 |
Könyvek | | Színház |
|
 |
Nyitólap |
A kert a ház körül csupa gaz, tulajdonosa a kiskonyhában várakozik. Megjött végre a segély! Megy a boltba és megveszi a sárgarépát. A téeszvilág előtt ez elképzelhetetlen volt. Ez valósult meg Kert-Magyarország álmaiból? S hogy miképpen, azt legszebben Angyal Ferenc (1898-1983) gazda mondja el Szenti Tibor könyvében: 1960-ban kerültem be a szövetközetbe. Kezdő évek voltak, döcögött a gazdaság. Művelt embörök gyüttek hozzám, akik tudták, hogy valamikor nem voltam a legrosszabb gazda, és mögkérdözték tűlem, hogy miért nem mögy a gazdaság. Így feleltem: >Mert hajnalonként egyikőjüknek se lesz csatakos a kis bundája, se a lódenkabátja. Kendtök egyször se kel föl olyan korán, egyször se kerüli körül a táblát, hogy mögnézze, ez a föld mit kér, hogy ez az ugar mit kíván. A kisparaszt a hordáskor az élet mindön szömit összeszödte, és vigyázott, hogy el ne szórja. A mi gazdaságunkban a behordó kocsik után mög terítve volt az út, csak úgy sírt a lelköm.< Ezt az életöt akkor is végigélném, ha újra születnék, mert az igazi boldogságot csak a földtül löhet mögkapni. Nem csuda, hogy anyaföldnek hívják, mert az anya és a föld adta szeretet egyazon boldogság." Ez a legszebb paraszti vallomás, amit valaha olvastam. Pontosan beszéli el, ahogy tavaszból, nyárból, őszből, télből először hivatal lett, végül klímakatasztrófa - és a saját ház saját kertjében is hivatlanság, amelynek velejárója a tudások, kert- és földművelési ismeretek-képességek és az öntudat elvesztése; szorgalmatosság helyében dologkerülés, önállóság helyett tehetetlenség; a munka testi-lelki öröme helyett tétlen csüggedelem a ház táján és a közösségben. (Úgyhogy vígan s szaporán, használjuk csak a lupét is! Angyal Ferenc alighanem a könyv legpompásabb vallomástevője. A személynevek mutatója a nevénél a 658. oldalt is jelzi, ahol azonban a név nem fordul elő. Ott olvassuk viszont a 665. oldalon, amit ellenben a névmutató nem jelez. A többi nevet nem ellenőriztem így végig, de elbizonytalanodik az olvasó a mutató megbízhatóságát illetően az ilyen látszólagos apróság láttán.) A "hasonló adottságú nyugati kisvárosoktól" elmaradott Hódmezővásárhelynek és tanyavilágának tükrében az országot látjuk: amint egy társadalom (hatalmi) elitje elhitette magával, hogy a tudás másodrangú dolog. Tagsága szerveződéséről így beszél a téeszelnök: "vannak gépkezelők, állattenyésztők, kertészök, szellemi és kisegítő dolgozók." Ugyancsak kártékony hiedelem volt, hogy az ipari és a mezőgazdasági szektor között a különbségnek el kell tűnnie. Ez mára, mindkettő összeomlásában következett be igazán, amikor ebben is, abban is mind több a "dolgozók" pihenőideje... A tanyarombolás a hatvanas évek második felében ment végbe. A falurombolás ma is tart. Kívülről hozott, fölülről vezérelt eszmékkel irányítva, sorsa elrendezéséből kihagyva semmisítették meg 1945-től máig a magyar parasztságot. Az idén hetvenéves, hódmezővásárhelyi születésű egészségügyi szakember, író, néprajzkutató Szenti Tibor életének jelentős részét szánta a középparaszti gazdaélet kutatására, s talán az egészet arra, hogy a huszadik századi magyar mélyvilágot vizsgálja. A tanya című, 1979-ben megjelent első kötete az alapművek közé tartozik. Új könyvének első változata 1985-ben cenzúrázva, rövidítve jelent meg, a mostani a második és teljes kiadás. Szenti Tibor maga készítette és romtanya padlásán talált fotókkal, részletesen rögzített önvallomásokkal, összegyűjtött naplókkal, kihunyt szokások föltárásával mutatja be azt a világot, amelynek mára emberei is kihaltak közülünk, folytatás nélkül: "A második világháborút követően nem egy pusztai gazda bánatába belehalt, amikor a tanyáját el kellett hagynia, mert e világon sehol máshol nem tudott élni - írja Szenti A természet gyermekei című tanulmányában egy korábbi vásárhelyi antológiában. - [...] Kiültek a tanya elé és napokig mozdulatlanul meredtek maguk elé, míg a jótékony halál értük nem jött. [...] A jelenségre annyit mondtak, hogy >úgy ült ott, mint Dózsa a tüzes trónon<. Ez azt jelentette, hogy lemondtak róla. M. J. gazdát a vásárhelyi Fehér-tó partján kiskabátban, a gondolkodószékébe roskadva így lepte be a hó." Abban a megsemmisített paraszti világban csekély volt a változtatás, a megújulás képessége. Ha nagyobb lett volna, még brutálisabban esnek neki, hogy fölszámolják? Azt írja Szenti Tibor, hogy a török hódoltság végére a feudális középkor formálta erkölcsi normák zöme elveszett, s ugyanez történt az első világháború után az addigi erkölcsökkel. Nem ismerték ezek az emberek az irgalmat, a megbocsátást. De nem veszett ki teljesen belőlük a fogékonyság a rend iránt, s élt bennük az egymás iránti segítőkészség. Ezek mind üzenetek. És mit üzen még mai életünknek ez a halott világ, amelynek elpusztítása a szemünk előtt történt? Talán éppen ezt. Századvég Kiadó, 2008. A cikket átvette a MAGYAR MEZŐGAZDASÁG 2009. április 22-i számának Magyar vidék rovata.
|
