Könyvek | | Színház
Gazsó L. Ferenccel közösen írt könyvek
Könyvszerkesztés | | E-könyvek
Az első | | És még
Önéletrajz
Galéria
Nagy Szeder István
Archívum | | Szelmenci archívum
Nyitólap
English | | Slovensky | | Français | | Deutsch

  Nyitólap
 


Féktávolságon belül
Takács Géza: Kiútkeresők - Cigányok iskolai reményei című könyvéről
Osiris Kiadó, 2009, Magyarország felfedezése

Kortárs 55. évfolyam, 2011. 4. szám

Elütöttünk egy fiatal cigány férfit apám - már nem él - szülőfalujában, ami akkor már város volt, a kétütemű Wartburggal, amit ma már nem gyártanak. 1985 lehetett.

Alkonyatkor indultunk Szegedre, a faluból kivezető út mindkét oldalán kocsmák következtek, köztük bögrecsárdák. Ezek valamelyikéből vágódott elénk a fiatalember. Egy bokor mögül rohant ki, másfél-két méteren belül, az autó elé. Fék, koppanás, a reflektorok által megvilágított test a kövesúton.

Apám vezette a Wartburgot. "Le fognak tartóztatni!" - mondta.

"Nem. Lassan mentünk, centimétereken belül megálltunk. Nincs az a sofőr, aki ezt kivédte volna." - mondtam, de ekkorra már ki is szálltam. A fiatalemberen a látható helyeken nem voltak sérülések. Az úton se vérnyomok.

Az út tulsó szélén a sötétből a fény tisztására kiváltott négy-öt cigány férfi, volt köztük markos is: "Ki a sofőr?! Mert ő se fogja megúszni!"

Odamentem, köszöntem s néhány mondattal sikerült őket leszerelnem. Eközben a közelben lakó rendőr is szolgálatba helyezte magát, megjelent a helyszínen, s mire végigmondta a mondatot, hogy "Féktávolságon belül lépett a jármű elé!", az elütött fiatalember már föl is pattant, rohanni kezdett és nyomtalanul eltűnt. Még a nevét is a társai diktálták jegyzőkönyvbe.

Az ezután eltelt két évtized alatt agyonverésnyit romlott a világ, s a cserbenhagyó gázolót igazolja vissza.

Sokat javultunk is. A rendszerváltás következtében szakítottunk a diktatúra módszereivel. "A cigánylakosság helyzete megjavításának" (MSZMP KB PB, 1961) helyébe 1990 után az integráció, a felemelkedés lépett, nagyszabású programokkal, nemzetközi koordinációval. 1996-2006 között 120 milliárd forintot fordítottak a magyar cigányság felemelkedését céljukul kitűző programokra, de "többség[ük] után nem volt eredményvizsgálat". A 2010-es kormányváltás után új program kezdődött, a társadalmi fölzárkóztatás (egy leszakadt roncstársadalomhoz: a miénkhez. Ez milyen új bajokat fog majd gerjeszteni?).

Takács Géza könyvének minden mondatából az sugárzik, hogy eredményt az iskola, az oktatás-nevelés hozhat.

Iskola. De milyen? Oktatás. De mit? Nevelés. De mire?

A kérdések megalapozásához üssünk föl egy másik könyvet, Buccsics Katalin tárgyunkban teljesen érdektelen, vagyis elfogulatlan, Hit, tanítás, irodalom című kötetét, amelyben a szerző Rónay Lászlóval beszélget. Bicskén eltöltött pedagógusi éveire emlékezve, így vall Rónay tanár úr: "Szerettem a gyerekeket, ők is kedveltek engem. Kijöttem a cigányokkal is, ami nagyon nehéz feladat volt. Őszintén megmondom, életemnek talán a legnehezebb tanári feladata volt ellökdösni őket az általános iskola végéig, vagy amikor túlkoros lett valamelyikük, akkor belökdösni az esti iskolába. Az az igazság, hogy rájuk nem lehet hatni olyan közönséges érvekkel, amelyeket pedagógiából megtanulunk. Más világ."

