megveszik a könyvet is, de szerintem nem annyira maga a könyv a lényeg ilyenkor. És jött utána a következő regény, addigra sikerült összehoznom a svájci élményeimből írt könyvet.

A Hutchinson rugóit?

Ennél pedig azt találtam ki, hogy először virtuálisan hoztam létre a könyvet, vagyis elküldtem a terjesztőnek a könyv paramétereit, mondja meg, hogy mennyit kér belőle. Úgy gondoltam, hogy így biztosan nem lövök mellé. Ő kiajánlja, megnézi a megrendeléseket, és akkor én ehhez igazítom a példányszámot. Azt mondta, hogy nyolcszáz példányt el tud helyezni belőle. Én úgy gondoltam, hogy nekem kell belőle kétszáz, tehát akkor legyen ezer példány. Ez volt az első olyan könyvem, amelyhez plakátot csináltattam a könyvesbolti kirakatokba.

Mekkora plakátok voltak?

A3-as méretűek, s a könyvborítón kívül túl sok információ sajnos nem volt rajtuk, de a plakát és a többi hirdetés hatására, elkezdett havonta ötvenesével fogyni a könyv, ami már jó. De közben, ahogy a könyvbemutatókat tartottam, belegondoltam, hogy a könyvem tanulságos lesz arra nézve, hogy egy kelet-európai miképpen tud nyugaton beilleszkedni, mit tud kezdeni azzal a világgal. Csakhogy ez egy olyan téma, ami nem igazán érdekli az embereket! Tehát nem lehetett köré egy olyan fogyasztási burkot teremteni, ami igazán eladhatóvá tette volna. Úgyhogy ennek meg ez volt a tanulsága.

Ezek után következett ez a kis füzet, a Magritte-vázlatok, amely egy olyan leheletfinom vékony könyvecske, hogy ennek aztán végképp rétegközönsége van. Olyan kis példányszámban jelent meg, ötszáz példányban, hogy erre már nincs miért reklámot rátenni, mert csak ráfizet az ember. Tehát ez a könyv van, és vagy elfogy, vesznek belőle, vagy az idők során valami történik vele, például tíz év alatt eladom a könyvbemutatókon. Most szerkesztem a Szép Magyar Szótárt, ami hétszáz oldal körül lesz. Ehhez már komoly költségvetést kellett összerakni, mert itt a nyomdaköltség majdnem kétmillió forint. Ennél már mindent bevetettem az eddigi tapasztalatokból. Előre megbeszéltem a terjesztővel, hogyan látja, hány példányt lehet belőle elhelyezni. Kitaláltam egy reklámkampányt rá, amivel ez a fogyasztási légkör életben tartható. Kitaláltuk a plakátokat és a háttérrendezvényeket. Kíváncsi leszek, hogy ez hogy működik a könyvpiacon. Úgy gondolom, minden írónak jót tenne, ha megtudná, az ő könyve hogyan működik a könyvpiacon. Hogy közvetlen tapasztalata legyen arról, hogy az olvasók, illetve maga a könyves világ, hogyan viszonyul a könyvtárgyhoz. Az én tapasztalataim azt mondják nekem, hogy úgy érdemes, úgy lenne jó most könyvet csinálni, hogy a könyvnek meglegyen a jól kommunikálható egyedisége. Akár formában, akár abban a koncepcióban, amellyel megírod. Ez arról is szól, hogy különböző formákat fölhasználva megpróbálod megtalálni azokat az íráskészségednek, tehetségednek legmegfelelőbb formákat, amelyekben a legjobban meg tudod mutatni, hogy az írói képességed és a formakészséged hogyan találja meg a legjobb, a legszerencsésebb megszólalási formát. Például ha a svájci könyvet most újraírhatnám, akkor valószínűleg nem így csinálnám meg. Útikönyvet írnék belőle, könnyű laza leírásokkal. Vagyis ha útikönyvet írtam volna belőle, és az útikönyv formai lehetőségei között hoztam volna ki belőle azt a regényteljesítményt, ami benne van, másképp működött volna a könyvpiacon.

Az egy különleges dolog lett volna, s aki olvasta volna, és ez sajnos föltételezés, az útikönyvre lett volna kíváncsi vagy a regényre?

