 |
Könyvek | | Színház |
|
 |
Archívum |
"Gazdagíthatnák a világot a magyarok is, lehetnének ők is mások, mint mindenki más, és akkor nem vethetné senki a szemükre, hogy ők nem mások, hanem magyarok. Hogy magukról a magyarokról ne is beszéljek.
Amikor éppen a magyarok ordítanak fel, hogy ni, ott futnak a magyarok.
Utánuk! A hullám belső fala Ha Zelei Miklós esszét írna a múlt századi ötvenhatosokról, akkor biztosan a még múltabb századi negyvennyolcasokat rajzolná meg, de úgy, hogy a molyette huszármentében fotózkodó, bomlott elméjű honvéd vonásaiban -vagy eme arckép hátterében, például egy kilőtt orosz tank páncéltükrén -fölismerhető lehessen a megsavanyodott Pesti Srác. Persze a rendszerváltás után beállított célkeresztben. A szerző, akinek szívét és elméjét ugyanabból a nemzeti szalagos, vitriolos csészéből töltik fel, mint a tollát, átereszti ezt az alapanyagot a vérkeringésén, a gondolatfutamain, egész lényén. Lesz ebből aztán kőkemény, reménytelenséget árasztó szöveg, amelyben a reményvesztettség mindig azzal a fájdalmas, kreatív monotóniával szól, amit a mai publicisztika nyelvi sivatagában senki sem beszél. Maradjunk e képnél! Pusztába kiáltott szó általában az újságíróé, s különösen az a senkivel sem összetéveszthetőn beszélő Zelei Miklósé. Megragad egy tárgyat, s mindaddig nem mond róla semmit, amíg birtokba nem vette, majd végképp le nem mondott róla. Megismerés, megtagadás Amíg a többség azonnal gagyog, s ragyog. Zelei ezekhez képest -akár egy dagerrotípia - mértékkel fakul. Belemonologizálja a pusztába, hogy meg kellene állni, és rá kellene nézni a dolgokra. A politikára, a határon inneni és túli magyarságra, a történelembe csempészett hazugságokra, a baloldalisággal házasodó kliens-rendszerre, a kapitalizmus blődségeire, a szakmánk folyamatos árulására, magunkra. Mondja a magáét, és azt hiszem, nem nagyon figyelnek rá. Nekünk, újságíróknak volt néhány jó évünk, valamikor 1988 és 1991 között, amikor ránk szakadt a szabadság ege, de azt csak mi hittük, hogy bárki is foglalkozott azzal, mekkora felhődarabokat cipeltünk el. Akkor az ország a megmeneküléssel, a kimeneküléssel és az átmeneküléssel volt elfoglalva, s mire elintéződött egy újabb rend, megint csak egyféleképpen szabadott hasznosulni, különösen országos méretű terepeken. Aki aztán részt vett ezen a lovaspólón, vagy nagyon vigyázott, hogy kinek passzol -és még azt is megnézte, honnan abrakoltat a meccs után -, vagy fölült a lelátóra, annak is egy csendesebb zugába. Az újságírónak, pontosabban: a szakma képviselőjének le kellett csatlakoznia valamelyik politikai ízléshez, utána pedig közvetlenül a párthoz, ha a gyors érvényesülés ösvényét kívánta választani. Kevesen fogtak lombvágó kést és vágtak maguknak csapást, de ezek legalább megőrizték a függetlenség komor báját. Zelei kezében most is ott az éles célszerszám. Ott volt akkor is, amikor a politikai pszichiátriáról szellemi ikertestvérével, Gazsó L. FerencceÍ közösen írt könyvét (1989) a Magyar Demokrata Fórum adta ki. Nem titok, életrajzi adat ez is, mint az MSZMP-tagság. A kérdés az: ezeket a helyzeteket ki hogyan élte meg. Zelei esetében könnyen mérhető az ügy, megtalálható a neve az írásai fölött vagy alatt, van hat - szerzőtárssal készített- riportkönyve, két verses- és három prózakötet, és itt ez a gyűjtemény. Mindegyik becsületes munka A beletanulás évei után nyomozó újságíró lett. Megtanulta a gazemberség természetrajzát. Azt, hogy mindig van egy sértett ember, akit kihagytak, ezért beszélni fog, s hogy minden tolvaj a köz javát keresi, egyéni eszközökkel. Megtanulta összegyűjteni és értékelni az információkat, Gazsóval lakást is béreltek, hogy a padlószőnyegre kiteregetett iratok térképén el tudjanak igazodni. Tanítani lehetne, hogyan sikerült - nem mellékesen: a nagyon létező szocializmusban - leleplezni a titkosszolga szépiparost, az über alles megyei elvtársat vagy a hatalomért pszichoanalizáló orvost - komolyabb per, meghurcoltatás nélkül. Aztán egyszer azt mondta, "unom magunkat, fiúk". Ezt a mondatot saját magától kölcsönözte, mégpedig egy réges-régi verséből (Kihívás N 80). S javaslom, ennél a körülménynél is vá rakozzunk egy kicsit. A szépírás több építóelemmel lép be a publicisztika tartóoszlopai közé. Fanyar elégia fogalmazódik "Van időm, itt húszdekánként kell megdögleni", szív, sűrít, majd kipufog a metafóra (egy szál megma- radás, simligép, zsebnapóleon, a történelem, mint zárt anyag), vagy allegória szitál: "Mindez a táj. A szülőföld, amint folyton szül. Se kezdet, se vég, a méhszáj és a sír nyílása ugyanaz." Vagy ott van végezetül a "Kötéltáncos" szövege. Novella a publicisztikáról. Publicisztika a novelláról; Elégikus veszély a az egyes szárn legelső személyéről, a szerzőről. Nos, milyen is a szerző? Először is keserű, aztán halálosan pontos, végezetül kegyetlen. Sem benne, sem az írásaiban nincs sok öröm. Az én ízlésemhez képest olykor udvariatlan. Mert megfontolandó, szabad-e az egykori kitelepítettek talá1kozóját zokogóünnepnek nevezni, vagy a szolgálati idejét évtizedek óta egy településen töltő plébánost azzal jellemezni, hogy hány esztendeje kortyolgat ja a misebort. Zelei ilyen. Ha azt mondanánk neki, hogy amiről ír, abban semmi sem működik, nagy valószínűséggel azt válaszolná: "Miért, működik itt valami?" Itt látszik a lényeg. Zelei Miklós újságíró komolyan veszi a hivatását, és komolyan veszi saját magát, ezért aztán szigorúan elemez, és közben mániákusan - korát messze megelőzve - vágyódik el. Ez utóbbit többszörösen: 1. elvágyódik, mint Goethe ifjú Werthere, 2. elvágyódik, mint egy a hetvenes évekből itt maradt, túlművelt kiskamasz, s 3. elvágyódik, mint egy romantikus nagypapa. Olyan déltengeri polgár, aki halásztársaihoz hasonlóan mindent tud a vízről, de a kocsmaasztalnál a nagy zsivajban csak ritkán és a lényegről beszél. Arról, hogy milyen a hullám belső fala. Dlusztus Imre Az izraeli magyar napilap az Itt állunk egy szál megmaradásban című
|
