Könyvek | | Színház
Gazsó L. Ferenccel közösen írt könyvek
Könyvszerkesztés | | E-könyvek
Az első | | És még
Önéletrajz
Galéria
Nagy Szeder István
Archívum | | Szelmenci archívum
Nyitólap
English | | Slovensky | | Français | | Deutsch

  Nyitólap
 


Egy szép nap Viszákon

Magyar Hírlap, 2007. október 27.

- Ittak a hegyen, az édesapám, Tóth Lajos bácsi, meg az erdész. Miklós napja volt, 1951. A hegy ötszáz méterre van a jugoszláv határtól, nem lehetett kint lenni éjszaka. Már harmadszor szólt be nekik a katona, hogy tessék hazamenni. A hegyről lejöttek végre, de továbbfolytatták az italozást a Tóth Lajos bácsinál. Mi otthon édesanyámmal és a tizenhat éves Piroska nővéremmel lefeküdtünk aludni. Én tizenhárom éves voltam. Nagy zörgés ajtón, ablakon. Megjött az ávó. Éjjel fél egy felé. Mikor a legjobban alszik a paraszt. Édesanyám ideges lett, nem találta a kulcsot. Végre előkerítette, ajtót nyitott, bejött vagy nyolc ávós. Egy ripacsos képű parancsnokkal. Nincs az öreg! Zseblámpa, néznek, világítanak mindenhová, láttam, egy szobában aludtunk. Azt hitték az ávósok, hogy édesapám kilépett az ablakon. Hol van? Édesanyám sírt, mondtuk, hogy vagy a hegyen van vagy Tóth Lajos bácsiéknál. Én elmentem egy katonával meg a ripacsos képű parancsnok elvtárssal édesapámért. Ott már durvábbak lettek az ávósok. Három férfi volt együtt. Falhoz! Motozás. Aztán visszajöttünk, befogtuk a lovakat, mert mihozzánk, közvetlenül a jugoszláv határ mellett laktunk, a sorompó az ablakunk alatt nyílott, nem mertek teherautóval kijönni. Talán, hogy a túloldalról ne lássák, mi történik nálunk. Megpakoltuk hamar a kocsit. Nekem egyetlen gondom volt, hogy a futball-labdám meglegyen! Még a pesti sógorunktól kaptam. Vittem a Hortobágyra. Ott futballoztunk vele! Dávidházára mentünk az állomásra, ahol másokkal együtt minket is teherautóra raktak, irány Őriszentpéter. A velemérieket, a gödörháziakat, a szalafőieket, a többieket is odagyűjtötték, vagonba rakták. Hajnalban indultunk, nem mondták meg, hova.

- A szomszédunk nem volt kulák, őt azért vitték el, mert rá akarták apámra állítani. A Kerka-parton pofozgatták. Cudar világ volt itt a nyugati határszélen, nem szavakkal beszélgettek az emberrel. Nyolcra odajössz és kapsz. Meg volt mondva a szomszédnak, apámtól hallottam, hogy elmész Balogh Jancsihoz, fölteszed neki a kérdést, hogy ezek a piszkos amerikaiak már megint mire készülnek ellenünk, utána pedig idejössz és jelented, amit mondott rá. A szomszéd nem volt hajlandó erre. De úgy szervezték, hogy egy harmadik embernek meg megmondták, hogy te odamész estére a Balogh Jancsi ablakához és lesed, hogy emez járt-e nála! És ha a szomszéd az ávósoknak azt mondta volna, hogy jaj, hát a Balogh Jancsi nekem semmit se mondott, hiába kérdezgettem, akkor aztán kapott volna még a puskatussal is: "Te piszok, te mocsok, hát nem is voltál ott!" Örökké lestek utánunk. Mi lehomokoztuk az ablakunk alját, és csapást láttunk reggelente! Azt köllött volna csinálni, amit Egerben a törökkel, hogy forró szurkot rájuk!

