Könyvek | | Színház
Gazsó L. Ferenccel közösen írt könyvek
Könyvszerkesztés | | E-könyvek
Az első | | És még
Önéletrajz
Galéria
Nagy Szeder István
Archívum | | Szelmenci archívum
Nyitólap
English | | Slovensky | | Français | | Deutsch

  Szelmenci archívum
 



Hogyan nyílhat nemzetközi határátkelő egy falu főutcáján?
Népszava, 2005. augusztus 22.

A politikusok sok mindent rosszul csinálnak - Az ukrán vasfüggöny egy darabját elküldték az Európa Tanácsba.

Szelmenc valamikor egy falu volt. Egy főutcával, egy temetővel, egy óvodával és egy iskolával. A falu egyik felét, a nagyobbikat Nagyszelmencnek hívták, a kisebbiket pedig Kisszelmencnek. Volt élet, a földeken termelt gabonát, zöldséget és gyümölcsöt a szelmenci magyarok eladni a közeli Ungvárra vitték. A főutcába drótkerítés, palánk, sorompó, vasfüggöny és országhatár 1944-ben került. A kisszelmencieket ekkor szovjet emberekké nyilvánították, a nagyszelmenciek meg lettek a csehszlovákok. Teltek az évek, az évtizedek, a fogyatkozó kisszelmenciekből a politika ukránokat csinált, a nagyszelmenciekből meg szlovákokat. Változatlan csak a vasfüggöny, vagy ahogy errefelé hívták, a kis berlini fal maradt. 2005.augusztus másodikán aztán megtörtént a csoda, belevágtak az országhatárba, az ukrán oldalon bontani kezdték a vasfüggönyt. És szeptemberben, ha minden igaz, Szelmenc főutcájában nemzetközi határátkelő nyílik, melyen hatvan év után, útlevéllel és vízummal ugyan, de a magyarok átsétálhatnak - az utca túlfelébe.

-Jó napot kívánok, a nevem Lizák Péter, és itt lakom a nagyszelmenci határnál. Hatvanöt éves vagyok, és a határ a mi házunkhoz akkor jött, amikor öt és fél éves voltam. Azóta élek vasfüggöny mellett. Amikor augusztus másodikán az ukrán határőrök vágni kezdték a szögesdrótot, én is indultam egy fogóval. De a szögesdróthoz nem engedtek, azt mondták, az már egy másik ország, és a vasfüggöny nem szlovák, hanem ukrán.

