Zelei Miklós

Nyitólap

Benzinkút a tömegsír fölött
Magyar Hírlap, 2007. november 24.

Hajtja a Vörös Hadsereg 1944 novemberében a kárpátaljai civil magyar férfiakat - hadifogságba. Egy szlovák legény feszít a háza előtt, nézi a menetet és odakiáltja tiszta magyar nyelven:

- Na most énekeljétek, hogy Horthy Miklós katonája vagyok, legszebb katonája ...
- Sto on govorit? - kérdezi a szovjet katona.

Lefordítják neki: "Horthy Miklós katonája vagyok..."

- Ááá! - emeli tekintetét a szlovák legényre a szovjet katona. Odarohan, ráfogja a géppisztolyt. - Davaj! - és belöki őt is a sorba.

Kevés más történetet ismerek, amelyik ennyire brutálisan fogalmazza meg a közép-európai kisnépek testvériségének és egymásrautaltságának gondolatát.

A kárpátaljai városokból és falvakból több mint negyvenezer civil férfit, magyarokat és németeket szedtek össze a szovjet katonák egy kis munkára, málenki robotra, azzal az ígérettel, hogy három nap múlva már otthon is lesznek. De a gulag lágereibe hajtották őket. A három napból évek lettek azok számára, akik túlélték a téli Kárpátok hegyei közt a gyalogmenetet, vagy nem hullottak el valamelyik lágerben.

Szolyva gyűjtőtábor volt, egy kis völgy a Borzsa havasok lábánál, oda terelte össze, majd onnan hajtotta tovább civil hadifoglyait a szovjet. Közülük több ezren itt pusztultak. A legnagyobb ismert adat szerint tízezer a szolyvai halottak száma. Ez bizonyára túlzás. De túlzásokat azok az idők termik meg, amikor meghamisítják a történelmi tényeket, megsemmisítik a dokumentumokat, eltitkolják a hiteles adatokat.

Sokan úgy haltak meg, hogy őreik üvegport kevertek az ételükbe. Mások a betegségtől és gyengeségtől élve hullottak a latrinába... Fekete márványtáblák őrzik emléküket, amelyeken sorban olvashatjuk Kárpátalja járásainak, városainak, falvainak nevét. A településnevek alatt az onnan áldozatul esett emberek neve, a frontokon meghalt katonák felsorolása.

Lehet, hogy a szlovák legény csontjai is ott porladnak szolyvai tömegsírban, amelyet azután lebetonoztak, határvadászok istállója volt fölötte, később buszpályaudvart építettek fölé, jelenleg benzinkút van ott. Nem sok olyan tömegsír létezik még Európában, amellyel ezt meg lehet tenni.

Az áldozatokra emlékezünk november 17-én, szombaton. Fönt havas hegytetők, lent napsütés, szikrázóan szép idő. A túlélők - Kárpátalján alig háromszázan vannak már! - képviseletében egy-két idős ember, a családtagok, a rokonok és hivatalosságok - Budapestről is.

A kárpátaljai magyarokat sújtó népirtás ma is feszültségekkel teli ügy. Gajdos István, az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség elnöke, Beregszász megyei jogú város polgármestere enyhe orosz akcentussal előadott ünnepi beszédében elmondja, hogy az Ukrán Köztársaság az elhurcoltakat nem rehabilitálta, noha benyújtottak erre vonatkozó törvényjavaslatokat. De nem feledkezik meg a kötelező gyászról sem, és a sztálini gépezetről beszél, amely: "Nem alattomosan akarta a kéreg alatt szúként rágva tönkretenni közösségünk fáját, hanem minden erejével azon volt, hogy még a gyökereit is kiirtsa."

Helyben már vannak eredmények, annak ellenére is, hogy "1944 sorsfordító év volt a kárpátaljai magyarság számára. Azokból a súlyos gondokból, amelyek akkor keletkeztek, máig nem tudunk kivergődni" - Brenzovics László, a Kárpátaljai területi Tanács és a Kárpátaljai Magyar Kulturális szövetség alelnöke összegezte ily velősen a hatvanhárom elmúlt esztendőt. Megtudtuk e megemlékező beszédből, hogy a Kárpátaljai területi Tanács hatalmas többséggel elfogadott egy határozatot, amellyel legalább itt Kárpátalján megtörtént az elhurcoltak rehabilitációja, és ez nagy esemény. "Együttérzünk az ukránokkal is - mondta Brenzovics László -, amikor megemlékeznek a mesterségesen előidézett éhinség áldozatairól. Együttérzünk velük, örülünk annak, hogy Ukrajna államelnöke, Viktor Juscsenko ezt nagyon fontosnak tartja. Ugyanakkor kérjük azt, hogy a magyarok rehabilitációja is történjen meg legfelsőbb szinten."

