Könyvek | | Színház
Gazsó L. Ferenccel közösen írt könyvek
Könyvszerkesztés | | E-könyvek
Az első | | És még
Önéletrajz
Galéria
Nagy Szeder István
Archívum | | Szelmenci archívum
Nyitólap
English | | Slovensky | | Français | | Deutsch

  Nyitólap
 


Összeszikráztatni különböző életeket

Beszélgetés Podmaniczky Szilárddal
Forrás, 2009. november

I. rész

A tél talán leghidegebb napja volt az a vasárnap, amikor Balatonbogláron Podmaniczky Szilárd és felesége, Bodó Gabriella vendége voltam. Viharos szél fújt, a partra kicsapódott hullámok ráfagytak a faágakra, a fűszálakra, a padokra és a kődarabokra - jégvirágkertészet káprázott végig a parton. A Rezeda utcai házban beszélgettünk Szilárddal a lassított alföldi létről, a kulturális versenyképességről, hogy a lelkébe költözött friss svájcit sikerül-e átváltoztatnia magyar íróvá, s hogy ezt az írót hogyan menedzseljük magunkban és másokban.

Tőled tanultuk meg, hogyan lehet a virslit úgy sütni, hogy meg ne ráncosodjon a bőre.

De jó! Akkor ezt most én újra megtanulom tőled, mert én már elfelejtettem.

Margarinban kell sütni. Nem olajban, nem zsírban, nem vajban. Csakis margarinban. A főzés hogy jött be az életedbe?

Édesanyám rendkívül jó konyhát tartott otthon, és mindenféle olyan ételt csinált, amivel próbálta újszerűvé tenni a kajálásunkat, és engem ez elkezdett érdekelni, a kilencvenes évek legelején. Akkor kezdtem el a független életem egy szegedi lakásban, és nagyon sokszor nem volt kedvem elmenni étterembe, mert egyedül nem ül be az ember étterembe enni, Inkább nekiálltam olyan kajákat csinálni, amiket édesanyámtól eltanultam. Hogyha valamit elfelejtettem, akkor fölhívtam telefonon. De egy idő után éppenséggel azt élveztem benne, hogy már nem kérdezek, hanem magamtól csinálom. Van otthon tízféle alkatrész, és kitalálom, hogy ebből mit tudok összerakni. És akkor megpróbáltam magamtól kisütni különböző recepteket, amit a mai napig is szívesen csinálok. Két héttel ezelőtt is főztem valami olyan ételt, amit az alapanyagokból képzeltem el, fejben ízlelgettem a kaját, és így raktam össze egy tejszínes, gombás, sült csülökhússal köríthető, tésztára önthető mártást.

Akiket köztudat nagy elődökként tart számon, például Krúdy Gyula, a szakácsművészetben is komolynak tekinthető? Krúdytól nem olvastam receptet, csak dicséreteket, hogy ez is finom, az is finom. De ő maga mintha nem készített volna... A konyhában az írók közül tekintesz elődödnek valakit ?

Amikor főzök vagy kitalálok recepteket, eszembe nem jut az irodalom! Nem borít el nálam mindent az irodalom. Az viszont eléggé kérdéses, hogy hogyan írja le az ember a receptet. Én erre kidolgoztam egy olyan módszert, amellyel megpróbálom valamiféle történetbe helyezni a receptet. Ebből meg is írtam körülbelül harminc darabot, a Magyar Narancsban ment sorozatban, azt már pontosan nem tudom, milyen címmel, talán Déli velő volt a címe. Aztán egyszer csak azt mondták, hogy állj, kész, elég volt, ennyi. Pedig kaptam olvasói visszajelzéseket! Például, amikor a kovászos uborka elkészítésének a módját írtam le, akkor a Narancs megjelenése után egy héttel az ajtóm előtt várt Szegeden egy üveg kovászos uborka. Nem tudom, hogy ki hozta oda. De nagy élmény volt, hogy amit leírok, annak van hatása valakire.

Az író, aki elkezd recepteket kitalálni, nagyon szereti magát is. Amikor közzéteszi őket, és ha a receptjei tényleg jók, akkor az azt is jelenti, hogy másokat is szeret és megpróbál rávezetni a jó ízekre.

Hát nem tudom. Abba belegondolni, hogy én szeretem magamat. Így ilyen kimondhatóan. Ilyen tapasztalatom magamról nincs. Nem úgy mondanám, hogy szeretem magamat, hanem úgy, hogy jó ideje már arra figyelek, hogy olyan dolgokat csináljak, olyan dolgokhoz legyen közöm, amelyek között jól érzem magam. Nyilván azért akar jót az ember, merthogy szeretné jól érezni magát, szeretné azt, hogyha teste-lelke rendben volna.

A főzés meg az írás, az ugyanaz? 