Azért is problematikus ez, mert amikor leültünk bemutatni Kecskeméten a Hutchinson rugóit, Füzi Laci kérdése mindjárt az volt, hogy Szilárd, ugye ez mind fikció? Ez azért érdekes, mert ezt a könyvet én olyan anyagokkal töltöttem meg, amelyek kinti élmények. De ezek olyan élmények, amelyeket ha Magyarországon olvasnak el, a magyar irodalmi hagyományok és világértelmezés felől, fikciónak tűnnek. Mintha én ezt az egészet kitaláltam volna. De ha lefordítanák németre, és egy svájci ember olvasná el, alighanem azt mondaná, hogy ez egy dokumentumregény. Ennek a kettősségnek az ötvözését tudtam volna hitelesebben megcsinálni egy úti leírásban.

A példányszámon nem sikerül áttörni? Miközben itt urasan kitalálod ezt az egész világot, hogy hogyan tudna másképp működni, vagyis jobban, hatékonyabban, aközben a példányszámot nem sikerül úgy fölnyomni, hogy az ember eltátsa a száját. Hogy elmegy egy könyvből tízezer példány.

Annak is örülnék, ha egy könyvet háromezer példányban el tudnék adni. Vagy kettőben, az már egzisztenciális alapot adna, és nem kellene kétes pályázatokba bonyolódni.

Már az is nagyon jó?

Hiába jelent meg idáig tizenhat könyvem, a könyvtárakban sincsenek ott. A hátam mögött működő könyvészeti munka, bármennyire is jó szándékú volt, ezt nem vonom kétségbe, és bármennyire is barátságos légkörű, igazából nagyon kis hatásfokkal működött. Amikor először elkezdtem járni az országot a könyvekkel, azt tapasztaltam, hogy engem nem ismernek és nem ismerik a könyveimet se. Mivel millió-egy újságba írtam, folyóiratokban közöltem, minden helyen írtam, mindenütt ott voltam, azt hittem, hogy ismernek, hogy ennek van némi nyoma az emberekben. De könyvtárakban dolgozó régi kollégák sem ismerték a munkáimat.

Van legkevesebb ezer nyilvános könyvtár Magyarországon, ha csak minden másodikba eljutnának a könyveink néhány példányban, már az sokat jelentene.

Az is benne van ebben, hogy a könyvtárakban már nincs közönség. A lírai verseken keresztül belelátott a közönség annak idején az ember lelkének a legmélyére, a legintimebb dolgaiba, ma ezt prózában olvassa a bulvár celebsajtóban. Valami olyan produkciót kell csinálni, ami behívja a közönséget, amiket mostanában multimédiás könyvbemutatónak neveznek. De erre megint olyan anyagi források szükségesek, amelyeket inkább a helyszínen kellene biztosítania egy könyvtárnak.

Még térjünk vissza 2006-ra, akkor jegyezték be az alapítványt. Kiadtad a könyveidet, a Hartay Csaba kötetét.

Másét még nem. Ezt az egy könyvét adtam ki a Csabának. Amikor a könyvkiadásba belevágtam, szembe kellett néznem azzal a ténnyel, hogy én egy olyan hátraarcot csinálok a magyar könyvkiadásnak.

.amilyet a magyar könyvkiadás csinált az íróknak? Mondjuk így. Megszűnt a könyvhonorárium, kialakult a hozd a pénzt és kiadjuk a könyved-szisztéma. Nem tudom, tudna-e bárki is az elmúlt húsz évből olyan magyar könyvet mutatni, amelynek a megírását, kiadását valamelyik hazai könyvkiadó finanszírozta?

Amit megléptem, azt én már nem csinálhatom vissza. Az ember büszkesége nem engedi, hogy ha egyszer azt mondtam, hogy kivonulok arról a térről, amelyet szűkösnek érzek a könyveim kiadásához, akkor nincs visszaút. Elég sokáig remegett emiatt a gyomrom, hogy jó-e, amit csinálok. És elég sok összetűzés is volt emiatt.

Intézményekkel?

Emberekkel. Szerintem, és hozzá is teszem, hogy minden rossz szándék nélkül mondom ezt, akik kiadták a könyveimet, azok biztosan a maximálisat akarták kihozni belőlük, mert talán nekik is ez lett volna az érdekük. Csakhogy a könyvkiadás az egy olyan szakma, amelyet nem lehet barátságból vagy szeretetből csinálni. Ezzel szemben nagyon sok helyen, ahol a kortárs szépirodalmat kiadják, nem feltétlenül a profizmus, nem a tisztán szakmai szempontok a döntőek.

Hanem?

