 |
Könyvek | | Színház |
|
 |
Archívum |
2007. december 5-én nyílt meg Budapesten, a Magyarok Házában (V. ker., Semmelweis u. 1-3.). A kiállítás január 31-ig tekinthető meg, munkanapokon 14-18 óráig. Egy kis szépirat Nincs többségi magyar társadalom. Voltak önfeledt, öntudatlan évek, amikor úgy gondoltuk, hogy van, mert jobb volt úgy nekünk. Élni a hitben, hogy létezik, és mi vagyunk a tagjai. Adott ez a tudat egy kis önérzetet, amire nagy szükségünk volt. "Kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk?" Nagyszerű! Mennyi magyar Nobel-díjas van - nem itthon, a tengerentúlon. Erdély? Pompás! Ott beszélik legszebben a mi magányos, egyedül vagyunk nyelvünket. És próbálgatjuk, hogy megértsük a motorinát, a navétázást, meg a traktorost, aki gépének egyetlen alkatrészét sem tudja magyarul megnevezni. Elbűvölve hallgatjuk a temesvári barát különös hanglejtését. Mely ízesen szól! És nem vesszük észre, hogy a nyelvváltás előtti állapot utolsó fázisában él, ezért hajlítja olyan különösen a mondatait. Ez egy kis szépirat, nem végzek benne számításokat, ezt mindenki megteheti maga. Tegyék is meg! Olvassák össze a számokat, hogy 1920-ban hány magyar élt a Felföldön, Erdélyben, a délszláv államban, Burgenlandban. És mennyi ma lelkünk száma és ereje ugyanazokon a helyeken? Az összehasonlítás azt mutatja: az elmúlt évtizedekben soha nem volt béke. Ha nem tudjuk megállítani, a legnagyobb kisebbségnek, a Magyar Köztársaság lakosságának a lélekszáma egy-két éven belül tízmillió alá esik. Figyelemre méltó, hogy éppen mostanában, amikor körülöttünk néhány határt csábosan följebb libbent a szél, kezdték el a magyarországi magyarokat határon túliaknak nevezni azok, akiket mi hívtunk-hívunk így. Ők ugyanis már ráébredtek arra, hogy ha nem élhetünk egészként, akkor mindannyian kisebbség vagyunk. De erre az állapotra is kellenek módszereink.
Könyves Kálmán Benes-plakátja
|