Igen. Az életem is erről szól. Miért költöztem el Szegedről Balatonboglárra? Mert jól akartam magam érezni és Szegeden már nem éreztem magam annyira jól. Változtatni szerettem volna az életemen. Az új recept is változtatás. Az étkezés megváltoztatása, ahogy az életmódomat is megváltoztattam öt-hat évvel ezelőtt. Ezek a folyamatos változások az írásra vagy az irodalomra vetítve azt jelentik, hogy kitalál az ember egy olyan írásmódot, egy olyan nyelvet, amelyen - úgy érzi -, hogy saját maga számára is újszerűen tud megszólani, vagy újszerűen tud elmondani olyan dolgokat, amiket idáig nem próbált meg. Régen a novelláimat erősen áthatotta a fikció, és elsősorban a nyelv felől írtam, a nyelvkészlet felől vagy a mondatkészlet felől. Mostanában meg olyan novellákat írok, amelyeket nem tudok elkezdeni máshogyan, csak ha van egy élő figurám. Ha találkozom vele valahol, ha meglátok egy embert, aki elindítja a fantáziámat. Például a múltkorában láttam Fonyódon egy embert, aki egy kétszer-kettes bakterházban ül, az a dolga, hogy kijárjon fölemelni a sorompót majd lecsukni, és egész nap ott ül, egy gyönyörű panorámával, a Badacsonnyal és a Balatonnal szemben. Hogy élhet ez az ember? Milyen lehet a hétköznapja? Ez a látvány mit fest bele az ő életébe. Láttam egyszer itt egy másik pasit, aki andalgó tempóban, de irgalmatlanul festékes ruhában sétált az utcán. Olyan volt, mint egy kis részeg kőműves. Félóra múlva találkoztam vele a Balaton-parton, ült és merengett. Annyira nem illett bele ez az ember abba a környezetbe, de mégis ott volt. És akkor ennek megvan az a pikantériája, hogy na, milyen lehet ennek az embernek az élete? Festékes ruhában ül a Balaton partján és mereng maga elé.

Nyár volt?

Tavasz vagy ősz? Még szezonon kívül, mert szezonban azért eléggé elborítják az emberek a látnivalókat.

A szezont szereted, vagy kihúzod belőle magad?

Az az igazság, hogy idáig egy szezont éltem át, abból írtam egy-két rövidebb tárcát. Rengeteg mondat röpköd a parton, és olyanokat mondanak és úgy viselkednek az emberek, amit föl lehet használni. Kisgyerekek gépfegyver arzenállal, félmeztelenül állnak a parton. Azért ezek olyan abszurd látványok, amelyek elindítják a fantáziát: egy kisgyerek naponta ötször agyonlövi a szüleit a tóparton.

Jól előre siettünk! Még nem érkeztünk el a Balatonra, hanem még Cegléden vagyunk. Milyen volt a gyerekkorod?

Egy kis kiigazítással kell élni. Nem is értem, hogy miért jegyzik be az ember születési helyét annak alapján, hogy melyik kórházban született. Mindenki azt hiszi, hogy én ceglédi vagyok. De ott csak a kórház volt, ahol megszülettem. A gyerekkoromat Ceglédtől huszonöt kilométerre, Pest megye legdélebbi csücskében, Jászkarajenőn töltöttem. Úgyhogy amíg el nem mentem a főiskolára, pontosabban az egyetemre, vagy el nem mentem katonának, addig Jászkarajenőn éltem.  

Milyen volt Jászkarajenőn? Téeszvilág volt még. A szüleid hol dolgoztak?

Édesanyám a téeszben dolgozott, pénztáros volt. Édesapám pedig tanított abban az iskolában, ahol én tanultam. Majd pedig a pártban dolgozott, a falunak a párttitkára lett. Utána meg Cegléden dolgozott, azt hiszem, a járási pártbizottságon. Nagyon szép emlékeim vannak arról az időszakról. Ebből írtam is egy könyvet, ez az Idegpályáim emlékezete. Érdekes módon nagyon sokáig nem tudtam írói anyagként kezelni a gyerekkort, mert annyira közel volt. Aztán már egyre inkább. Nyáron horgászni jártam, parafadugóval, kanálisokban, öntözőcsatornákban lehetett kárászokat fogni, naphalakat, keszegeket. Focizni jártam.

Volt öcséd is.

Van öcsém is, kilenc évvel fiatalabb nálam, ő is a faluban töltöte a gyerekkorát, ahol télen pingpongozni jártam, volt egy nagyon jó tollaslabda szakosztály, abban versenyeztünk. Eléggé nyüzsgős élet folyt ott akkoriban. Rengeteget sportoltam. Az olvasás is benne volt a pakliban, de nem annyira erősen, mint ahogy erről általában beszámolnak az írók, hogy végigolvastak egy nyarat. Benne volt az életemben, de nem az első helyen. Volt otthon könyvtárunk is, édesapám a könyvtára, abból fantasztikus regényeket olvasgattam.