A tolerancia akkor is időigényes amikor van és akkor is, amikor nincs. A kétnyelvű szónokok beszédüket magyarul is, ukránul is elmondják. Aki csak az egyik nyelvet tudja, az benne is ragad az egyikben, mert tolmácsolás nincs.

Szerencsére! Mert így azok az ukránok, akik nem értenek magyarul, nem tudták meg, hogy a budapesti a magyar hivatalosságokat mennyire nem érdekli, hogy mi történik az áldozatok emlékével, és nem érdekli, a kárpátaljai magyarok sorsa sem. Törzsök Erika, a Miniszterelnöki Hivatal nemzetpolitikai ügyek főosztályának főigazgatója, akit a megemlékezésre az én adófizetői pénzemen szállítottak oda-vissza, ezt tudta mondani: "Hölgyeim és uraim, kedves szolyvaiak, emlékező gyülekezet! Én egyetlen mondatot szeretnék mindannyiunk figyelmébe ajánlani, amit nemrégen találtam egy 1993-as francia filozófusnak a beszédében: >A nemzet mindennapos elhatározás a közösséghez való tartozásra.< Azt gondolom, hogy ilyen meghatározását a nemzetnek, amely tehát mindannyiunk számára, függetlenül attól, hogy hol élünk a világban, lehetőséget ad a nemzethez való tartozás megélésének, valamennyiünknek a jövőbe vetett hitét is hordozza. Azok az emberek, akik itt szenvedtek, akikre itt emlékezünk, ugyanúgy ehhez a nemzethez tartoznak és emlékük kötelez bennünket, hogy ezt a nemzethez való tartozást valamennyien a jövőben is megéljük, megtartsuk."

A teljes beszédet idéztem, szó szerint. Kutya legyek, ha egyáltalán értem, ami ott a közepén hangzik el! Pedig többször is meghallgattam a felvételt. Hát igen... Akik 1989-90-ben elhiszik önmagukról, hogy az ország szürkeállományának ezer százalékban ők a birtokosai, azok 2007-ben ilyen mondatokkal fejezik be.

Holtversenyben végzett Törzsök Erika mellett Szabó Vilmos, az Országgyűlés külügyi bizottságának alelnöke. A Magyar Köztársaság Parlamentjének nevében e szavakkal indított: "Tisztelt emlékezők, gyülekezet, hölgyeim és uraim, kedves barátaim! Köszönöm a... a... Emlékpark Bizottság meghívását, és újra itt lehetek önökkel és osztozhatom a fájdalmukba, a gyászukba, osztozhatom a kárpátaljai magyarság legfájdalmasabb és legtragikusabb, magyarságot érintő legfájdalmasabb és legtragikusabb események megemlékezésének a pillanataiba. Fontos ez, hogy itt vagyunk..."

Az emlékezés nem a múlttal vívott küzdelem, nem is visszatekintés csupán, hanem alkalom a jelen feladatainak számbavételére is. Programalkotás. És hogy "itt vagyunk", az a hetvenes évek elejének a programja volt, amikor a Hargitáról a rendszámtáblájuk mögé tűzött fenyőággal jöttek le a magyarországi magyarok. "Itt vagyunk!" Az ágat a román vámos azután elvette, de az érzés, hogy tettek valamit, mert magyar Zsigulival végigmentek Székelyudvarhely főutcáján, még sokáig büszkeséggel töltötte el őket.

Ha azonban egy magyar politikus ma Kárpátaljára megy, válaszolnia kell arra a kérdésre, hogy mi lesz december 21. után, amikor a schengeni egyezmény az Európai Unió és Ukrajna határán életbe lép. Schengen a kárpátaljai magyarság és egész Kárpátalja számára a legfontosabb ügy lesz a közeljövőben, minthogy Magyarországon, Szlovákiában és Lengyelországban az egyezmény egyidőben válik hatályossá, Kárpátalja pedig mindhárom országgal fokozott kapcsolatokat ápol.