Ezt a más világot kutatja könyvében Takács Géza. Az Ormánságban, ahol a református egyke divatjának következtében lakosságcsere következett be az elnéptelenedett falvakban. A magyaron kívül románul beszélő beás cigányok telepedtek meg bennük: "Az a kérdés, mi lesz Magyarországgal, ha a roma társadalom terjeszkedése egyúttal a magyar civilizációs örökség felszámolódását is jelenti, telepekké alakulnak-e falvak, vagy falvakká-e a telepek."

Az 1936-ban megjelent, Elsüllyedt falu a Dunántúlon című, Kemse község életét feltáró - lassudan fölöslegessé váló? - alapműben még arról olvashatunk, hogy az Ormánságban - "a Balkán-félsziget legészakabbra tolódott darabján" - két kultúrkör küzd egymással: a mediterrán és a közép-európai. A küzdelem, egy harmadik kultúra győzelmével, véget ért? Avagy megkísérelhetjük, hogy egészen másként közelítsünk a történethez?

A tolnai-baranyai messzeség, a távol, amelyet Takács Géza igen plasztikusan idéz meg, s amelybe mégis oly elmerengő-fürkészőn tekint, mintha Claude Lévi-Strauss Szomorú trópusok című munkáját olvasnánk - Budapesttől autóval mindössze három-négy órányi utazás. Ott nyaldossa Európa 2010-es kulturális fővárosának falait.

Nem egy alkalommal adtunk rossz választ az idők kérdéseire. Olykor legnagyobbjaink is elhibázott látomásokat jelenítettek meg közösségi tudatunk vetítővásznán: "Ne szűlj rabot, te szűz! Anya / Ne szoptass csecsemőt." Nincs az a pusztító történelmi esemény, amelyre ezt a választ lehet adni. Hiszen a megmaradást pontosan ennek az ellenkezője jelenti! A walesi bárdok ugyanakkor az a balladánk, amelyet minden alapfokon iskolázott magyar (honpolgár) ismer.

"A magyar társadalom a közeljövőben aligha lesz olyan gazdag, hogy képes legyen eltartani egy több százezres cigány magyarságot, annál is kevésbé, hiszen az eltartandók száma nő, az eltartók száma viszont csökken" - írja Takács Géza. Ha ellenben az eltartottak tanulás, képzés, a saját munkájuk eredményeképpen befizetőkké válnak, egymás el- és befogadásával a magyar demográfiai gondok megoldásához jutunk közelebb. Talán ez a jó válasz a jövő kérdéseire. A magyar befogadó nép. És a cigány? Meg fogjuk tudni.

A rendszerváltás utáni iskolaalapítások közül a leghíresebb a kilencvenes évek elején indult pécsi Gandhi Gimnázium. Körülötte Magyarmecske, Mánfa, Kórós, Alsószentmárton korábbi, későbbi iskolái, kollégiumai. A szerző azonban értékesíti munkájában az ország más vidékeinek tanúságait is, utal többek között a felülről "nagy erőkkel [elindított], majd szép csendesen elhalt" csenyétei (Borsod-Abaúj-Zemplén megye) program kudarcának máig földolgozatlan tapasztalataira. De annyit máris állíthatunk: közös jellemzőjük ezeknek a falun működő iskoláknak, hogy nem tanítják meg a falun való megélést. A magyarmecskei iskolának "konferenciaterme is van már meg speciális foglalkoztatója és korszerű számítógépparkja, viszont műhelyei, istállói, gazdasági udvara, tankertje máig nincs, holott ezek hiányát az iskolai nevelés nem pótolhatja, nélkülük pedig áttörésre aligha lesz képes."