-Jó napot kívánok, Tóth Lajos vagyok, Nagyszelmenc polgármestere, és negyvenkét éves. Amikor a település ketté lett zárva, épp a nagyapám volt a bíró. Akkoriban, 1944-ben mindkét falurészt, Nagy-, és Kisszelmencet is agitátorok, politikai tisztek járták, akik arra próbálták rávenni az embereket, hogy akarjanak a nagy Szovjetunióhoz tartozni. Nagyszelmencen kilencszázan éltek, és ebből heten akarták. Alá is írtak egy papírt, amit a falu bírájának kellett lepecsételnie, a nagyapám meg úgy gondolta, jobb lesz mindenkinek, ha a falu pecsétjével pár napra eltűnik. Kisszelmencen meg háromszázan éltek akkoriban, és a háromszázból tizennégyen kérték a szovjetekhez való tartozást. A kisszelmenci bíró a kérelmüket lepecsételte, s evvel el is dőlt a falu sorsa: a határt fölállították. Az államhatár fölállításával mind Kisszelmencből, mind Nagyszelmencből, de még a környező falvakból is zárt településeket csináltak. Apámék és az idősek mesélték, a térség központja valamikor Ungvár volt, és az emberek oda, a híres ungvári piacra vitték a terményeiket, de attól fogva, hogy az államhatárt meghúzták, a lehetőség megszűnt. Én már ebbe születtem bele, hogy a viharsarokba szorult négy-öt település sorsa senkit nem érdekelt. Az sem, hogy az államhatár kijelölésével a nagyszelmenci gazdák földjeinek mintegy nyolcvan százaléka Ukrajnába került. Lizák Péter tavaly össze is állított egy kártérítési listát, kárpótlási kérelmet, de választ nem kaptunk. Nyolc évig voltam Nagyszelmenc polgármester helyettese, és három éve választottak meg a település polgármesterévé. Ígértem akkor több mindent, az iskola felújítását meg azt is, hogy emlékművet állítunk, olyat, ami a falu kettézárását jelképezi. Voltak ötletek, hogy legyen ez egy kettéhasított és szögesdróttal egybetartott tölgyfa, aztán Gilányi István tanár úr előállt egy székely-kapuval. Nem vagyunk mi székelyek, de amikor Zelei Miklós - aki a kettézárt falu dokumentumregényét megírta - azt javasolta, hogy a székely-kapu egyik fele álljon az ukrán, a másik pedig a szlovák határon, beleegyeztünk. Tudja, amikor Zelei Miklós vagy tíz évvel ezelőtt eljött Szelmencre, meglepődtünk. Azon, hogy a mi kettézárt falu történetünk még érdekes lehet valakinek. Mert minékünk a határ az határ volt, olyan, amin változtatni nem lehet. Tavaly, június huszonegyedikén aztán Nagymihályban volt egy tárgyalás, ukrán-szlovák, melyre meghívtak minket is. Kikérték mindkét falu polgármesterének a véleményét arról, mit, miféle határállomást szeretnénk. Kishatárátkelőt, mondtuk. Azt felelték, a kishatárátkelő már nem illik bele az európai jogrendbe. Akkor azt kértük, hogy a mi nemzetközi határátkelőnkön csak gyalogosok és biciklisek közlekedhessenek. Hiszen ez egy pici falu, melyet mindössze hatszázan laknak, és a kamionok, teherautók legalább annyira tönkre tennének minket, mint a vasfüggöny. Arról beszéltem, a határátkelővel csupán egyetlen célunk van, az, hogy a szétválasztott családok újra összetalálkozhassanak, hogy a rokonok ezentúl meglátogathassák egymást. És az sem annyira utópia, hogy a kisszelmenci gyerekek megint ide, nagyszelmenci iskolába jöhessenek. Ha utánuk is megkapnánk az állami támogatást, akkor miért ne. Az iskolánk kilenc évfolyamos, a tanítás magyar nyelven folyik, a tanulók száma jelenleg 169. Azon a nagymihályi ukrán-szlovák tárgyaláson azt szerettük volna megértetni,számunkra a határátkelő megnyitása nem gazdasági, hanem erkölcsi kérdés. Erkölcsi elégtétel azoknak az idős szelmencieknek, akiknek, a másik oldalon még élnek családtagjaik, rokonaik. És meglehet, hogy ezek a nagyon idősek az utca s a falu túlfelére már sosem mennek el, de a tudat, hogy megtehetnék.

-Jó napot kívánok, Illár József vagyok, Kisszelmenc és Palágykomoróc polgármestere, és negyvenöt éves. A pecsétünkön Palágykomoróc neve szerepel, hivatalosan Kisszelmenc ehhez a községhez tartozik, mert a nagy kettézárás után Kisszelmencnek se óvodája, se iskolája, se temetője nem volt. Palágykomorócon ma 850-en élnek, Kisszelmencen meg mindössze 210-en. Én szürti vagyok, úgy nősültem be ide, a feleségem nagyapja Kisszelmenc polgármestere volt, még a háború előtt. Szelmencnek mindig is két polgármesteri hivatala volt, de csak egy óvodája, egy iskolája, egy temetője, az élet Nagyszelmenc nélkül elképzelhetetlen volt. A vasfüggöny fölállítása után, egészen a nyolcvanas évekig a településen építési tilalom volt érvényben. A határsáv miatt. A fiatalok ezért elvándoroltak, vagy ha megnősültek vagy férjhez is mentek, nem Szelmencen telepedtek le. Így maradt 350 kisszelmenci lélekből 210. Gyerek ma már alig van, a falu kétharmada idős, a munkanélküliség hetven százalékos, az emberek ma többnyire a háztájiból élnek. A kapcsolattartás a nagyszelmenciekkel nem volt lehetséges, vízum kell ahhoz, hogy az édesanyám testvérét vagy a sógoromat meglátogathassuk. Vízumot kapni nehéz, ahhoz előbb el kell menni Ungvárra, a szlovák konzulátusra, ott benyújtani a vízumkérelmet, aztán tíz nap múlva fogadnak, aztán két hétre rá lehet menni. Ezért alakult ki az a szokás is, hogy amikor egy kisszelmenci meghalt, a halottat föltették egy utánfutóra vagy egy teherautóra, odavitték a vasfüggönyhöz, hogy nyolc méter távolságból, de láthassa a halottat a nagyszelmenci rokonság, aztán a menet megfordult, és vitték a halottat Palágykomorócra, mert temető csak ott van. Nem tudom, mi minden történik majd az után, hogy az államhatárt megnyitják. Nem tudom, lehet-e majd kisszelmencit eltemetni a nagyszelmenci temetőben, vagy hogy a palágykomóróci iskola helyett tanulhatnak-e a gyerekeink Nagyszelmencen. Mi is azt kértük, amit Nagyszelmenc, hogy a nemzetközi határátkelőn csak gyalogosan vagy biciklivel lehessen átmenni. Folynak a tárgyalások, hogy esetleg könnyű autóval is átmehessenek, mert azért azt is figyelembe kell venni, hogy rokonok a környező községekben is élnek. A szögesdrótot az ukrán határőrök augusztus másodikán, délelőtt fél tízkor vágták át. Egy darabot elraktam belőle, egyet átdobtunk a határon Nagyszelmencbe, egyet meg elküldtünk az Európa Tanácsba.