Nyári munkákra befogtak?

Dolgoztam például roncstelepi csavarszedésen, az általános iskola fölső tagozatában. Csavarokat kellett kigyűjtenem félreállított gépekből, alkatrészekből, vasdarabokból. Elképesztően szürreális munkák voltak. Egy hónapon keresztül dolgoztam egy ötszáz négyzetméteres csarnokban, tele volt polcokkal. Volt benne vagy kétezer polc, és nekem azokat kellet lefestenem. Egyedül.  

Milyen roncsokból gyűjtöttél? Tankok, repülők?

Mezőgazdasági gépek, meg traktorok, nagy vontatók. Tankok, harci eszközök nem voltak, csak ami a mezőgazdaságban tönkrement. Volt még egy másik döbbenetes melóm. A tehenészethez akartak utat építeni, de valami miatt félbeszakadt. Csak odáig jutottak el, hogy több száz köbméter kavicsot leszórtak az útra, és hát két év alatt megtelepedett benne a gyom. Az alföldön lett egy száz méter hosszú, két méter magas sóderrakás mint kilátó. Nekem az volt a munkám, hogy ebből tépkedjem a gyomokat egy hónapon keresztül, a tűző napon. Kint a pusztaságban egy tizenegy éves gyerek tépkedi a gyomokat.

Mit hozott ez a nyári munka?

Nagyon komoly, hat forintos órabérben voltam, és mint gyerek, hat órát dolgozhattam. Akkoriban volt az egyforintos meg az ötvenfilléres fagyi, tehát a napi keresetemből egész hónapban ehettem fagyit. Minden nap.

És szellemileg vagy lelkileg?

Én olyan gyerek voltam, aki mindig el tudta magát szórakoztatni. Énekleltem, gondolkodtam, fantáziáltam. A filmek jártak a fejemben, amelyeket korábban láttam, vagyis igazából nem zavart különösebben az, ha magamra hagytak. Bármivel elszöszmötöltem, mert járt az agyam. Nagyon jellemző volt például az, hogyha összegyűlt egy baráti társaság, mondjuk a lőtér dombjának a tetején, akkor körbeültük a focizáskor ledobott mackófölsőket, és mindenki beszámolt a filmélményeiről. És ha éppen kimerült a társaság, akkor én nekifogtam elmesélni egy olyan filmet, amit abban a pillanatban találtam ki. Működött az ember fantáziája, különösebb korlátok nélkül.  

Igen, abban az időben a faluszéleken lődombok magasodtak. Működött az MHSZ, a Magyar Honvédelmi Szövetség. Te jártál oda célba lőni?

Kötelező jellegűen mentem, mikor voltak ezek a honvédelmi napok. Én inkább verebésztem, élő célpontra érdekes lőni. Volt egy-két barátom, akinek volt légpuskája. Nem tudom, hogy ma már meg tudnám-e húzni a ravaszt, de akkor ez hozzá tartozott az életünk vadságához. Nem nagyon dilemmázott az ember, hogy most lelőtt egy verebet.

De voltak ezek a kis leventepuskák is, amelyekbe már igazi töltény járt, ha kicsi is. Nagy ajándék volt öt-tíz percre kézbe kapni egy olyat.

Nekem nem került a kezembe. Egyszer egyébként fejbe lőttem magamat. He-he. Úgyhogy onnantól kezdve egy kicsit pianóba raktam a lövöldözést. Valami borzasztó kemény fába lőttem bele és visszapattant a golyó a homlokomra, úgyhogy öt méterről fejbe lőttem magam. Légpuskával, persze.

Légpuskát akkor szabad volt tartani, vagy dugtuk?

Szabad volt. Mi magunk öntöttük az ólmot, volt golyónyomó, azzal kellett a megfelelő vastagra kalapált ólomlapból kinyomni a légpuskagolyót. Voltak persze gyári légpuskagolyók is, amelyek cakkos szoknyát viseltek, azokkal pontosabban lehetett lőni. De hát jó volt ezt úgy maszekban is nyomkodni. 

Te jó gyerek voltál? Vagy ki tudja?

A szüleim arról számoltak be a családi összejöveteleken, hogy én jó gyerek vagyok. Valószínűleg a jóságom ott is abból állt, hogyha elmentünk például vendégségbe, akkor én le tudtam ülni, bekajáltam, és utána gondolkoztam valamin, járt az agyam. Nem csináltam semmit, de közben éltem a saját életemet, s ez valószínűleg úgy tűnt, mintha jó gyerek volnék.  

Verekedősek voltak a gyerekek Jászkarajenőn?  

