| |
Politikailag korrekt illatok
Korunk, 2011. december
Gyerekkorom műholdképe: erdők és vizek. Délen pontosan és szépen kirakott aknamező. A falu nyugati szélén a Ferenc-csatorna, amelyet mi csak Dunának nevezünk, noha a nagy Duna tőlünk vagy húsz kilométerre folyik, a Mohácsi-sziget nyugati partjánál. Azon is túl, a jobb parton Mohács települése. A felnövő tekintet horizontja a hozzánk közelebbi Újmohács: 1948, 49, 50. Előtte még Sárhát mint emelkedő.
A Ferenc-csatorna partjára járt anyám mosni, együtt a többi asszonnyal. Mi nem helybeliek voltunk, mint akkor ott sokan mások sem. Békesség honolt viszont, helybeliek és nem helybeliek együtt tisztázták a szennyest.
Még jól ment.
Fehérneműt sulykolhattunk a Dunán!
Ki kellett vinni a parti sekélybe a súlykolóállványt, egy négylábú asztalt, a sulykolófát és a kosárnyi, beáztatott szennyest, vagy tíz kilónyi holmit. A mosás úgy ment, hogy a piszkos ruhát lúgos vízben kellett egy-két napig áztatni, azután a folyóba állított sulykolóasztalon, állandó öblítés közben, a szennyet és a lúgot ki kellett sulykolni, verni belőle. Vágódeszka alakú sulykolófát használtak, amelyet szakszerűen táblás mosósulyoknak lehetne hívni. Azonban a tisztaságra kényes asszonyok nem elégedtek meg ennyivel, hanem a nap felé tartva tüzetesen átnézték a vásznat, s ahol szükség volt erre, házi szappannal dörzsölték és fehérig ütötték a koszt.
Feledhetetlen illatú volt a megszáradt ruha. A tisztító lúgnak, az otthon főzött szappannak, a folyó vizének, a vászonba szövődött napfénynek, a szélnek, a nádas melletti, friss levegőnek az illata. Mégis elfeledtették az egyen-műbőrsaruban csattogó NDK-lányok intimspray-jének támadásai, a csúnyaság, egészségtelenség-világmozgalmak dezodorainak erőszakos rohamai, a gazdasági világcsőd pállott, globális testszaga.
Gondoltam, senki nem főz már házi szappant, amikor egy alföldi piacon szappanárusra bukkantam. A büszkeségét vásároltam meg, egy 1944- ben főtt, félkilós darabot. Illatában a magyar, bunyevác, horvát, szerb, német, székely asszonycsapat, köztük anyám, csípőjükön a szennyeskosár, karjukon a súlykolóasztal, vonulnak a Duna felé.
A húgom, Szidi emlékszik rá, hogyan készült a házi szappan. Egész évben gyűjtötték a másra nem használható zsiradékot, megavasodott faggyút, zsírt, szalonnát, töpörtyűt, disznóvágásból a nyesedéket, aztán tavasszal főzték a szappant, többnyire az udvaron, a katlanon üstben, mert erősen szaglott. Vízbe rakták a szappannak valót és a zsírszódát, vagyis a lúgkövet (ami öngyilkolásra is jó volt: lúgkövet ivott). Zsiradék háromszor annyi kellett, mint lúgkő, amit a boltban lehetett kapni, fehér, kristályos darabokban árulták, olyan volt, mint a süvegcukor. Lassú tűzön, állandó kevergetés mellett főzték. Két-három óra múlva, amikor a zsiradék már szétfőtt, elkezdett feljönni a lúg tetejére a szappan. Lekanalazták, farámába öntötték, néhány nap alatt megszikkadt és lehetett darabolni. Ha nem volt elég tiszta és fehér, újrafőzték.
Házi szappan főzéséhez házi lúgot is készítettünk: sziksó, fahamu és mész a lúg alapanyaga, viszont akkor ez, bár meglehet, ugyanaz a műhold, de egy másik kép egy másik faluról - ugyancsak a jugoszláv határ mellől.
Már nincs aknamező.
A falu körül csillogó szikes tavak tavasszal, olvadás után, mint a tenger, úgy vették körül a települést. Mire virágozni kezdtek a fák, a sűrű, ólmosan csillogó vizben, ki tudja honnan, még apró halak is rajoztak. Megjött azután a hőség, eltűnt a víz és szürkésfehér por fedte a medreket. Oda, a tóaljakba szalajtották a gyerekeket sziksót söpörni. Vagyis szódát.
Csekély piaca is volt a sziksónak. Emlékszem egy falu vándora parasztlegényre, aki a hátán zsákkal kiáltozott a mozdulatlan délutánban: "Sziksót vegyenek! Sziksót vegyenek!"
Illatok.
Világok, politikai rendszerek, diktatúrák, szabadságok ájere, szaga, bűze. Már Dániában is.
Meg az öncsalásban.
Az orrunkban, amit érezni szeretnénk.
A Palmolive! A szappan, amely a hetvenes évtizedben a szabadság illatát hozta a titói Jugoszláviából. Ahol mindenkinek van világútlevele. Ahol bármit megvehetsz. És jól megsértem a leendő feleségem, amikor 1975 végén egy Jugóból hozott Palmolive szappant ajándékozok neki: "Azt hiszed, hogy nincs mivel mosakodnom?" És a Palmolive bűnös szappan egy szekrény mélyén végzi, emberöltőnyi elzárásban.
Most került elő, az elmúlt hetekben. Jó szappan, őrzi határokat átjáró illatát. Még a papír is, amelybe csomagolták.
Csak hát azóta nincs Jugoszlávia. Nincs már titói szabadság sem. A Palmolive-nak még van illata. És elkeveredik a tömegsírok levegőjével, hogy Európa píszí gyomra fel ne forduljon.
|
