Könyvek | | Színház
Gazsó L. Ferenccel közösen írt könyvek
Könyvszerkesztés | | E-könyvek
Az első | | És még
Folyóiratok - az IRODALOM visszavág
Galéria | | Önéletrajz
Nagy Szeder István
Archívum | | Szelmenci archívum
Nyitólap
English | | Slovensky | | Français | | Deutsch

"Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen."
János evangélioma, 3:16

Amikor fölkerültem Erkről ide Budapestre, anyám azzal engedett el: "Az Úrjézus a jobb kezed felől van, vigyázz, hogy melyik fiúval mit csinálsz, mert az Úr mindent tud! Nem lehet összevissza szédelegni!" De cigányoknál nincs is ilyen, nem szédelgünk jobbra-balra. Nyugodtan jöhettem Budapestre tanulni. Iskola után egy külkereskedelmi vállalathoz, a Chemolimpexhez kerültem levelezőnek. Szépen kerestem, jól ment a sorom, és azt hittem, hogy az enyém a világ. De 1984-ben az történt, hogy az én egyetlen gyermekem, a tizenkét éves András fiam elment futballozni, megütötte a csípőjét, és ebből lett a csontrák. Én akkor nem tudtam, hogy milyen betegség ez. Csak annyit, hogy gyógyíthatatlan. Két és fél évig tartott ez a rettenetes kínlódás. Ez alatt a két és fél év alatt mindketten olyan mélységbe jutottunk, hogy én már nem voltam a magam ura. Már elvált voltam, nem volt támaszom, egyedül kellett megküzdenem ezzel a rettenetes nyomorúsággal.

A családomnak sem mertem elmondani. Nem akartam, hogy a szemébe mondják Andrásnak: te rákos vagy! Azt gondoltam, hogy meggyógyul a fiam, elfelejtődik az egész, és élhetjük tovább az életünket.

Ebben az időben még hitetlen voltam. Nem volt Krisztusom, nem volt élő hitem, de a gyerekemnek se. A Tűzoltó utcai gyerekklinikán vergődtünk, azután otthon. Utána megint vissza a klinikára. Bánatbeteg voltam akkoriban, de küzdöttem a gyerekem életéért. Valaki adott egy Bibliát és egy prédikációt, és az ige megszólított engem. Úgy éreztem, hogy egyenesen Jézus jött elém, bejött a kis lakásomba, nem volt akkor Andrásom már otthon, az utolsó időket élte. És a csoda az volt, hogy egyetlenegy igén, a János 3:16-on keresztül fordult meg az életem. Nem volt semmilyen csinnadratta, se templom, se pap, se kántor, se senki. De valami csoda történt bennem. Elkezdtem táncolni örömömben, hogy akkor van felettünk valaki, nem vagyok elveszve. Én se meg a gyerekem se. Csontsovány voltam, alig ettem, mégis fantasztikus erővel kezdtem keresni az egyedüli igaz Istent.

Letérdeltem és azt mondtam: "Uram, ha vagy, akkor mutasd meg nekem magadat, mert én nem ismerlek téged, de a gyerekem se. Hit nélkül ne vedd el az én kisfiamat. Ha el akarod venni, akkor szólj hozzá is, hozzám is, mert ezt nem lehet kibírni ép ésszel." Olvasni kezdtem a Bibliát, de nem nyílt meg előttem. És elkerültem egy misszionáriushoz, bekerültem valahogy egy gyülekezetbe. Megkonfirmáltuk a kisfiamat, reformátusnak kereszteltem a gyerekemet, bár én katolikusnak születtem. Megtörtént a fiam konfirmációja, és akkor Isten szólt hozzám határozottan, hogy engem a népek világosságára ad, nekem adja a pogányoknak és a sötétségnek kulcsait. Még nem értettem ezt az igét, nem értettem, hogy mit akar velem Isten, amikor halálos beteg vagyok. Lelki beteg.

