 |
Könyvek | | Színház |
|
 |
Nyitólap |
Kilencévesen élte át a három és fél millió német kitelepítését a Szudétaföldről Horst Rudolf Übelacker. Aussig an der Elbe - csehül Ústí nad Labem - városában élt akkor. Németországban először a szovjet, azután a brit zónába került. Tanulmányai végeztével a bankszakmában dolgozott, Münchenben ment nyugdíjba 2001-ben a Bundesbanktól, igazgatói rangban. Feladatai közé tartozott az euró bajorországi bevezetése. Pénzügytudományokat tanít otthoni és ukrajnai egyetemeken (Kijevben, Lembergben, Ungváron). A közelmúltban a Károli Gáspár Református Egyetemen tartott előadást, itt beszélgettünk. - Hogyan folyt le a kitelepítés? - Felszólítottak bennünket, hogy a piactéren kell gyülekeznünk. Anyámmal mentem, édesapám a háborúban volt. Azután francia fogságba esett és ott halt meg 1946-ban. Mindezt akkor még nem tudtuk. A családunk egyébként nem Aussigba való volt. Karlsbadban születtem. - Ma inkább Karlovy Varyként ismerik... - ...igen. Ott születtem 1936-ban, de az elűzetés idején ebben a másik városban, Aussigban éltünk. Körülbelül ötven kilométer Drezdától délre, az Elba partján. Tehát nem határváros, de nincs messze tőle. Itt nőttem fel, itt mentem iskolába, és innen űzettem el. Az egész utcánkat, minden ház minden lakóját kirendelték a piactérre egy kézipoggyásszal, maximum harminc kilót lehetett vinni. Ott nagy asztalokon ki kellett rakni a csomagokat, átnézték, és az értékesebb holmikat elvették. Ha például valakinél bankbetét volt, óra, vagy bármilyen érték, azt még elvették, és menni kellett a pályaudvarra, nyitott marhavagonokba kellett beszállni, negyven-ötven ember vagononként. Mentünk, de nem tudtuk, hová. Tizennégy napig voltunk úton nyitott marhavagonokban, néha tűző nap, máskor eső és hideg éjszakák. A vonatunk nagyon lassan haladt. Túlmentünk Berlinen, de minden nagyobb városban lekapcsoltak egy vagont, és az ottani polgármesternek és a helyi közösségnek kellett eldöntenie, hogy kit hová helyezzenek el. A helyi lakosság is kimerült a háborútól, nem volt élelmiszer, minden és mindenki mélyponton, s akkor ráadásul még másokat is be kellett fogadniuk és táplálniuk. Néhány hónapot töltöttünk Közép-Németországban, szovjet zónában, majd át lehetett menni Alsó-Szászországba, a brit zónába. Örült, aki élhetett ezzel a lehetőséggel. - A kollektív büntetés elvét törvényileg is megerősítette Csehország is, Szlovákia is. - Igen, nemzeti hovatartozásunk miatt, a Benes-dekrétumok rendelkezései szerint büntettek minket, ahogy a magyarokat is. Mert én, kilencévesen, meg édesanyám senkinek sem ártottunk. Most, hogy a pozsonyi parlament megerősítette a Benes-dekrétumokat, Magyarországon is és az Európai Unió fórumain is újra reflektorfénybe került az 1945-46-os benesi törvénycsomag. De a magyarok ne feledkezzenek meg arról, hogy a Benes-dekrétumokat 2002-ben Prágában is megerősítették. Az uniós csatlakozás előtt! Azt szavazták meg, hogy "a Benes-dekrétumok a cseh jogrend szerves részét képezik, de nem következik belőlük semmilyen új jogi tény, és nem lehet őket a jelen korban alkalmazni". Ezt követte a pozsonyi megerősítés, az uniós csatlakozás után. - A rablott holmi visszaadásának a kérdésével sem óhajt a Cseh Köztársaság foglalkozni? - A tények erre mutatnak. Holott Csehszlovákia jogutódjaként a Cseh Köztársaság is felel az elvett tulajdonért. A visszaadás kötelezettsége továbbszáll az utódállamra. Nem arról az elvett vagyonról beszélek, amely az elmúlt évtizedekben magánkézbe került, hanem arról, amely állami tulajdonban maradt. - Az mekkora? - A szudétanémetektől elvett és még ma is a cseh állam tulajdonában lévő ingatlanvagyon nagyságát hetven százalékra becsülik. Földek, erdők és épületek, amelyek az elűzött szudétanémeteké voltak, ma pedig a Cseh Köztársaság tulajdonában vannak, nem