 |
Könyvek | | Színház |
|
 |
Szelmenci archívum |
Elég szomorú, hogy a hidegháború befejezése után tizenöt-húsz évvel még mindig vasfüggönybontási ügyekben kell járnunk a világot, s Washingtonban kell összeülni, Brüsszelből kell levelezni, hogy Budapesten is megkérdezzék: mi van. - beszélgetés Zelei Miklóssal, Az Irodalom Visszavág szerkesztőjével * - Bukarest a kedvenc városom. Ott lakott Majtényi Erik és csodálatos lányai, meg türelmes felesége. Erik a háború alatt Zsilvásárhelyen (Tirgu Jiu) volt lágerban mint magyar antifasiszta. Munkára menet naponta elballagott a Brancusi Végtelen oszlopa alatt. Románia negyvennégy augusztusi kiugrása után Eriket, akinek akkor még Mann volt a vezetékneve, számos más német hangzású nevet viselő magyar antifasisztával együtt, a bukaresti belügy kipostázta az oroszoknak - mint német fasisztát. Úgyhogy szabadulás helyett Jászvásárhely (Iasi) következett, átpakolódzás az orosz birodalmi széles nyomtávra, és irány a Donyec-medence, bányamély. Sok csille szenet fölküldtek a fényre, mire sikerült tisztázniuk magukat, és szép lassan hazaeresztették őket. Most ugorjunk jó három évtizedet. Erik felesége lekvárt tesz el, de szalicil helyett véletlenül naftalint szór bele. Ki akarja dobni. Mire Erik: nem! Aki annyit volt lágerben, mint én, nem dob ételt a szemétbe. És dozírozta magának: mindennapi penzumban mennyi lekvárt kell megennie, hogy újig elfogyjon az összes. Vagy a tolmácsnő! Akit a hivatalos utakon mindig mellém adtak, s együtt mentünk Domokos Gézához. Velem Magduska, a magyar-magyar tolmácsnő: mindig végigülte a beszélgetést. Azóta se volt magyar-magyar tolmácsnőm! Bukarestnek köszönöm az élményt. A kettézárt falu című dokumentumregénye megjelenése után beindult az Európa Tanács, az Európa Parlament, 2004. április 21-én Washingtonban az Egyesült Államok Kongresszusának Emberjogi Frakciója a könyv alapján meghallgatást tartott Szelmenc-ügyben - az egykori Szovjetunió és Csehszlovákia közötti vasfüggönyről -, határátjáró nyitása készül ennek következményeként. Kinek a munkáját végzi ilyenkor az író? Nem mondhatom, hogy a politikusok munkáját végzem. Ők a szlovákiai-ukrajnai magyarlakta ikerfalu, Nagyszelmenc-Kisszelmenc főutcáján a szovjet-csehszlovák vasfüggönyt felszerelték. Én szembejövök velük. Azoknak az embereknek a munkáját végzem, akik nem tudják, mert sose tanulták, hogyan kell egy végtelen igazságtalanságot a világ tudomására hozni. Az első reakcióm az volt, hogy végre! Ugyanis A kettézárt falu első és második kiadásából (együtt is alig ezer fölötti a példányszám...) elég sokat ajándékoztam a legkülönbözőbb világot járó és világot ismerő embereknek: vigyenek hírt e borzalomról! Némi rosszindulattal lehetne azt is mondani, hogy na, írókám (megint) politizál. Biztos vagyok ellenben abban, hogy a szelmenci anomália (mint a szétvágottság magyar metaforája) több mint politika. Politika és pártok feletti közös ügy. Akinek ebben a közösben része van, tiszta lelkiismerettel járulhat hozzá a bennünket különzáró, látható és láthatatlan vasfüggönyök lebontásához. Elég szomorú ugyanakkor, hogy a hidegháború befejezése után tizenöt-húsz évvel még mindig vasfüggönybontási ügyekben kell járnunk a világot, s Washingtonban kell összeülni, Brüsszelből kell levelezni, hogy Budapesten is megkérdezzék: mi van. És hogy Pozsonyban igent mondjanak a szelmenci határállomás megnyitására. Egy határt viszont nem