Megoldás lehetne, ha helyreállítanák a kishatárforgalmat, ami azt jelentené, hogy ötven kilométeres határzónában lehetne utazni és ott tartózkodni egy öt évre kiállított, húsz euróba kerülő vízummal. Az erre vonatkozó magyar-ukrán szerződést megkötötték, de még se a magyar, se az ukrán parlament nem ratifikálta. A magyar parlament ezt hamar megteheti. Ukrajnában azonban a 2007. június 24-i előrehozott parlamenti választások után még nem ült össze a parlament, s ha november végén össze is ül, kevéssé valószínű, hogy komolyabb döntéseket hozzon. Ukrajnában lehetőség van arra is, hogy ezt a szerződést a kormány hagyja jóvá. Azonban erre sem került még sor. A schengeni egyezmény úgy fog életbe lépni, hogy a kishatárforgalom még nem lesz megoldva. Szlovákia és Ukrajna között egyelőre aláírt szerződés sincs ebben a dologban.

Arról is beszélni kell, hogy két uniós ország, Magyarország és Szlovákia között az ötven kilométeres övezet jelenthetné azt is, hogy az egyik országba szóló kishatárvízummal az ötven kilométeres mélységen belül a másik országba, Magyarországról Szlovákiába és Szlovákiából Magyarországra is át lehessen menni.

Mi lesz a gyakorlat? Mi lesz a szankciója, ha valaki áthatol az ötven kilométeres zónán? Nyíregyháza már kívül esik rajta. A két legnagyobb város, amely belül van: Kisvárda és Vásárosnamény. De a magyar államnak lehetősége van rá, hogy a vízum érvényességét kiterjessze a határ menti megyékre. Dőreség lenne ötven kilométer múlva egy újabb határt fölállítani.

A másik gond, amelyről beszélni kell, a kárpátaljai magyar oktatás, amely igen komoly kihívások és veszélyek előtt áll - több okból is. A mostani, 2007-08-as tanévtől kezdve az érettségi vizsgát nem abban az iskolában kell letenni, ahová járt a diák, hanem egy vizsgaközpontban, ahol pedig ukrán nyelven kell vizsgázni. Nyilvánvaló, hogy a magyar végzősök ukrán nyelven semmilyen tantárgyban sem képesek felvenni a versenyt az ukrán anyanyelvű diákokkal. Az új rendszer gyakorlatilag azt jelenti, hogy a magyarokat nem fogják felvenni a felsőoktatási intézményekbe. Ami ahhoz vezet majd, hogy a szülők nem magyar, hanem ukrán iskolába fogják beadni a gyerekeiket. Ennek következtében a magyar oktatás elsorvad, az iskolák megszűnnek, a pedagógusok az utcára kerülnek. Minden ígéret ellenére sincs még módosítva az új szisztémát bevezető rendelet. Ha nem módosítják, az a kárpátaljai magyar oktatás ellehetetlenítése lesz. Hogy a magyar iskola léte Kárpátalján alapjaiban megkérdőjeleződhet? Ilyen eddig nem fordult elő.

A másik súlyos gond a tankönyvhiány. Nagyon sok tankönyvet ki se adtak magyarul. Az új oktatási program szerint haladó hetedik osztály tankönyveiből például egy sem jelent meg magyarul.

Nagyok a bajok az ukrán nyelv oktatásával is. A magyar gyerekek többsége az iskolai ideje alatt nem tanul meg ukránul. Számukra, s különösen azok számára, akik magyar környezetben, színmagyar községekben nőnek fel, nem használt nyelv az ukrán. Tanításában az idegen nyelv oktatásának a módszereit kellene alkalmazni. Ehelyett azonban azt várják el tőlük, hogy már az alsó osztályokban verseket, komolyabb irodalmi műveket értsenek meg. A gyerekeknek gyakran fogalmuk sincs arról, hogy mit jelent, amit bebifláztak. És így az egész formalitássá válik. Megoldatlan a megfelelő ukrán nyelvtanárok képzése is. A kárpátaljai magyaroknak ismerniük kell az ukrán nyelvet, ha lehetőségekhez akarnak jutni. De a mai tantervvel, a mai tankönyvekkel és a mai oktatói gárdával kevéssé valószínű, hogy az iskolában egy magyar gyerek jól megtanuljon ukránul.

Mindösszesen ennyi a kisebbségi lét. A lényege, hogy újra és újra a nulláról kell elindulni. A kárpátaljai magyar iskolaügyért kellett küzdeni az első világháború után a csehszlovák hatóságokkal, a második világháborút követően a szovjet hatóságokkal. 2007-ben építkezés helyett újra csak küzdelem - ezúttal az ukrán hatósággal. Ennyit ér ma a testvériség, az egymásrautaltság.