magánemberekében. Jogilag megvolna a visszaadás lehetősége. Megvannak a tulajdoni lapok, a törzskönyvek, amelyek az eredeti tulajdonost is feltüntetik. Ha az eredeti tulajdonos már meghalt, azzal még nincs lezárva az ügy. A leszármazottakat illeti a tulajdon. Az Európai Unióban szavatolják a tulajdonjogot és az öröklés jogát. Egyébként sok peres ügy van folyamatban, cseh nemeseknek a cseh állammal szembeni követeléseinek, korábbi tulajdonuk visszaigénylésének tárgyában. Elutasítják őket. Egy-két esetben a jog igazat adott nekik, de vissza mégsem kaptak semmit. Van néhány peres ügy szudétanémetek részéről is. A strasbourgi emberi jogi bíróság eddig száznegyvenhárom esetet utasított el. Azzal az indoklással, hogy a strasbourgi emberi jogi bíróságot később hozták létre, mint ahogy ez a probléma előállt. Tehát ők nem illetékesek benne. - Az Übelacker családnak maradt Ústi nad Labemben ingatlana? - Nem, nekünk nem volt se házunk, se földünk. - És mi volna a gyakorlat? Aki visszakapná az ingatlanát, visszaköltözne Németországból Csehországba? - Több álláspont létezik. Van, aki már nem akar ezzel foglalkozni. Azt mondja, odaadom azoknak a cseheknek, akik benne laknak. Konkrét példa: egy dr. Hilf nevű müncheni egyén megírta Václav Havel elnöknek: "Ezennel lemondok a tulajdonomról, és ajándékba adom vagy a cseh államnak vagy annak, aki benne lakik." Havel elnök megköszönte a levelet, s felhívta dr. Hilf figyelmét arra, hogy ami nem az övé, azt nem is ajándékozatja oda. Még a lemondást sem fogadták el! Vannak, akik akár vissza is költöznének. És egy harmadik csoport, amelyik ha visszakapná az ingatlana tulajdonjogát, bérleti díjat szedne a házában lakóktól vagy a benne működő intézménytől. Vagy eladná, amikor fölmennek az árak. - A fiatalok között is vannak, akik visszavágynak? - Úgy látom, a mai fiatalabb nemzedékek nagy része, úgymond, európai. Európában gondolkozik. De a mai fiatalok azt is könnyedén megteszik, hogy egy másik országba költöznek. Így akár Csehországba is mehetnének. Pláne, ha még az is kiderülne, hogy tulajdonuk is van ott. De ettől Havel elnök csuklana. Meg Václav Klaus is. - Kilencéves korában rendkívül súlyos sérelem érte Übelacker urat. Jogi küzdelmével nem ezt akarja gyógyítani? - Pontos kérdés. Nem kívánok bosszút, nem kívánok senkinek megfizetni azért, ami velem, velünk történt. De nagyon szeretném elérni a jogi rendezést. - A cseh nyelvből maradt valami a gyerekkorából? - Nem, nem tudtam csehül. Hét-nyolcszáz éve német terület volt, ahol születtem. Cseheket alig ismertünk, csak németek laktak ott, a hivatalnokokat, a postást meg a határőrt nem számítva. - Vannak gyermekei? - Három. - Ők voltak már látogatóban Szudétaföldön? - Én magam azért nem utazom vissza, mert a müncheni egyezményről és következményeiről még 1967-ben írtam egy könyvet. Talán jobb, ha nem utazom arra. A gyermekeim mindent pontosan tudnak, de még nem jártak ott. - Ők szudétanémetnek tartják magukat? Vagy már nem? - Igen, szudétanémetnek tekintik magukat. Örülnek annak, hogy ezzel a korral foglakozom, támogatják azt is, hogy most éppen Magyarországon vagyok. Mindegyikünk a maga pályáján halad, de benne élünk egy nagy, közös hagyományban, amelyet családunkban még a harmadik nemzedék is tovább visz. Az unokáim, a fiaim ikrei olyan régi dalokat is énekelnek, amelyekben Julischka és Budapest neve is szerepel. Mi a feleségemmel Münchenből egyébként már elköltöztünk Linzbe, mert ő osztrák. És sűrűn emlegeti, hogy protestáns! Fontos tudni, hogy Ausztriában kevés a protestáns. Egy művészetek és kézművesség iránt érdeklődő, protestáns családból származik. Hazafi osztrákoknak nevezném a feleségem családját. És persze a Monarchia, a k. u. k. időkben, meg korábban is, ez nem ismeretlen, valaha mindez egy ország volt a Szudétafölddel együtt. |