lehet csak az egyik oldalon megnyitni. Úgyhogy még Kijevből is ki kell préselni az igent. Ez is megy előre a maga útján. Ennek a lassan tizenegy éve tartó munkámnak az a tapasztalata, hogy még mindig nem a tiszta szív és nem a józan ész számít, hanem az erő. Bár meglehet, hogy nincs ebben igazam. Hiszen én erőtlen vagyok, és mégis elvittem a labdát a gólvonalig. Féltucat könyve Gazsó L. Ferenc társszerzővel folytatott négykezesként látott napvilágot, közülük az első, Szépséghibák címmel, a magyar szépségkirálynő halálával kapcsolatosan - és magánkiadásban. Mi a receptje, és mi a kockázata egy évekre, könyvekre szóló négykezesfolyamnak? Nincs recept, nincs kockázat. Nincs négy kéz, mindig kettő püfölte a gépet, hol a Ferié, hol az enyém. Mire az első közös könyvünknek 1985 őszén a végére értünk, kialakult egy harmadik stílus, ami nem a Ferié, s nem az enyém, hanem a miénk. Ő is egészen másként ír, meg én is. Nem úgy, ahogy mi. Az első közös könyvünk az együtt munkálkodás jó startja volt, de a folytatáshoz kellett az is, hogy lehetőség nyíljék a felbomló Kádár-rendszer oknyomozására. Egyik-másik történet ma se ért véget. Tudósítottunk például - jóval az 1990-es parlamenti választások előtt - a pesti Graffiti moziból, ahol az Operaház őrnagya bemutatta a sajtónak a háromperhárom iratainak megsemmisítéséről készült videofelvételt. De azóta sincs sokkal tisztább kép erről az ügyről. Annyi nagyon is jól látszik, hogy a civil világ háttérbe szorult. Holott a rendszerváltó célok egyike az volt, hogy magunk irányíthassuk a sorsunkat, és ne legyünk kiszolgáltatva (manipulációknak se). Elhangzik mostanság: kiveszőben a nagyriport műfaja, mivel az olvasónak a gyors televíziós hírszerzés mellett nem marad ideje riportolvasásra - az újságírónak pedig a piac követelményei szerint ezt az igényt kell követnie: letesz a riportról. Hogyan vélekedik erről? Akik azelőtt nem olvastak - azok most tv-t néznek. A könyv sose volt és sose lesz az, ami a tv: tömegcikk. A nagyriport sincs kiveszve. Rendszeresen írok nagyriportot én is, mások is. Más dolog, hogy nagyon nehéz. Az intézményrendszer úgy van kitalálva, hogy lehetőleg ne maradjon tér, lehetőség és erő erre a civil - a multik médiáján kívüli, fölötti - műfajra. És miközben mindent megtesznek azért, hogy ellehetetlenüljön, azt hazudják, hogy magától szűnik meg. Dokumentumfilmhez írt forgatókönyvet: Mese a demokráciáról (FórumFilm Alapítvány, 2002., rendezte El Eini Sonia). Meséljen róla. Nagyon érdekes volt ráébredni, hogy ma már a filmmel se lehet keresni. Erre biztosan jó volt a sok szép kirándulás, amelyet a filmkészítés miatt szülővárosomba, Kiskunhalasra tettünk. Ebben a városban és határában szervezett az 1945 utáni néhány csalóka évben harmincezres létszámú kisgazdapártot Nagy Szeder István (1907-1994) építészmérnök, aki demokratikus kísérletei - és eredményei! - jutalmaképp negyvenkét magyar börtönben fordult meg. Hosszú életében Nagy Szeder mindössze két esztendőt kapott a magyar történelemtől arra, hogy a közvetlen demokrácia kísérletét gyakorlattá változtassa. A kísérlet sikerült, de a kísérletezők munkájának gyümölcsét megsemmisítették, őket magukat vaslapáttal agyonverték, száműzték, bebörtönözték... A film azt mutatja meg, hogyan nem kellett a demokrácia 1945 után, és hogyan nem kell 1990 után. 1998-tól a kolozsvári Korunk folyóirat szerkesztő tanácsának tagja. Hogyan látta addig az