Nem tartoztam a legerősebb gyerekek közé, holott a legmagasabb voltam. Voltak bunyók, és nagyon furcsa módon a felnőttekből is éreztem valami agresszivitást felém. Valószínűleg azért, mert édesapám volt a tanáruk, egy-két egyest kiosztott nekik, aminek én ittam meg a levét, de lehet, hogy inkább ezt az értelmiségi attitűdöt nem bírták, amit mi képviseltünk. Volt, hogy felnőtt férfaik azzal szórakoztak, hogy öklömnyi kavicsokat hajigálva kergettek hazafelé. Néha erősen féltem.

Akkoriban is püfölték még a tanárok az iskolában a gyerekeket? Nekem az az emlékem van, hogy elég rendesen püföltek bennünket köznevelés címmel.

Ajaj! Rendkívüli módon. Emlékszem, volt egy sztori, amikor egy perc alatt két embernek a kezét törtem el. Az egyiket teljesen véletlenül, mert kergetett egy srác, én beugrottam egy terembe és becsaptam a hátam mögött az ajtót, ő meg épp bedugta a kezét, és eltört. Ott volt az igazgatóhelyettes, aki meglátta ezt. Odajött és egy iszonyatos nagy pofont lekevert, és mivel cukorbeteg volt, az ő keze is eltört az irdatlan pofontól. Úgyhogy egy perc, két kéz.

Mi lett a folytatása?

Hát semmi. Utána kevesebb fröccsöt ivott az igazgatóhelyettes.

Meg az udvari, iskolai birkózások, azok ott komolyan mentek. Van egy birkózó, Bódi Jenőnek hívják, aki emlékeim szerint olimpiákon is nyert. Ő az osztálytársam volt, nálamnál harminc kilóval könnyebb, alacsony srác, vele iszonyatos birkózásokat levágtunk. Voltak birkózó szakkörök, fogásokat tanultunk, dobáltuk egymást a mezőn, meg ilyesmi.

Ezek már vegyes iskolák voltak. A lányok is kaptak?

Nem igazán. A lányokat bántani, azt azért nem. Amikor szórakozott velük az ember, akkor azért összefogtak a lányok és elpüfölték a fiúkat. Jártak az osztályunkba cigányok is, érdekes módon, csak cigánylányokra emlékszem, fiúkra nem.

Ők tartották a ritmust vagy pedig ismétlők voltak?

Legtöbben ismétlők voltak. Volt, aki év közben kapcsolódott be, valahonnan odaköltöztek, és kötelező volt iskolába járni, hát jött. De eléggé ellenséges volt a hangulat akkor is a cigányok és a magyarok között.

Kölcsönösen?

Kölcsönösen, hogyha tudtak, akkor ők is kicsesztek velünk. Nálunk voltak csávók, akik ezzel foglalkoztak. Úgyhogy püföltük egymást rendesen. Nagyon régi gyökerei vannak ennek.

Ott végezted a nyolcadikat. Jó tanuló voltál?

Azt hiszem, jó, de ami még nagyon lényeges emlék a gyerekkoromból, hogy közben rengeteget jártunk a Balatonra.  

Úttörőtábor vagy mint család?

Mint úttörőtábor. Többnyire édesapám volt a táborvezető. Innen nem messze, Balatonszárszón, ott volt, úgy emlékszem, a Pest megyeieknek meg a Csongrád megyeieknek is a tábora. Volt olyan év, amikor édesanyámat is lehívták, mint a téesz pénztárosát, hogy ő legyen a gazdasági vezetője a tábornak. Olyankor egy hónapig is lent tanyáztunk a Balcsin. Sátorban laktunk akkoriban, az egy külön világ volt. Azt hiszem egyébként, hogy jó tanuló voltam. Énekből volt négyesem esetleg, vagy a medicin labdát nem tudtam messzire eldobni, és csak négyest adott a Péter bácsi. Ezek mind-mind olyan emlékek, amelyekből még mindig rengeteget fölhasználok. Épp most írtam a Forrásnak egy novellát, ami egy tornateremben játszódik, egy házaspárnak a negyvenedik házassági évfordulóján, és az a tornaterem volt a szemem előtt, ami a faluban állt ott, ahol mi tornáztunk. Sokszor próbálják számon kérni rajtam, hogy milyen novellát írtam Ceglédről, vagy Jászkarajenőről vagy Szegedről - nincs ilyen. Nem helytörténetet írok, ezért nincs benne a helység neve. De az emlékek között mindig ott vannak ezek a helyszínek, és megelevenednek. Ha valaki fejébe venné, hogy csináljunk egy túrát, amelyen megmutatom, hogy melyik novella hol játszódott, akkor a gyerekkoromnak meg a fiatal koromnak a helyeit be tudnánk járni. Úgyhogy jó tanuló voltam. Ez is volt a gond azután, merthogy minden érdekelt. De azért volt egy alapvető iránya az érdeklődésemnek, az pedig a titok. Minden olyan dolog, ami megoldásra várt, vagy nem tudta az ember, hogy mi van mögötte - nagy izgalommal töltött el. Alapvetően csillagász akartam lenni, és mindent megettem érte, földrajzversenyeken szerepeltem, ahol a vulkánok működését elemeztem. Minden olyasmivel, amihez egy falusi hatodikos-hetedikes gyerek hozzáférhetett a könyvtárban, azzal foglalkoztam. De aztán kiderült, amikor gimnáziumba kerültem, Ceglédre, a Kossuthba, hogy az a tudás, amit én ott szedtem össze, a faluban, az édeskevés ahhoz képest, amit a ceglédi osztálytársaim tudtak. Úgy nézett ki például, hogy első félévben matekból megbukok. A többi tudásom se volt olyan erős, hogy az egy jó gimnáziumban megállta volna a helyét. A faluban jó volt, de összességében semmit nem ért. Akkor iszonyatos riadalom lett rajtam úrrá, és nekiálltam irgalmatlanul tanulni. Napi hat-nyolc órákat tanultam, nem volt mese. Úgy nézett ki, hogy az első félévben megbukok matekból, és a második félévben már csak azért nem kaptam ötöst belőle, mert az első félévben annyira gyengén szerepeltem. De egy idő után elfogyott ez a nagy lendület.