Telt-múlt az idő, Andriskám 1986 májusában elment. Én már alig bírtam járni. Szerencsére a kőbányai gyülekezet mellettem állt, testvéreket kaptam, áldott életű testvéreket, akik nem hagytak magamra. De nem ettem, hetekig bezárkóztam, hogy hagyjanak békén, alszom! Kiírtam az ajtómra. És nagyon komoly testvérek jöttek utánam, hogy föl kell kelni, el kell menni a templomba, evangelizációra, olvasni kell a Bibliát. Csakhogy belesüllyedtem egy katatóniába. A bibliai mondat emelt föl ebből az állapotból: "Te asszony, szélesítsd meg a te sátorodnak a helyét!" És megszólalt bennem Isten, hogy iratkozzam be a teológiára. De én azt feleltem, hogy egyszerű háziasszony vagyok, eljárok a templomba, adakozom is nagyon szépen, de nincs kedvem a teológiára menni. Három évig halogattam a beiratkozást. Isten pedig beszorított a sarokba: "Nem! Neked más a célod, más a feladatod. Csináld azt, amit én mondok!" És amikor már alig tudtam járni, ráállni a lábaimra, akkor elindultam. Megkérdezte a professzor úr, hogy mit keresek én ott. Mondtam, nem keresek én itt semmit, engem küldött a nagy Isten. Ha akarnak, elküldenek, ha nem, akkor itt vagyok. Hitből jöttem ide. Fölvettek.

Hozzáfogtam, hogy tanuljam a hitre vonatkozó ismereteket. Cigány asszony vagyok, a szüleim hol olvastak volna Bibliát? Úgy terjedt nálunk az ige, hogy elment anyám krumplit szedni, és elmondta neki a Melczer néni, hogy mi történt Mózessel. Anyám hazajött, ott volt a tíz unoka meg én, és elkezdte mondani, hogy Mózes megállt a csipkebokor előtt, és a bokor meggyulladt. Írástudatlan anyám és apám volt, de ezeket a történeteket mind ismertem.

A teológián azonban egy csomó művelt, olvasott emberrel kellett megbirkóznom. De egy biztos, hogy Isten mindig kimentett. Nem látszott rajtam, hogy én nem vagyok olyan okos, művelt, mint mondjuk egy kétdiplomás úriember. Amikor felálltam a szószékre, az ige hangzott és a bizonyságtétel. Az élet. És a professzorok is úgy álltak hozzám, hogy ennek az asszonynak ki kell mennie, mert Isten akar vele valamit kezdeni.

1994-ben fölszenteltek, kibocsátottak, és én azzal a tudattal jöttem ki, hogy el fogom kezdeni a cigánymissziót. Hallottam az Úr hangját: "Menj ki közéjük! És fiaimmá és leányaimmá fogadom őket." Jó, rendben van, Uram, hogy fiaiddá és leányaiddá akarod fogadni a cigányokat meg a nem cigány szegényeket. De se pénzem, se posztóm, a panelházban, a harmadik emeleti lakásomban mihez kezdhetek? Nem fértünk, már annyian voltunk. És akkor Isten azt mondta: "Kérj, de ne keveset!" Hát, Uram, akkor adj nekem egy nagy házat. Egyszerű! Árulni kezdtem a Sörgyár utcai lakást, kétmillió-háromszázezerért eladtam, és ezt házat, itt a Kolozsvári utcában, alsó-felső szinttel, kétmillió-kétszázötvenezerért vettem meg. Akkor kezdjük el a munkát. Kezdjük el a Te ügyedet, Uram. Mert ez a Te ügyed. Nekem se pénzem, se posztóm, látod, segítségem sincs. Nem kell a cigány senkinek, mert pénzbe kerül. Olyan szegények, hogy nem tudnak az asztalra tenni semmit, lángoson élnek, összekeverik a lisztet egy kis sóval, és úgy sütik meg. Nem tudnak a gyerekeknek enni adni, iskolába nem járatják őket. Iszonyú, hogy mi van Budapesten. Egy szennyáradat! És akkor tessék, dolgozzál, Gabriella, ha tudsz!