Az esélyegyenlőség nagy jelképe volt, amikor az iskolaalapító Derdák Tibor franciául köszöntötte cigány nebulóit, akik e köszöntést franciául fogadták. De a jelkép csupán jelkép maradt. Nem lett belőle hosszú távú falusi egzisztencia. Például tehéntartás. Igaz, tehénre nem is írnak ki pályázatot! Takács Géza könyve sok-sok példán keresztül, teljesen meggyőzően állítja elénk a hazai pályázati rendszer ilyen irányú teljes elhibázottságát, talajtalanságát.

A házak körüli nagy, valaha jómódú porták - amelyeken egykor megtermett a család esztendőre való zöldségszükséglete - gazosak. Ami annál tragikusabb, mert a téeszvilág után a nem cigány falusiak nem kis része ugyancsak fölhagyott a ház körüli gazdálkodással, s nyugdíjpótló segélyre vár, hogy répát vehessen.

Gazdálkodni tehát nem tanulnak meg a falusi cigány gyerekek. A kulturális váltásból ez kimarad? De ha biztos volna, hogy legalább tanulni megtanulnak! Hogy felébred bennük a törekvés, és mindnyájan fel akarnak zárkózni ők maguk is. De "azoknak a lányoknak - olvassuk mánfai gyerekekről -, akikkel beszélgetek a ház előtt, akik a felzárkóztató osztályban több tárgyból bukásra állnak, eszük ágában sincs már küszködni a jegyekért, amúgy is halálosan unták ma is az iskolát, épp úgy, mint tegnap."

Ha névadóként már emlegettük Gandhit, akkor ne felejtsük el: a Mahatma a naplopást megvetette. Szövőszékkel járta Indiát, hogy saját maga példáján mutassa meg: az önállósodás munka, és folyvást járt a keze, mindig dolgozott. A tehén védelme című tanulmányában pedig ezt írta: "Sásztráink arra tanítanak, hogy barátságban és tudományban csak azt kell részesíteni, aki érdemes reá, vagyis óhajt is részesülni benne." (Mahatma Gandhi Válogatott írásai és beszédei. Athenaeum kiadása.)

A könyvben emlegetett iskolák közül egynek van magyar cigány neve: a pesti Józsefváros Erdélyi utcai iskolájának, amelyet Lakatos Menyhért íróról neveztek el. Indiai neveket viselnek az intézmények: Amrita, Kis Tigris. Ez utóbbi az alsószentmártoni gimnázium neve. A névadás legfőbb oka, hogy Derdák Tibor érdeklődése a buddhizmus felé fordult? A tigris mint az Ormánság totemállata? Látszólag nagyvilági és nyitott, valójában azonban mélyen provinciális és elzárkózó névválasztás. Viselhetné az iskola Péli Tamás, Osztojkán Béla nevét. Baktay Ervinét. Vagy Cinka Pannáét, az ötvenhatos márványtábláról. De Lippai Balázst, Bocskai István cigány főkapitányát, Kassa védőjét is idesorolnám.

És Amrita? Jelentése halhatatlan, a hindu mitológiában az istenek itala, a görög ambrózia megfelelője. De ha jól láttam, még véletlenül se Amrita Ser-Gil (1913-1945) hindu-magyar származású festőművész, akit a nagyvilágban az indiai Frida Kahlónak tartanak. Ez mind arra mutat, hogy miközben a jelent és a jövőt kell formálnunk, a múlt megalapozása is a kezdetén tart.

Mennyi időnk van? Úgy gondolom, semennyi. Vagyis az ütközéseket, az ütközést el kell kerülnünk, mert egymáshoz viszonyítva magyar cigányok és magyarok - mindketten féktávolságon belül vagyunk. Rettenetesen nehéz, de ne ellenfelet találjunk egymásban, hanem lehetőségeket. A "cigányügy" ma már nem kisebbségi ügy.

   
2004. © Zelei Miklós. Minden jog fenntartva!
E-mail: info@zelei.hu