Bejáró voltál vagy koleszos?

Bejáró. Egy óra oda, egy óra vissza, busszal. Háromnegyed hatkor kellett kelni. Kelt velem édesanyám is, megcsinálta a reggelit, és futás a buszmegállóba.

Hányszor késtél el, havonta?

Nem tudom. Eleinte nem késtem le a buszt, mert hajtott a becsvágy, hogy ott lenni, helyt állni. De harmadik, negyedik felé már szívesen lekéstem. Ha nem ébresztett föl édesanyám, de már én fölébredtem, akkor nem biztos, hogy föl is keltem. Az iskolában meg elfogadták, hogy az ember lekéste a buszt. Akkoriban néha iszonyú nagy telek voltak, olyankor nem közlekedett a busz, s bejött a képbe a magyar honvédség, és biztosított valamilyen terepjárót. Vitték a munkásokat Ceglédre. És kiderült, hogy azon a napon a több száz bejáró közül egyedül én mentem iskolába, egy katonai terepjáróval.  

Milyen volt ez a ceglédi Kossuth? Amikor ők is fölfedezték, hogy sokkal kevesebbet tudsz, akkor segítőkészek voltak?

Én nem vettem észre, hogy bármiféle minősítéssel éltek volna. Egyszerűen azt éreztem, hogy nekem be kell hoznom valamit. Valószínűleg olyan gyorsan észrevettem ezt, és olyan gyorsan végrehajtottam ezt az akciót, hogy nem volt idő elhelyezni a rossz tanulók között. Jött egy srác, nézzük meg, mit tud? Hát nem sok mindent. De akkor nekem erre egyből volt válaszom.

Otthon tanultál vagy tanulószobán?

Otthon. Volt egy közös szobám az öcsémmel.

Püföltétek egymást?

Püföltük, néha, sokkal nagyobb voltam. Úgy emlékszem, a gimnázium alatt kaptam az első íróasztalom, és annál tanultam. Az asztal körül régi rockzenekarok képei a falon, a Led Zeppelintől a Uriah Heepig minden. Marlborós doboz fölgombostűzve a falra, holott persze nem cigiztem, de azért mégis, jelképként erősen ott kellett annak lennie. És ami megint csak nem hiányozhatott, hatalmas galaktikus képek. A világegyetemnek is ott kellett lennie a Led Zeppelin mellett.

Az öcséd ugyanezt az utat járta?

Nagyjából, de az ő általános iskolája egy idő után Cegléden folytatódott, mert a szüleim beköltöztek a faluból. Aztán ő is a ceglédi Kossuthba ment. Ő is ott végzett, azután eléggé szétvált az életünk.

Mi a keresztneve? Mit csinál?

Zsolt. Pillanatnyilag egy számítógépes cégnél dolgozik, ahol pályázatokat írnak, közbeszerzés, ilyesmi. Ő is elég nehezen találta meg a helyét az életben, mint ahogy nekem se volt túl könnyű, mert nem voltak, úgymond, preferált irányok. Ő is sokat foglalkozott mindenféle művészettel, festett, rajzolt, írt, zenét szerzett, diszkózott, ja, az nem művészet. De több regénye született akkoriban. 

Még középiskolásként?

