 |
Könyvek | | Színház |
|
 |
Szelmenci archívum |
Augusztus másodikán, közép-európai idő szerint kilenc óra huszonkét perckor (ezt az időt tanúsítja az a "lábjegyzet", amelyet a digitális fényképezőgép által készített felvétel mutat a számítógépen) zöld-fehér színű határőrségi terepjáró érkezik a főutcáján ukrán-szlovák országhatárral kettévágott magyar ikerfalu ukrán térfelén található Kisszelmencre. Megáll a szögesdróttal erődített határ előtt. A magas páratartalommal telített álmosító hőségben három határőr száll ki belőle. Egyikük altiszt, ő egyelőre, a nagyfőnökök megérkezéséig legalábbis nem óhajt dolgozni, inkább kioszt a két közlegénynek egy-egy, villanyszerelésre például igen alkalmas kombinált fogót. Védőkesztyűt nem ad a bontáshoz. A két katona pedig kilenc huszonháromkor - ezt is a digitális fénykép dokumentálja -- ráérősen hozzálát a rozsdás dróthálózat lebontásához. S mi ott, kik a két dolgozgató katonán kívül jelen vagyunk, Heltai Csaba fotós, valamint e sorok szerzője, voltaképpen csodát élünk meg: a három-négyszáz méterre lévő őrtoronyból nem indul géppuskasorozat, s nem ront elő sehonnan semmilyen határőrző fegyveres egység. A két ukrán katona, aki talán nem is sejti, hogy a magyar nemzet határok fölötti egyesítésén verejtékezik, egykedvűen dolgozik az erre a munkára valójában nem alkalmas szerszámaival. A kiskatonák kaphatnának ezért akár hivatalos magyar kitüntetést is. "Átmegyek, segítek!" --, mutatja kb. félméteres drótvágóját az egy házhelynyi, nagyjából tizenhat méternyi távolságra lévő másik világból, az EU-ból integetve Lizák Péter, aki Nagyszelmencen a határhoz legközelebbi házban lakik. Nem jöhet természetesen, hiszen a felszántott földsávon tilos jönni-menni, s még amúgy is csak tíz óra körül járhat. Az idő azonban egyszerre felpörög. Különböző középkategóriájú nyugati autókon érkeznek az ungvári járás hivatalos személyiségei: a tegnap még egészen más beosztásban lévő vámparancsnok, belügyi tisztségviselők, a határőrség tisztjei, majd legvégül a kárpátaljai magyar utolsó pillanatban riasztott emberei. A szokatlan forgalomra, a járművek keltette porfelhőre Kisszelmenc idős lakosai is a határhoz jönnek, s különösebb érzelemnyilvánítás nélkül szemlélik, hogy romló szemeik előtt szedik szét az eddigi életüket tönkretevő szögesdrótszerkezetet. Folyik a szokásos, szükségszerűen emelt hangú - kiabálni muszáj! - diskurzus a betegségekről, aktuális temetésekről, más családi bajokról. Dél felé "jön haza a marha, beeresztem, megfejem, visszajövök" közleményekkel az átkiabálások abbamaradnak. Ekkorára teljesen összeáll a kijevi határnyitási kormányrendeletet lebonyolítani hivatott ukrán stáb. Az uniós Nagyszelmenc határán is feltűnik két hivatalos személy, az igencsak hivataloskodó, gömbölyű, s gömbölyűkeretes szemüveget viselő szlovák vámtiszt, s egy felnyírt hajú altiszt a határőrség kötelékéből. Ők, talán mert már dél felé jár az idő, a világ legtermészetesebb módján indulnak el az évtizedekig emberláb nem járta senkiföldjére, a szántásra, s a közönség szolíd tapsától kísérve hét másodperc multán megérkeznek az Ukrán Köztársaságba, Kisszelmencre. Tisztelgések és kézfogások után az ungvári vámhivatal vezetője, Olekszandr Halaj megkérdezi túloldali partnerét, ért-e ukránul. A bizonytalan bólintást nyugtázva - a krónikás benyomása az, hogy ismételten megbukott az a romantikus nyelvpolitikai ideológia, hogy a szlovák a szláv nyelvek anyja, a tányérsapkás ilyen sebességben csak kevéssé érti Sevcsenko nyelvét -- bemutatja azt az ukrán tervet, amely megjelöli a kisszelmenci határőr bódé helyét, a kerékpáros és a gyalogos átkelőhely paramétereit, valamint a majdani személygépkocsi-átkelés technikai lehetőségeit. Közli azt is, hogy az építményeknek