- Huszonkét hónapig voltunk Hortobágyon, a tedeji állami gazdaságban, nekem ott kellett befejeznem a nyolcadik osztályt. Volt egy iskola jellegű valami, még bélyegzőnk is volt. 1953 szeptember végén elengedtek, de nem jöhettünk haza majd csak 1957-ben. Zalalövőig lehetett jönni. Itthon, Bajánsenyén mindenünket elvették, földet, házat, erdőt, állatot. Valamiket aztán visszavásárolhattunk.

A bajánsenyei Balogh János mondta el történetét, nem akárhol, hanem az Őrség és a Kemeneshát találkozásánál fekvő kicsiny faluban, Viszákon, október 23-án, az Élő Emlékezet Ünnepén, amelynek célja a kitelepítés emlékének megőrzése, tanúságainak feldolgozása, s amelyet először tavaly októberben, Őriszentpéteren rendeztek meg; emlékül egy kidőlt fát állítottak, felirata így szól: "Kitépték őket közülünk. Hortobágyi kitelepítés 1950-53." Viszákon is emlékfát avattak, amelyre a három kitelepített család nevét vésték: Böhm, Dávid, Török. A kiszáradt, kettétört fa közelében azonban elültettek egy eleven körtefát is.
- Termő lesz! - mondja Avas József, viszáki polgármester. - A gyümölcsét le lehet majd szedni, és pálinka fő belőle.

A polgármester apja, a kilencvenéves Avas József ellenben azt mondja, a hosszú élet titka az, hogy töményszeszt meg alföldi hamisított borokat nem iszik az ember. Ő emlékszik rá, hogy ment a kitelepítés itt a faluban:
- A Dávid család és a Törökné kocsmárosok voltak. Azért hurcolták el őket, hogy a többit megfélemlítsék és adják be az iparengedélyt. A Böhmék pedig molnárkodtak, gőzmalmuk volt. A házukra fájt a foga, volt itt egy semmitlen tanácselnök, annak. Éjjel megrohamozták a Böhméket, kifelé! És már vitték is az egész családot. A malmot államosították, tönkretették, faipari üzemet csináltak benne. Ma is megvan az épület, az önkormányzaté. Törökék és Dávidék másképp jártak. Kaptak egy papírt, hogy mindenüket hagyjanak itt, ők maguk pedig menjenek el Püspökladányba, és ott jelentkezzenek. Ezek itt bepakoltak a vagonba, mert kell menni. Ott Püspökladányban meg senki nem várta őket. A világon senki nem tudott róluk! Vissza mégse jöhettek. Törökné kocsmája megszűnt, Dávidékét átvette az áfész. Ma is működik. Törökné családja azután Dunaújvárosba ment lakni, a Böhmék, úgy tudom, Pestre keveredtek, a Dávidék három gyereke közül egy Svédországban van, kettő Magyarországon.

Az adatsor ugyanezt a történetet így mondja el: Viszák lakóinak száma 1910-ben 535; 1990-ben 343; 2001-ben 305. Az idősebbik Avas pedig e szavakkal összegez:
- Volt tizenkét Galambos nevű család, egy sincs. Voltak a Bognárok, egy sincs, a Kapitányokból sincs egy se... A legtekintélyesebb, legértelmesebb falu volt Viszák. Ma egy szunnyadó falu.
A "hortobágyi megoldásnak" huszonkét őrségi település esett áldozatul. A családokat bírói ítélet nélkül tartották fogva, irataikat elvették, fogvatartásuk hossza ismeretlen volt előttük, állandó fegyveres őrizet alatt foglyok voltak a csecsemők is, kényszermunkán dolgoztatták gyakran a gyerekeket is. Ahogy W. Balassa Zsuzsanna, egykori hortobágyi fiatal írja, a cél "a paraszti és városi középosztály likvidálása és a társadalom megfélemlítése" volt.