Nyomda, könyvkiadó, terjesztői hálózat és szerző, körülbelül erre a négy részre oszthatjuk az ágazatot. Rájöttek arra, hogy a könyvkiadás egyes funkcióinak a fúziójából komoly profitra lehet szert tenni. Megvett egy nyomda egy könyvkiadót. Lehet, hogy a kiadót nullára vitte, azon nem volt nyeresége, de az biztos, hogy a nyomdának folyamatos profitja volt, oda áramoltatta be a pályázatokon nyert pénzeket, illetve folyamatosan tudott munkát adni a nyomdájának. Aztán megszületik ennek a sokkal nagyobb változata, amikor a könyvterjesztő fölvásárolja a könyvkiadókat, saját nyomdát üzemeltet. Így aztán az egy könyvön megjelenő összes haszon az övé, leszámítva a hétszázalékos szerzői honoráriumot.

Amit jobb ha ki se fizet?

Tegyük föl, hogy kifizeti. De az összes többi haszon mind nála csapódik le. E modell felől nézve én azt találtam ki, hogy a szerzőt egyesítem a kiadóval.

És egy kis mértékben a terjesztővel is?

Igen, egy kis mértékben a terjesztővel is, mert ha nem is sűrűn, de azért mindig jönnek megrendelések az interneten. Jönnek vélemények is. A honlap nagyon fontos eleme lett ennek a fajta a könyvkiadásnak. Van, akitől most kapok levelet, hogy most olvasta a Két kézzel búcsúzik a leopárdot, és hogy mennyire jó volt . A könyv megjelenése után nyolc évvel!

A Podmaniczky Művészeti Alapítvány olyan elit kiadó, amelyik évente egy könyvet ad ki? Másfelet, kettőt?

Volt olyan év, amikor kettőt. De egyet biztosan. Az első évben kettőt adtunk ki, utána egyet-egyet, aztán megint kettőt.

Németh László a Tanuval elindított és teleírt egy folyóiratot. Te elindítottál és tele akarsz írni egy könyvkiadót?

Mondhatjuk így is, de nem az a szándékom, hogy én teleírjam ezt a könyvkiadót.

Az a szándék, hogy megtartsuk azt a kultúrát, amelyet fontosnak tartunk?

Az a szándék, hogy megtartsam a függetlenségemet, lássam és hiteles forrásaim legyen arról, ami körülöttem, és ami a munkáimmal történik.

Végül is az elidegenedés ellen?

Pontosan.

Ehhez hozzátartozik egy nagyon erőteljes életformaváltás is, mert Szegeden laktatok, és 2007 nyara óta Balatonbogláron?

Ezt már akkor terveztük a feleségemmel, mielőtt kimentünk Svájcba, hogy jó lenne a függetlenségnek egy újabb fokozatát meglépni, ami azt jelenti, hogy a lakásból, a szomszédokkal együtt használt közfalakból, ez volt a Gyertyámos utca, kilépni egy olyan helyre, ami csak a miénk. egy kertes házba. És akkor sok évnyi országos bolyongás után elhatároztuk, hogy valószínűleg Boglár lenne az a hely, ahol élni szeretnénk.

Miért éppen Balatonboglár?

Ez körülbelül egy ötéves utazásnak a végeredménye. Boglárra jártunk tavasszal és ősszel egy-egy hónapra pihenni. Nyáron nem igazán mentünk sehova, hanem csak tavasszal és ősszel, amikor itt nem dúl a turizmus. Elindultunk a Balaton körül, Keszthely, Hévíz, Balaton-felvidék, hogy szeretnénk itt a Balaton környékén lakni. És ezt az álmunkat a svájci gyomorrúgás után megvalósítottuk. Úgy kezdtünk el telket venni, és úgy kezdtük el az építkezést, hogy Svájc hatalmas élménye és katarzisa már mögöttünk volt, de még nem múlt el. Ide valahogy közelebb van Pest is, mert amikor elérjük a Balaton vonalát az autópályán, már azt érzem, hogy otthon vagyok.

Ki szoktál menni a partra minden nap?

Minden nap? Nem. Nyári estéken nagyon sokszor kimegyünk úszni. bár van uszodánk is a városban. A horgászatot pedig fölváltotta az úszás, 2004 októberében horgásztam utoljára. Leszoktam róla.

Miért?