Elkezdtem a munkát. A cigányokkal mindvégig önként foglalkoztam. Jöttek, s elvitték még a kávémat is, mindegy, hogy mit. Ragad a kezük, ez egyértelmű, némelyiknek. A népem nagy része nagyon szegény és veszélyesen tudatlan. Ezért lehet fillérekért megvásárolni és félrevezetni őket. Nagyon fáj nekem, hogy a cigányok hiányoznak a templomokból. De jó is volna, ha a templomokba behívnák végre a cigány embereket, a családokat. Mert aki megtért, amikor az a cigány asszony vagy cigány ember élő hitre jutott, akkor már nem érdekes neki pénz. Csodálatos, amikor egy cigány ember hitre jut! A szívét, a lelkét beleteszi. Belerakja az ő kis életét, a kevéske pénzét. Feljönnek vidékről, megsütik a kis süteményt, itt vannak, és figyelnek. Ez a misszió. Áldott munka ez. Hajléktalanokkal, alkoholistákkal, paráznákkal, szegényekkel, gyerekekkel, árvákkal. Mit tudtam nekik adni? Vannak testvérek, mert óráink vannak szombaton, akik olyankor sütnek a gyerekeknek. Vannak eredményeink, megtérések, de ezt a munkát nem lehet pénz nélkül csinálni. Az egyháznak is többet kellene áldoznia erre. A csinnadratta munkákra, a kirakati munkákra mindenki szívesebben áldoz, mint erre. Már a kormány, amely hitetlen, kommunista kormány, már az is áldoz rá. Ébredjen föl a világ! Emberek, baj van! A cigányokat valahogy nevelni, iskolázni kéne. A nagy egyházaknak is többet kellene áldozniuk a cigány nép iskolázására, nevelésére. A térítésre! Hát mitől ne lopjon az az ember? Ahogy megszületett, ezt látta maga körül, ez lett a természete. Mit lehetne tenni? Ha nekem lenne egy magyar gyülekezetem, akkor egy másik időpontot adnék a cigányoknak. Mert ma még nem férnek össze. De össze kell férnünk, nincs más út. Együtt kell élnünk itt, ebben az országban. Krisztus szavát követve.

Nem érdekel, hogy elvisznek tőlem ezt vagy azt. Leszedték a fogasomat is, és elvitték, de ez se érdekel, mert ha elvették, akkor szükségük volt rá. Isten ad másikat. Mindenemet elvisznek. Volt, nincs! A kanalaimat is elvitték. Elfogytak, és akkor mondom az Úrnak, hogy Uram, nincs kanalam, már megint elvitték. És akkor kapok legközelebb kanalat. Így van nálunk. Vagy kérnek tőlem takarót, mert az sincs nekik. Fáznak. Vagy ruhát. Vidéken olyan szegénység van, hogy az elképesztő. Eljönnek, adjál ezt vagy adjál azt, nincs mit ennem. Ki tudná megállni, hogy nem ad? Éhes a gyereke. A múltkor jövök az aluljáróban, és egy hajléktalan kéri a kabátomat. Jöttem tovább, aztán visszafordultam, és odaadtam. Hát hogy követem én Krisztus szavát, ha nem adom oda?

A megtérés pillanatában, már beszéltem erről, egy új élet keletkezik. Akiben már Krisztus van, az nem lop, az nem paráználkodik, az nem beszél összevissza, hanem éli a hívő életét. Ez a lényeg!

Az egyházak is nyúljanak le értük. Az nem elég, hogy fölmegyünk a szószékre, és ott elpapolunk.

Nemrég voltam benn egy kórházban, és egy depressziós asszony, aki már nem tudott fölkelni az ágyból, nem bírtak vele a pszichiáterek, egyszer csak életre jutott. Elmondtam neki az élet igéjét, és a cigány asszony életre kelt. Fölkelt a betegágyból. Hát ki tud ilyen csodát tenni, ha nem az Úr? Vagy az alkoholista unokaöcsém, aki a falu szégyene volt, és hat gyereke van, és már majdnem szétmentek. Jézus belépett az életébe, ragyog benne Krisztus. És a falu szégyenéből az első ember lett. Hát ilyet csak Krisztus tud csinálni.