erdélyi folyóiratrendszert, és mit tanult róla azóta? - például a Magyarországról érkező támogatás felhasználási módjáról, az Illyés Alapítvány áldásos vagy áldatlan szerepéről, arról, ha egy ekkora országrész kulturális finanszírozása egy kézben, egy kuratórium kezében van, ennek milyen előnyei, hátrányai lehetnek? Sajnos, nem értek a főkönyvekhez. Fogalmam sincs, hogyan lehetne jobban osztani. Pedig biztosan lehetne. Mert az, hogy e pozíciókban mindig ugyanazok cserélődnek forgóban, eléggé baljós üzenet. "Folyóiratrendszer" tulajdonképpen nem kellene. Szülessen meg, ami életképes, és múljon ki békével, ami már nem az. A "rendszer" mint óvszer és lélegeztető gép - születésnek-halálnak egyaránt akadálya. Amíg a pénzelosztás szabályoz, addig lesz "rendszer" is. Mi pedig hozzászoktunk, hogy "rendszerekben" élünk. Jó az nekünk. A dokkban is lehet járatni a hajó motorját, nem kell az oceánra kifutni. A szabadság veszélyt hoz. Itt állunk egy szál megmaradásban című könyve újabban online, internetes verzióban is hozzáférhető. A papírirodalom vs. online irodalom pénz-, jogdíj-, kifizetődés menti harcában melyik táborral ért inkább egyet? Úgy igazán egyik tábor se érdekel. Cserépre, papiruszra, selyemre, papírra, annyi mindenre írtak már. Most így is lehet. Akinek azonban semmi se jut az eszébe, legjobban teszi, ha nem ír se így, se úgy. Egy hülyeség alighanem online is hülyeség. Budapesten jelenik meg Az Irodalom Visszavág kortárs irodalmi lap, amelynek ugyancsak szerkesztője. Van tudomása hasonlatos erdélyi folyóiratokról? A Serény Múmiát szerettem, de hogy megvan-e még, azt például nem tudom. Az Előretolt Helyörséget is mindig elolvastam, amikor eljutott hozzám. Nehezen, vagy egyáltalán nem férünk hozzá egymás dolgaihoz. A net nem old meg mindent. Amikor nem nagyon volt mire előfizetni, az ember megengedhette magának, hogy egy csomó lapot megrendelt. Ma volna mit megrendelni, de megfizethetetlen áron. Megint marad a hátizsákposta, csak más okok miatt. A magyarországi viszonyok ismeretében jól látható-e, hogy az irodalom (a bulváron és populistán kívüli kultúra) kevesek szórakozása lesz? Erdélyből nem látszik tisztán, de mintha az irodalom bulvárosítását - a kanonizálás testvéreként - készítené elé a Nagy Könyv projekt? Születik a Miss avagy Mister Regény Hungary, és vele bizonyára a Miss Hungary menedzserének, Fásy Ádámnak az irodalmi mutánsa. Vajh, ki lesz ő? Magasabb lesz, mint Fási? Alacsonyabb? De a Big Book, vagy Való Könyvvilág, vagy milyen kampány díszletei mögött ott a teljes magyar irodalom, tökéletesen ellehetetlenített helyzetben. Az ellehetetlenítést például úgy értem, hogy a kiadók általában nem tudják megfinanszírozni egy könyv, mondjuk egy néhány évig írandó regény munkálatait. Hogy az intézmények, többek között a közszolgálati rádió és tv a kiéheztetettsége miatt nem képes megrendelőként fellépni. Azon a képernyőn, ahol tv-játéknak, vagy kortárs színdarab közvetítésének kellene lennie, jelenleg Lagzi Lajcsi csápol közszolgálatilag... Nincs nagy kedvem folytatni. Normális gyakorlat szerint a megfontolt ötven fölötti szerkesztő meleg tengerparton nyaral, más esetben síelni viszi a családot, szánkózni az unokákat, ön hogyan töltötte a fagyokat, hogyan vészelte át ezt a bolond télvégét? Vártam haza a feleségem, az Indiai óceán nyarából. Egyedül, mert a gyerekeim síelni voltak, az unokám pedig szánkózni ment. Gergely Edit
|