Az emlékezet kezdeményező ébresztője, az Ispánkról elszármazott Róka Zsuzsa így beszél:
- A második világháború utáni Őrség történetében a kitelepítés volt az az ütés, amely felgyorsította belső erőforrásainak elapadását. A természeti környezet is degradálódott, méghozzá felgyorsulva. Hány növényfajta, állatfajta ritkult meg és tűnt el erről a vidékről. Ez a kistérség azóta sem tudja magát megszervezni, szét van forgácsolva. A fejekben, a szívekben, a hagyományokban élő erő fogyott el, és attól fogva mindig külső erőforrásokra van utalva. A tavalyi megemlékezés nagyon felszabadító erejű volt. Az emberek látták, nem az ő szégyenük, hogy kitelepítettek voltak. Mert minden népellenes rendszernek jellemzője ugyanis, hogy az áldozatokat teszi meg bűnösnek és felelősnek. Nemcsak elrabolja az életüket, a tulajdonukat, a jövőjüket, hanem azt is mondja, hogy ezt magatoknak kerestétek. Magatoknak köszönhetitek! Édesapám 1988-89-től kereste a fórumokat, amelyeken elmondta, hogy az Őrségnek a modern korban a legnagyobb összetartó ereje a kitelepítés közös traumája. Éppen ezért kell méltón megemlékezni róla. Közösen, amatőr módon, de profi szakmai segítséggel az emlékeket meg kell örökíteni, addig, amíg lehet. Az emlékezet felszabadításával is szeretnénk hozzájárulni az Őrség feltámadásához.

A hortobágyi irányvonatok után szűk félévszázaddal megindult a forgalom visszafelé is. Sülyi Péter a kilencvenes években Budapestről települt az Őrségbe. Az Őri Alapítvány elnöke, művelődés-szervező, közösségteremtő férfi.
- A kitelepítés kérdésében nem vagyok kompetens - mondja Sülyi Péter. - Amiről én tudok beszélni, az a betelepülés. Magamtól is megkérdeztem már, hogy föl lehet-e éleszteni hagyományt és hagyományos közösséget? Szerintem nem. Új közösség megszületését lehet elősegíteni! A hagyomány alapján, a régi közösség mintájára, a régi és az új emberek összefogásával. Valaha elvittek, elűztek innen embereket, szellemi erőt és fizikai erőforrást. Akik otthonunknak választjuk az Őrséget, és a kilencvenes évek eleje óta elég sokan vagyunk, akik ezt tesszük, talán visszahozunk valamit. És ha az ég is úgy akarja, új közösséget alkothatunk azokkal, akik eredendően itt élnek. Ezt közelítjük lépésről-lépésre. 1993-ban hívtuk életre az Őri Alapítványt. Ennek révén indult el néhány fesztivál. 1994 óta minden pünkösdkor megrendezünk egy négynapos összművészeti fesztivált A virágzás napjai címmel. Hétrétország a neve a szerek és porták fesztiváljának, amelyet jövő augusztusban rendezünk meg hetedszer. És tavaly kezdtük az Élő Emlékezet Ünnepét.

A lépésről-lépésre közelítésben Szarvas József, a Nemzeti Színház művésze, viszáki betelepülő, egyszerre több lépést is megtett azzal, hogy a keddi ünnepre vendégségbe hívta portájára a kitelepített családokat. Birkát hozatott nekik a Hortobágyról, odavalósi főzőemberrel együtt.
- Miért is?
- Kónyán születtem, a Hortobágyon - mosolyog Szarvas József. - A nyáron sétáltunk itt egy barátommal az erdőben, és találkoztunk egy nénivel. Beszélgettünk, és kiderült, hogy ő éppen oda, Kónya tanyára volt kitelepítve. És az is kiderült, hogy ő építette azt a házat, amelyikbe én beleszülettem.
- Ki volt ő?
- Róka Bözsi mama! Róka Zsuzsa nagynénje. Így kerekedik ki a mi történetünk.

Szarvas József viszáki betelepülő

   
2004. © Zelei Miklós. Minden jog fenntartva!
E-mail: info@zelei.hu