Zelei Miklós

Archívum

Zelei Miklós magyar író tiltakozása
Honlevél, 2006. szeptember, II. évfolyam, 9. szám

Pápai Szabó György beszélgetése Zelei Miklóssal

"Én is szeretnék olvasni. Én is szeretnék látszani, én is szeretnék vanni. Zelei Miklós 15 kötetes magyar író" - így szól Zelei Miklós, az ismert író performance-a a Kelenföldi pályaudvar közelében, az Igmándi utca és a Péterhegyi út sarkán az Alexandra Könyvkiadó óriásplakátja előtt állván. A fotóval együtt több tízezer elektronikus postaládába eljutott már ez a szöveg. A derűs Vámosnak és a zsugorodva bulvárosodó magyar könyvpiac egyik sztárjának, az Alexandrának a frigyét hirdető óriásplakát előtt áll alsógatyában a középkorú író, mellkasán a fenti szöveggel.

- Vámos Miklós nem a feledhetetlen és nem az örökké újraolvasandó magyar író, az Alexandra nem a legértékesebb irodalmat közvetítő kiadó, mégis e frigy áldásosnak bizonyul, hisz mindkettőt mennybe repíti, miközben a magyar írótársadalom java része végképp ellehetetlenül.

- Nem is annyira Vámossal vagy az Alexandra Kiadóval van gondom, sokkal inkább azzal, ahogyan és amilyen struktúrában ma a magyar kultúra működik. Egy barátom mondta bölcsen, hogy sose a kedvezményezetteket szidd, hanem a struktúrát. A látható és a láthatatlan kezeket, melyek keveseknek adnak, sokaktól elszednek. Mert akkor nincs az a felhang, hogy savanyú a szőlő. Sajnos mélyrepülésben van a mai magyar irodalom, a magyar kultúra támogatottsága. Tisztában vagyok vele, hogy az általános értékvesztés korában élek és alkotok, mégis bánt, hogy az értékes irodalmi művek jelentős része nem jut el a közönséghez, valamikor a kiadó, valamikor a terjesztő hibájából. Az értékes műveket a média olykor elhallgatja, olykor nem a súlyuknak megfelelően kezeli, a gyengén közepes írók rendre hatalmas médiahátteret kapnak abban a PR-kultúrában, amelyben élünk. Ezek egyszersmind a cenzúra új megvalósulási formái is. A kultúra ma ugyanúgy vonzza a szürke és tehetségtelen embereket, ahogyan a politika. Hosszú évek óta nincs könyvhonorárium Magyarországon, évek óta élnek a semmiből emberek, omlanak össze művészi, alkotói egzisztenciák, s akkor ilyen hasalásokkal hitetik el hogy van kultúra, meg azt is, hogy ez kultúra.

- Ön ismert és elismert, immár 15 kötetes magyar író. Szerzője a nagy sikerű, s 2000-ben kiadott "A kettézárt falu" című kötetnek, de az idén megjelent, "A 342-es határkő" című, a kárpátaljai kommunizmus évtizedeiről szóló könyvét is szétkapkodták az olvasók. Úgy érzem, hogy elsősorban nem önmagáért tüntet. Volt már máskor is hasonló tiltakozása?

- Természetesen az én sorsomnál sokkal fontosabb a magyar irodalom, a kultúra, illetve mindezek támogatásának ügye, az alkotói szabadság, az írói társadalom méltó megélhetésének biztosítása. Azt látom, hogy vannak egyenlők és egyenlőbbek. Azt, hogy ki kap és ki nem kap támogatást, lehetőséget a mai írótársadalomban nem az dönti el, hogy ki mit tett le az asztalra, s milyen értéket képvisel. Éppen emiatt kialakult az új nómenklatúrába ágyazott, egy hivatalosan is, és olykor a multik, vagyis a globalokraták által is támogatott, az establishment részeként élő kulturális és média réteg, valamint egy önmagára utalt, az életben maradásért, a puszta létéért küzdő, magára hagyott írótársadalom és magyar kultúra. Ezzel a kasztosodással, illetve kasztosítással nem érthetek egyet. Amúgy ez életem első performance-a, amelyre azért szántam el magamat, mert ez az óriásplakát éppen azok elől takarja el a kultúrát, akikhez szólni szeretne. Egy régi mondás szerint amekkora a médium, akkora az üzenet, s ez az óriásplakát-üzenet, meg a hozzá hasonló még óriásabbak sokak elől elfogják az igazi kulturális láthatárt.

- A performance-szal most a gatyára vetkőztetett magyar kultúrát jelképezve, Zelei Miklós takarja, vagy homályosítja el Vámost és az Alexandrát, vagy ők Zelei Miklóst, és más kevésbé sztárolt írókat?

- Is-is, hisz performance-szal már részévé váltam az óriásplakátnak, amely így az én életem részévé is vált, befolyásolja, ha akarom, ha nem. Mivel arra lakom, s nap, mint nap az óriásplakát előtt megyek el, kénytelen vagyok szembesülni vele, mert beborítja az emberi látómezőt. Vámost azóta már leszedték onnan. Ilyen mulandó óriásság ez. Most más van a plakáton. Majd azt is leszedik. Az én performance-om pedig, úgy látom, marad és hat az üzenetével. Druszám, Vámos Miklós végül is az én akciómmal fog végleg bevonulni az irodalomba. Az internet áldásainak köszönhetően ezt a képet azóta is küldik tovább, sokak okulására és örömére, persze még többek kaján derültségére.

- Gondolom, hogy e problémák gyökere azért visszanyúlik a múltba?