Nem tudom. Elment az az idő, hogy én tétlenül ülök ott a parton. Úgy érzem, hogy olyannal tölteném el az időt, ami nem a dolgaim lényegéhez tartozik. A hétvégeimen is dolgozom folyamatosan. Kevés az idő, és nagyon sokat kell ahhoz seggelni az íróasztal mellett, hogy az ember eredményeket tudjon elérni. A testmozgató sport gyorsabban és hatékonyabban regenerál. Most már a kiadón is folyamatosan dolgozunk, és talán mostanra már látszanak az eredmények is. A Szép Magyar Szótár többmillió forintos projekt. Nem mertem volna belevágni annak idején, és nem mertem volna más könyvét se kiadni, de talán most már van annyi információm, hogy ezt be tudom vállalni.

Bátor kísérlet, amilyenre nem tudok példát. Mindenki a centrumok felé törekszik több féle módon is, te ellenben kiléptél ebből, s a szellemi és a fizikai létednek egy külön teret teremtesz.

Itt egy olyan közegben tudok élni, ahol nem feltétlenül kell a kulturális élet sokkhatásaival szembesülnöm, mert azokat egyre kevésbé bírom elviselni. Nagyon rossz olvasó vagyok már, nagyon rossz néző vagyok, szóval mindenből nagyon rossz vagyok már, ami a művészetnek a befogadásával kapcsolatos. Túl magasan van a küszöb. Egyre inkább azt szeretném látni, ami meg tud rendíteni, és ez nem feltétlenül a művészetből származik. Nemrég Egyiptomban jártam, Kairóban és Alexandriában, az a világ például meg tudott rendíteni.

Mivel?

A totális másmilyenségével. Ott állsz, és áll melletted egy ember, akinek nem tudod kiszámítani a gondolatait, a reakcióit, semmijét. Nem tudnék arról az emberről egy regényt megírni. Nem egy regényt, de egy novellát se tudnék írni róla! Magyarországon bárkiről tudnék novellát írni. De itt végre egy megismerési lehetőséggel álltam szemben. A megismerésnek és a tapasztalásnak benne kell lennie a művészetben. Ha olyan színdarabot, filmet, könyvet nézek, olvasok, ami nem hoz nekem új tapasztalatokat, akár a nézőpontjában vagy bármi másban, és itt akkor visszatérek a könyvkiadás egyediségéhez is, akkor az nem tud lekötni. Nem gondoltam, hogy ennyire jellemző lesz rám az a mondat, amelyet a leopárdos könyvemnek a hátuljára írtam, hogy ott ér véget az élet, mikor már nem történhet meg veled bármi.

Boglár népe úgy tudja, hogy te nem dolgozol? Jó annak, akinek sok pénze van, és egész évben nyaralhat.

Igen. Sokan valószínűleg ezt gondolják rólam, merthogy már mondták is.

A ház hogyan épült? Itt van készen egy szép ház, de hát ebben munka van.

Rengeteg munka, az építést megelőző öt év aprólékos tervezése van benne. Rengeteg házban jártunk, mindent átgondoltunk. És itt volt egy olyan építésvezető, építési vállalkozó, aki irányította az építkezést, és akiben tökéletesen megbízhattunk. És három hónap alatt fölépült a ház.

Te találtad ezt az embert vagy segítettek?

Van egy vállalkozásuk, egy cukrászdájuk a Balaton parton. Amikor a gyerekeim nyári munkát kerestek, vagy mi kerestünk nekik, mikor itt voltunk ősszel-tavasszal, akkor velük ismerkedtünk meg, és a fiúk elkezdtek náluk dolgozni. Kialakult egy párbeszéd a közös dolgainkról, és hát mi sem volt egyértelműbb, jöttünk rá utóbb, hogy akkor ezt így kell megcsinálni. Amikor ideköltöztünk, akkor két hónap múlva csináltam egy könyvbemutatót a helyi könyvtárban, ez 2007 őszén volt, ami itt az utcánk végén van egyébként. Úgy gondoltam, hogy mielőtt bármilyen találgatásokba belefognak, hogy UFO vagyok-e, vagy valahonnan idedobtak a házzal együtt, inkább bemutatkoznék, hogy én vagyok ez. Hogy ne gondoljanak rólam se túl jót, se túl rosszat. És akkor annyian eljöttek, hogy a könyvtáros azt mondta, hogy ő nem nagyon látott még ennyi embert ebben a könyvtárban. A legtöbben itt valószínűleg nem igazán láttak még olyan értelmiségi embert, aki írásból él. Hogy Pesten játsszák a színdarabját, vagy egy filmben dolgozik, és mégis itt akar élni és nem ott a fővárosban. Tehát ez nem csak a pestieknek lehet furcsa, hogy itt lakom, hanem az ittenieknek is. Amikor Pesten arról beszéltem, hogy elkötöztem Szegedről, akkor mindjárt azt kérdezték, és hanyadik kerületben vettél lakást? Mondom, nem hanyadik kerületben, hanem Balatonbogláron. Nekünk nagyon fontos, hogy itt bizonyos dolgok másképpen vannak. Itt vannak jó borok például, vannak jó házi kenyerek, és ahol jó bor meg jó kenyér van, ott már egy kicsit otthonabbul érezheti magát az ember, mert az az ő tere.