Középiskolásként. Nagyon jól rajzolt, járt rajztanárhoz is. Most már inkább fotózik. Kreativitásban elfoglalta ő is a maga helyét. Csak hát a megélhetés, az általában lebontja ezeket a képességeit az embernek, és be kell állni pénzt keresni. Velem meg úgy volt, hogy nem igazán derült ki, hogy irodalommal kellene foglalkoznom. Azt tudtam, hogy baromira könnyen írok verseket, fogalmazásokat. Azt gondoltam, hogy ezzel mindenki így van, nem tekintettem különleges képességnek. Aztán jött egy nagyon furcsa fordulat a gimnáziumi életemben. Egy osztályok közötti vetélkedőn nekünk az Odüsszeiából kellett előadható tízperces darabot írni. Leült az osztály tanakodni egy óra hosszáig a könyvtárban, hogy mi legyen ez. És akkor én nagyon eluntam magam, és mondtam, hogy gyerekek, menjetek szépen haza, majd én holnapra írok ebből egy darabot. És megírtam. Csak erre érdekes módon az volt a reakció legtöbb helyen, hogy ezt valószínűleg nem én csináltam.

Milyen hosszú darab volt?

Kb. tíz perc. Az a jelent, amikor a szirének közé hajóznak, és Odüsszeusz a füleit betömi és odakötözteti magát az árbochoz. Erről most is írtam egy kis szöveget, ami arról szól, hogy Odüsszeusz meglepődött, hogy a sziréneknek nem csak a hangjuk csábító.

A gimnáziumban ezt előadták?

Elő.

Ki volt a szirén?

Úgy hívják, hogy Varga Erika, aki utána színművészetire is ment, most pedig tanár Szegeden. De én valahogy soha nem igazán kötöttem össze a két dolgot, számomra az irodalom az volt, amit olvasni kellett, s az nem volt olyan szórakoztató, mint az, amit én magamnak írtam. Úgy gondoltam, hogy ennek a két dolognak igazából nem sok köze lehet egymáshoz! Így aztán a kötelező olvasmányokat se nagyon olvastam el. Kivéve első előtt az Odüsszeiát, azt precízen végigolvastam nyáron. Emiatt a hozzááláás miatt olyan hármas-négyes voltam magyar irodalomból. Viszont amikor valamit nem olvastam el, akkor büntető fogalmazást íratott velem az osztályfőnökünk és egyben magyartanárunk.

Ki volt az?

Pipicz Imrénének hívják. Ezeket a büntetőket mindig föl is kellett olvasnom, és iszonyú jókat szórakozott rajtuk az osztály. Várták, hogy mikor büntetnek meg újra, merthogy akkor megint született egy olyan dolgozat, amelyet fölolvastam és jókat lehetett rajta röhögni. És mint amikor a legjobb falatot a kaja végére hagyja magának az ember, én mindig a fogalmazást hagytam a napi tennivalók végére, mert tudtam, hogy azt hulla fáradtan is szórakoztatóan meg tudom csinálni.

Milyen volt a KISZ?

Nem hagyott bennem különösebb nyomot. Nem tudom, de valami hülyeséget csináltunk egyszer a KISZ-szel kapcsolatban. Ki akartunk lépni vagy mit tudom én. Vagy írtam a KISZ titkárunknak valami olyan beszédet, ami tele volt poénnal, és akkor ebből volt valami balhé? Már nem emlékszem.

Hányan voltatok az osztályban?

Harminc körül talán, vagy huszonvalahány. Jó létszám, többségben lányok. Fiúk talán heten-nyolcan lehettünk.

Volt irodalmi színpad, vagy a színdarabot az osztály adta elő?

Az osztály.

És hogy történt, hogy utána gépészetet választottál?

Hát éppen azért, mert az irodalom számomra annyira halott dolog volt, hogy különösebb élvezetet nem okozott. Azt hiszem, hogy valószínűleg itt van valahol az irodalomtanításnak a rákfenéje, hogy olyan dolgokat tanítanak a gyerekeknek, ami nem az életkoruknak megfelelő. Tehát ha azt a képességet és íráskészséget, ami nálam működött, azzal az irodalmat valamiképpen az alkotás és a játék felől közelítettük volna meg, akkor elképzelhető, hogy egészen más irodalomképem alakul ki. De mert egyszerűen arról volt szó, hogy az irodalom kötelező olvasmányok és a nem mindig szórakoztató olvasmányok halmaza, aminek nem sok köze van a játékhoz meg a szórakozáshoz, eszembe nem jutott volna, hogy ezzel foglalkozzam. Az életkornak megfelelő kreativitás hiányzott az irodalomból, az irodalom tanításából. Ott volt ellenben a matematika, amihez olyan kreativitás kellett, hogy én képes voltam hetekig gondolkozni egy feladat megoldásán. Akkor vezették be a fakultatív rendszert, amelyben fölkészülhetett több óraszámban az ember a felvételire. Én szinte gondolkodás nélkül matematikára meg fizikára mentem. Az érettségim már közös érettségi-felvételi volt, úgy emlékszem, mindkét tárgyat ötösre csináltam meg, és simán fölvettek a műszaki egyetemre, és elvittek előfelvételis katonának.