- Az úgynevezett rendszerváltás, vagy mondjuk inkább e vitatott fogalom helyett a dátumot, 1990 nem szüntette meg az ellenállás szükségességét. Kommunizmus-kapitalizmus: közös alapjuk a materializmus, csak más-más ideológiákat körítenek hozzá. A szocializmus gyakorlata az volt, hogy jövedelmünk jelentős részét nem kaptuk kézhez, hanem úgynevezett juttatások formájában, szakszervezeti üdülőként, művelődési otthonként és jónéhány más formában volt a miénk úgy, hogy semmiképp se önállósodhassunk. A rendszer rajta tartotta kezét a holmin, s ha valaki önállóskodni kezdett, hamar kipörgött azok közül, akik élvezhették a juttatott javakat. 1990 után ezekre a materiális javakra is rátették kezüket a "kapreál" új hősei, holott ez egészen konkrétan volt a mi ki nem fizetett fizetésünk. De fölmarkolták az összes többi materiális alapot is. A nemzeti vagyon vesztesége a kilencvenes évek közepére nagyobb volt, mint a második világháború után. Teljesen eltűntek az anyagi lehetőségei annak, hogy egy alkotó ember önállóan, saját tevékenységét, munkáját megfinanszírozva dolgozhasson. Megszűnt az önálló írói lét, akik még maradtak, azok már benne vannak a szegénységben, s zuhannak benne még mélyebbre, még tovább. A folyóiratok, lapok honorként többnyire messze nem tudják kifizetni - ha egyáltalán képesek még fizetni - azt se, amit az ember esetenként autóhasználat, szállásköltség stb formájában rákölt egy-egy írás anyagának az összegyűjtésére. És akkor hol van még a megélhetés alapja, a méltó munkadíj? Ez a gazdasági cenzúra sokkal hatékonyabban működik, mint annak idején a politikai.

- Egy író manapság hogyan maradhat gazdasági értelemben is talpon, ha megélhetéséről egyes-egyedül magának kell gondoskodnia?

- 1995-'96 fordulóján - én magam 1996. január 1-jétől vagyok vállalkozói formában dolgozó író, újságíró - a szakmánkat bekényszerítették a vállalkozói forma keretei közé. Az ok az volt, hogy a külföldi kézbe került sajtóban dolgozva olcsóbbak legyünk a külföldi tulajdonosoknak, mert a közterheket akkor magunk fizetjük. A nyugati sajtóvállalatok itt a "gyarmatokon" olyasmiket megengednek maguknak, amik otthon legmerészebb álmukban sem jutnának eszükbe. Megyei, városi lapoktól, amelyek a helyi hirdetési piacnak köszönhetően nagyon is tőkeerősek, nem szellemi, hanem gazdasági értelemben igazi kistigrisek, kirugdosták például az idősebb munkatársakat, helyettük egyetemistákkal, friss diplomásokkal minimálbérért íratják a lapot. A kiadói-szerkesztőségi komprádor csúcsmenedzsment kaszál, mindenki más éhkoppon marad. Ady Endrét, Juhász Gyulát, Márai Sándort, Kosztolányi Dezsőt, Bálint Györgyöt, de még Egon Erwin Kischt és Oriana Fallacit is a mai magyar lapszerkesztőségekből úgy kivágnák, mint a taknyot. Ha egyáltalán bejutnának anélkül, hogy az automata kapu szétzúzza a térdüket. Nevetségesek a vállalkozóvá kényszerített írók, újságírók. Eddig nagy elszánással, erős akarattal, öntudattal és céltudatossággal valamennyire meg tudták őrizni a komolyságukat, de most úgy nagyjából vége van.

- Mi ezzel a cél, mit akarnak elérni?

- A kormánynak a kisvállalkozókat érintő mostani intézkedései akkora terheket raknak a kultúrában kitermelhető aligjövedelmekre, hogy a létminimumra, vagy az alá szorulunk. Eddig csak nagyon nehéz volt, és ahogy teltek az évek egyre nehezebb lett, 2006 ősze viszont a kivégzés. Nem én vagyok eltaposva, hanem a teljes magyar kultúra. A 2006-os megszorító intézkedéseknek van egy olyan olvasata is, hogy mindenkit, akit anno kiűztek vállalkozónak, űznek befelé a karámba, hogy vagy pusztuljon vagy legyen újra pórázon tartható alkalmazott. 1990 óta egyszer sem tett egyik párt sem valódi lépést abban az irányban, hogy itt igazi, független értelmiségi réteg szülessen. Hiszen akkor lesz egy olyan erőteljes civil értelmiségi tábor, amelyik bármelyik politikai erővel képes és hajlandó megütközni. A civil világ akkor is hosszú vajúdással és nehezen születik meg, ha segítik. Ha ellene dolgoznak, s ebben, úgy látom, teljes az önállóságoktól, az autonómiáktól rettegő politikai elit egyetértése, akkor reménytelenül hosszú és nehéz lesz ez a vajúdás.

- Kisszelmenc-Nagyszelmenc története kimondottan filmre kívánkozna.

- Nagyon nagy hiányosságai vannak a magyar nagyjátékfilmgyártásnak! A huszadik század alapvető eseményeiről nincsenek magyar nagyjátékfilmek. Például az első világháború után, hogyan történt Székelyudvarhelyen az impériumváltás? Milyen volt az élet egy elcsatolt területen azokban az órákban, napokban, hetekben, amikor a régi hatalom elment, az új még nem ért oda? Négy-öt évig kísérleteztünk azzal, hogy "A kettézárt falu" című dokumentumregényből írt forgatókönyvünkre gyártási támogatást szerezzünk: minden kuratórium elutasított, függetlenül attól, hogy épp milyen kormány regnált. Én azonban nem adom fel.