Ha sorra veszünk téged mint írót, akkor elég sokoldalú vagy. Film, színdarab, regény, novella. Versek is fölütik néha a fejüket. A szótárkönyvet úgy is fölfoghatom, mint a nyelvészkedésnek egy nagyon különös határterületét. Aztán a könyvkiadás és a könyvkiadáshoz tartozó kézművességeknek a szeretése, hogy milyen lesz az iniciálé, olyan lesz az oldaltükör. Egy rendkívüli komplexitás, ami a másmilyen élettér megteremtésében bontakozik ki teljes mértékben.

Képes voltam például elmenni egy nyomdai kellékeket áruló boltba is, ahol megnézhettem, hogy egyáltalán milyen papírokból, milyen vásznakból készülnek a könyvek. Borzasztóan fontos, hogy közvetlen köze legyen az embernek azokhoz a dolgokhoz, amelyek körülveszik. Nagyon sokan azt szeretik egyébként, ha egy kicsit le van pusztulva a környezetük, mert akkor látja benne az időt, a telő időt. És ez a telő idő adja meg azt az érzést, hogy ez az ő otthona. Én meg azt szeretem, hogy azok a dolgok, amelyek körülvesznek, azoknak a megteremtésében benne legyek. A könyvek számomra azért fontosak, mert én találom ki a borítójukat is, én találom ki a tipográfiájukat is. Nehéz így saját magára ránézni az embernek.

Mi az, amit nem kérdeztem meg, de nagyon fontosnak gondolsz?

Eszembe jutott még, nem annyira fontos, csak eszembe jutott, abban, hogy ezt a vállalkozást megcsináltam, nagy szerepe volt annak is, hogy folyamatosan arról szóltak a hírek, és a tapasztalat is azt mutatta, hogy a kulturális életben való megélés egyre nehezebb lesz. Azt láttam, ha én abból akarok továbbra is megélni, hogy tárcaíró vagyok, ez a kapu hamarosan be fog csukódni. Létre kell hoznom egy saját felületet, ami nekem dolgozik, és nem csupán időlegesen elfogad.

Be is csukódott ez a kapu?

Be. És azt éreztem, ha nem kezdek el időben más és új utakat keresni, ha nem találok ki előre, egy vagy két évre, olyan utakat, amelyeken újra közlekedhetek, és kinyithatok újabb ajtókat, akkor baromira rá fogok fázni. De nincs megállás, a túlélésnek csak egyik nagyobb állomása ez.

Végül is saját magatoknak, mindenféle tekintetben, szellemileg is manuálisan is munkát adsz? Valamint más nyomdászoknak is.

Gabinak is munkát ad az, hogy a könyvkiadással kapcsolatos, úgymond titkári munkákban tud nekem segíteni, s mindeközben mégis együtt vagyunk. Ami még borzasztóan foglalkoztat engem, hogy ebben a folytonos ittlétben elérkezhet-e számomra az a pont, amikor ebből ki tudok lépni. Nem az öngyilkosságra gondolok! Hanem arra az állapot, amelyet Svájcban megtapasztaltam, hogy kívülről tudok nézni az életemre, és kívülről tudok nézni erre az országra, amire nagyon-nagyon nagy szükség volna. Nemcsak nekem, hanem nagyon sok embernek. Tehát meglátni kívülről, hogy milyen az, ami itt működik. És ami nagyon fontos lenne, az uniós pályázatok! Jó lenne, ha nem csak a képzőművészeknek teremtenének lehetőséget, de az íróknak is, hogy félévre, egy évre kimehessenek más országokba. Többnyire a képzőművézeknek nyílik lehetőségük erre, merthogy ők univerzális nyelven szólalnak meg. De az íróknak is látniuk kellene a világot. Ez olyan mérhetetlen kondíciókat jelentene a kulturális élet számára, hogy az valami elképesztő. Összeszikráztatni különböző életeket. Az valami karácsonyi hangulat.