Téged? És mi voltál? Gyalogos?

Harckocsizó. Amikor megvolt az egyhónapos kiképzés, mindenkit fölsorakoztattak az alakulótérre, és onnan névsor szerint beosztották az embereket. Én ott maradtam egyedül a placcon. És nem tudtam, hogy most akkor lőszer lett belőlem vagy mit akarnak velem csinálni? Mondták, hogy én kimaradtam, tehát nem osztottak be sehova se. Kiderült, hogy összecserélték a papírjaimat egy szívbeteg srácéval, akit meg beosztottak valahova. De ezen nem korrigáltak, úgyhogy engem akkor beosztottak raktárosnak, a többiek alsógatyáit meg a ruhákat kellett cserélni meg mosodába vinni - hálás feladat. Vagy hadgyakorlaton nekem kellett szétosztani a lőszereket, kézigránátokat vagy éppen a harckocsi lőszereket a teherautóról lepakolni.

Ez hol volt?

Ez itt volt Somogy megyében, Nagyatádon. Akkor volt itt egy nagyon komoly, úgy nevezett első lépcsős laktanya. Ami azt jelentette, ha katonailag gond van, akkor innen kellett azonnal indulni.

Az mit jelent? Ha olvassa egy mai fiatal, mire gondoljon, amikor ezekhez a szavakhoz ér: hogyha gond van?

Éppen ezzel akartam folytatni. Hogy voltak az állományban olyan tisztek, akik '68-ban bevonultak Csehszlovákiába, kint tevékenykedtek, mint az ellenforradalom elleni magyar haderő.

És akkor ti tudtátok, hogy Nagyatádról hány óra alatt vonulunk be Rómába?

Igen, mondtak ilyeneket.

Mi volt az ellenségkép?

Mit tudom én! Jönnek a japánok bombázni. Mindig volt valami ilyen. Kitalálták, hogy most megtámadtak az amerikaiak bennünket, és akkor fölrajzolták a térképre, hogy itt már ennyi és ennyi bajtársunk elveszett. Gondoljunk bele, így szították rendesen az emberben ezt a hangulatot. De volt, amikor személyesen éltem át ugyanezt. Például, mikor a Bakonyban a harcászkodtunk. Mivel nekem raktárosként éppen akkor semmi munkám nem akadt, azt mondták, hogy na, öcsém, akkor te leszel a diverzáns! És akkor én voltam az egyik leküzdendő feladat, és jó néhányszor földhöz vágtak a többiek, mert jöttek rám vagy tízen, elkaptak mint diverzánst, átmentek rajtam, szóval leküzdöttek, és mentek tovább. De volt olyan feladatom is, a mai napig látom magam előtt, hogy amikor jöttek a harckocsik, egy kötéllel ki kellett húznom az útra az aknákat, ez is egy harcászati akadály volt volt. És akkor a tankok megálltak! Emlékszem, én egy félméteres kis fenyő mögött bújtam el. Kaptam három darab babkonzervet, mint védekezési eszközt, a harckocsik ellen. És akkor megálltak a tankok, mert meglátták az aknát, amit kihúztam eléjük. A zsinór egyből a fenyőfa mögé vezette a figyelmüket. Leállították a motorokat, még ki is hallatszott ahogy rádión beszélgetnek, majd az összes tank rám állította a csövét. Mondom, jól van, biztos megvan a helyzet és mennek tovább. Ehelyett elkezdtek lőni! De azt én nem tudtam, hogy vaklőszerrel. Úgyhogy a három babkonzervet hátrahagyva futottam befelé az erdőbe.

Ilyen közelről még a vaklőszer is veszélyes.

Persze. És mekkorát szól egy tank! Az első napokban, emlékszem rá, félborjúkat akasztottak ki a fákra és azokba lőttek bele harckocsival, hogy nézzük meg, milyen hatásos a lőszer. Meg a géppuska is.

Milyen hatása volt?

Hát leírhatatlan! He-he. Amikor először meghallottam a tankot, hogy mekkorát durran az ágyúja, én hasra vágtam magam. Kidőltem azonnal a sorból. A miénk olyan laktanya volt, ahová nagyon sok sittest behoztak, ez volt a koncepciója a laktanyánknak. Nap mint nap mentek a bicskázások, vagy olyan dolgok, hogy számíthatott az ember arra, hogy éjszaka a nagylábujját összekötik a farkával, és bedugnak egy égő papírdarabot a lábujjai közé. Ezek napirenden voltak. Nagyon kemény kiképzés volt. Azzal kezdődött az öreg katonák között való elhelyezkedés, hogy bejöttek az öregek és kivágták az ablakon a kályhát. Olyan fizikai terror volt, hogy az valami hihetetlen. De aztán valahogy túléltem. Kapartam a naptárban a napokat, ahogy fogytak. Ezzel tudtam lélekben megtartani magam, meg körülbelül írtam ötszáz levelet az alatt a tíz hónap alatt. Folyamatosan leveleztem, aminek köszönhetően persze folyamatosan nyomnom kellett a fekvőtámaszokat, amikor megjött a posta.