-Jónapot kívánok, Eörsi Mátyás vagyok, az Európa Tanács egyik jelentéstevője, és szívesen beszélek Szelmencről. Hadd kezdjem avval, hogy Svájcban él egy Komlósy József nevű ember, aki a magyar ügyek hihetetlen elkötelezettje. Külső szakértőként, két évvel ezelőtt, az Európa Tanácsban ő vetette föl, hogy foglalkozzunk a magyar lakta Szelmenccel. Javaslat is készült, én pedig megpályáztam, hogy magyarként és liberális képviselőként hadd lehessek én az ügy jelentéstevője, aki tárgyal. Természetesen nem a saját, nem is a magyar országgyűlés, legkevésbé sem a pártja nevében; az Európa Tanácsot, ezt a hatalmas páneurópai szervezetet képviseli. Szelmenci jelentéstevőjeként kezdetben arra voltam kíváncsi, politikai akarat húzódik-e a mögött, hogy Nagyszelmenc és Kisszelmenc között még mindig nem lehetséges az átjárás. Június 10-én utaztam Nagyszelmencre. Vagyis előbb Pozsonyba, azután Nagyszelmencre, végül pedig Kijevbe. Tudni kell, hogy a szlovák kormány ez év március 14-én írásbeli javaslattal fordult az ukrán kormányhoz, melyre választ nem kapott. A politikában is létezhetnek olyan ügyek, melyekben egyértelmű, mi a helyes és mi a helytelen. Szelmencen határt nyitni egyértelműen jó ügy. Tényleg azt kérdezi, miért nem jöttek rá erre előbb, s hogy miért kellett hatvan évnek eltelnie? A hatvanból felejtsen el ötvenet, azt az időszakot, amikor a Szovjetunió létezett. Az elmúlt tíz évnek kétségtelen bűne, hogy nem találtak megoldást. Nézze, a határok mozgatása Európa történetében mindig is vérhez és halálhoz vezetett. A határok mozgatása helyett a cél ma a határok megszüntetése lehet. Viktor Juscsenko ukrán elnökkel ez év július 7-én találkoztam. Egy európa tanácsi delegációval, s a nagypolitika kérdései után lehetőségem adódott arra, hogy elmeséljem Szelmenc történetét. Könnyű volt meggyőzni. Még folyt a tárgyalás, amikor Juscsenko egyszer csak odaszólt a kollégáinak: az ügyet oldják meg, nyár végéig. Én tudom, hogy az emberekben nagy az ellenérzés a politikusok iránt, mert hogy oly sok mindent rosszul csinálnak; csöndes diplomáciával időnként többet lehet elérni, mint kiabálással. Szeptemberben Szelmencen megnyitják a nemzetközi határátkelőt. Tudja mit szeretnék elérni? Azt, hogy a határnyitáson mindhárom ország, a magyar, az ukrán és a szlovák is a lehető legmagasabb szinten képviseltesse magát.

Scipiades Erzsébet

 

   
2004. © Zelei Miklós. Minden jog fenntartva!
E-mail: info@zelei.hu