szeptember 10-ig el kell készülniük, ekkor lesz ugyanis a hivatalos határnyitás. Legalábbis Kijev szerint. Belepillant a jóval egyszerűbb szerkezetű szlovák dossziéba, majd "hozza magával a tervecskéjét!" felszólítással megjelöli a másnapi találkozó helyszínét és időpontját. A szlovák finánc kissé pirultan távozik, majd a "nincs erre felhatalmazásom" közleménnyel immár szlovákul a szántás szélén, tehát még Kisszelmencen utasítja el az ungvári rádió magyar adása riporternőjének ukrán, majd orosz nyelvű kérdéseit. Miközben a kisszelmenci polgármester ukrán hatósági rendelkezésre a világ legtermészetesebb módján egy ötméteres mérőszalaggal méréseket végez az eddig érinthetetlen földön, a végzetes elkésettség zavarával az arcán átsétál egy újabb, magasabb rangú és nyalkább szlovák határőr. A tárgyalásnak vége, nincs tisztelgés, vele már senki sem fog kezet, csak az egyik ungvári hivatalos hölgy szól oda neki szintén piruló orcával: "Ondrij, majd legközelebb". Pirulós szép nap volt ez a határbontásos határnap. Példamutató ukrán és szlovák együttműködést szemlélhettünk egy szerencsétlen sorsú magyar község eszmei újraegyesítése érdekében. Ehhez a kedvező politikai hátszele mind a pozsonyi, mind a kijevi kormánynak megvan. A Zelei Miklós által dokumentumregényben (A kettézárt falu, Ister, Bp., 2000.) megírt drámai történet eddig ugyanis az Európa Tanács, az Európai Parlament, az Egyesült Államok Kongresszusa Emberjogi Bizottságának, valamint a Magyar Országgyűlés Külügyi Bizottságának figyelmét is felkeltette. A csapatmunka keltette figyelem érdeklődést szült, ezért lehettünk tanúi a váratlanul gyors intézkedésnek. Az ungvári vámhivatal parancsnoka a nap közvetlen előzményeként azt a július eleji tárgyalást tekinti, amikor Viktor Juscsenko Kijevben az Európai Parlament küldöttségével találkozott. A találkozónak és a tárgyalásnak a Szelmenceken túl van más magyar vonatkozása is: a brüsszeli küldöttségben résztvevő Eörsi Mátyás, aki az Európa Tanács megbízásából foglalkozik a határátkelő megnyitásával, az ügyben kérdést intézhetett Ukrajna elnökéhez. A kérdést az ukrán közigazgatásban ma is igen hatásos legfőbb közjogi érdeklődés követte. Így született meg az a kormányhatározat, amely augusztus 1-jén érkezett Ungvárra, s az építkezés azonnali elkezdésére utasított. A határőrök és vámosok szolgálati épületének elkészítésére hatszázezer, az út korszerűsítésére pedig kétmillió hrivnyát utalt ki a kijevi kabinet. A megye költségvetését nem terhelve a központi költségvetésből. Tizenegy óra huszonöt perckor a magyarok érdekében fáradozó két ukrán határőr végre kihúzza a mélyen a földbe ágyazott fémoszlopot. Két óra két perc alatt tehát fizikailag is megtörtént a a drótszerkezet lebontása. Jöhet a határátkelő! Az elmúlt években, mióta csak a határnyitás követelése megindult, a lakók és képviseletükben a polgármesterek, a kisszelmenci Illár József és a nagyszelmenci Tóth Lajos, azt kérik, hogy ún. "szelíd út" nyíljon a határon át: vagyis gyalogos-biciklis átkelő. Nem érdekük a korszerű útfejlesztéssel nem egyező, a településen áthaladó, eddigi életüket rossz irányba gyökeresen megváltoztató személyautó- és a teherforgalom. Nehogy az történjen, hogy az elnéptelenedés, ami az elzártságnak, Szelmenc kétoldali zsákfalulétének a következménye, a nyitás következtében fokozódjék. Valós ugyanis a veszélye annak, hogy a ma még színmagyar ungvidéki ikerfalu etnikai összetétele fellazul, s a községben az alvilág által irányított személyek telepednek le. Kárpátalja hivatalos címere jut eszünkbe, hasított mezőben kék-sárga csíkok felé haladva mancsait kitáró vörös medve lépeget. Lássuk hát mihamarabb Kisszelmencen is azt a medvét! Tóth István Heltai Csaba fotói a szelmenci vasfüggönybontásról |