Miért?

Egy levél egy fekvőtámasz, kettő már négy, három már kilenc. Ezzel szórakoztatták magukat az öreg katonák.

Volt rangjuk?

Tizedes, szakaszvezető, ilyesmik voltak.

Volt valami neve ennek az ezrednek?

Nem tudom, hogy mi volt a neve. Az az igazság, hogy nem igazán akartam én ebben benne élni.  

Nem is kaptál rangot, mikor leszereltél?

Nem, nem. Sima honvédként jöttem ki. Nagyon furcsa volt, hogy amikor bevonultunk, akkor személyvonattal hoztak le Pestről Nagyatádra, ami déltől, azt hiszem, este kilencig jött. Már azt hittem, hogy valahol Jugoszláviában járunk, ennyit nem lehet utazni egy országon belül! Amikor megérkeztünk, név szerint fölpakoltak bennünket, tízünket egy teherautónak a hátuljára és bevittek a laktanyában. Amikor leszereltünk, ugyanez a tíz ember ült a teherautó hátulján, de akkor épp a hajnali sötétségben hoztak ki az állomásra bennünket. Akkor úgy éreztem, hogy el se telt az egy év, csak fordultak velünk, hoztak-vittek bennünket. Valami olyan életvágy ébredt bennem, hogy mindent akarok, de azonnal, amit egy év alatt elmulasztottam. És mindenben mást. Fordítva hordtam a farmernadrágomat. Hátul volt a slicc. Akkor növesztettem meg igazán először a hajam, hátközépig ért. Bevadultam egy kicsikét. Ja. Nyár végén, augusztus végén vonultam be, és azt hiszem, valamikor augusztus elején szereltem le.

És jött a műegyetem?

Rögtön jött a műegyetem, ahol tovább tartott ez a vadító hangulata az embernek. Kollégiumban laktam, Münnich Ferenc kollégiumnak hívták, azt hiszem. A Petőfi híd budai hídfőjénél, jobbról volt a kolesz, most újították föl. Az utcával párhuzamos, nagyon hosszú épület. Próbálgattam tanulgatni, de ugyanazt éreztem, mint a gimnáziumban, ott már olyan pacákok voltak körülöttem, akik már számítógépen dolgoztak akkor. Én meg még nem is láttam számítógépet! Úgyhogy itt megint egy iszonyú versenyfutásba kellett volna kezdeni, de úgy éreztem, hogy ez már nem az én dolgom, ezt én már nem akarom csinálni. Azért belevetettem magam a tanulásba, nagyon sokat tanultam térgeometriából, s a többiből is próbáltam fölhozni magam. Félévkor levizsgáztam, de akkor elfogyott a szufla belőlem, és azt mondtam, hogy ezt nem. Nem tudom tovább csinálni. Ráadásul elkezdtem egyre jobban rálátni az életemre, hogy mi az én dolgom, ki vagyok én, és miket csinálok. És hát csavarokat rajzolgatni, úgy gondoltam, hogy nem igazán az én dolgom. Volt az egyetemnek valami lapja.

A Jövő Mérnöke?

Nem tudom, egyetemi lap, ahova leírtam egy-két esti bulinak a hangulatát. Meg nagyon vitatkozós csávó voltam akkoriban, mindenkivel leültem és kiforgatattam a gondolataikból az embereket. Mindebből az következett, hogy egy szép tavaszi délelőtt bementem a tanulmányi osztályra, és azt mondtam, hogy kérem az indexemet. Merthogy abból a bizonyos geometriából, az volt a buktató tantárgy, a második évben következett volna gyakorlat, és oda a fölvett embereknek csak a hetven százaléka fért be. Harminc százalékot le kellett morzsolni. Tudtam, hogy engem nagyon le akarnak morzsolni. A legtöbb gyereknek valamilyen mérnök volt az apja, pályán voltak családilag is. Bulizni is én jártam a társaságból legtöbbet, nyilván voltak információk erről is.

Hol buliztatok?

Az E-Klubban. Akkor millió-egy házibuli volt Pesten, ezekre a helyekre jártunk el. Akkor szoktam rá a dohányzásra.

Tovább a második részre»

   
2004. © Zelei Miklós. Minden jog fenntartva!
E-mail: info@zelei.hu