Zelei Miklós

Szelmenci archívum

Kisszelmenc-Nagyszelmenc: a kettévágott faluhoz kettévágott székely kaput építettek - Kulcs a kongresszusi képviselőnek

A szelmenciek a halottaikat a vasfüggönyhöz viszik
Népszava, 2005. július 11.

A világ legkülönösebb székely kapuja Sátoraljaújhelytől mindössze ötven kilométerre egy magyarok lakta ikerfaluban áll. A székely kapu egyik fele Szlovákiában található, a másik pedig nyolc méterrel arrébb, Ukrajnában. Ha megfelelő távolságban állunk, akkor az útról a két fél kaput egynek látjuk. A világ legkülönösebb, egymással csak térben összekapcsolódó székely-kapujához a helyiek kulcsot is faragtak, melyet Illár József Kisszelmenc (Ukrajna) polgármestere Washingtonban a United States Capitol Rayburn House 2239-es számú termében a washingtoni szlovák nagykövet és a washingtoni ukrán nagykövetség tanácsosának a jelenlétében egy amerikai demokrata párti kongresszusi képviselőnek, Diana E. Watson-nak adta át, mondván, viselje a szívén továbbra is egy immáron hatvan éve szögesdróttal és vasfüggönnyel kettévágott, az alig több mint nyolcszáz lelkes kis magyar falu sorsát, s egyszer majd, nyissa meg ő, nem virtuálisan azt a határt, mely egy faluból két országot s annyi keservet csinált.

- Arról, hogy valahol a keleti végeken, Szlovákiában-Ukrajnában létezik egy vasfüggönnyel elválasztott település - mondja Zelei Miklós A kettézárt falu című dokumentumregény szerzője, először egy pozsonyi újságírótól hallottam. Pontos információi nem voltak, még a falu nevét sem tudta. '94 őszén keltünk útra. Vasárnap volt, délidő, megérkeztünk Nagyszelmencre, mentünk a főutcáján, melynek neve nincsen, vagyis 1945, a nagy kettézárás óta úgy hívják, a határ felé vezető út, és egyszer csak sorompó állta utunkat. És szögesdrót kerítés és határszántás és rakétajelző rendszer és őrtorony...

"Tisztelt elnök urak, elnök asszony, tisztelt nagykövet urak!. Tóth Lajos vagyok, a hatszáz lelket számláló Nagyszelmenc polgármestere... Engedjék meg, hogy megköszönjem az emberjogi frakció meghívását. A második világháború befejezése után a szovjet hatalom úgy döntött, hogy az államhatár Csehszlovákia és a Szovjetunió között egy 1100 lakosú ikerfalu, Nagyszelmenc és Kisszelmenc főutcáját fogja kettévágni. A 800 lakosú Nagyszelmenc és Kisszelmenc egy részét Csehszlovákiához, a 300 lakosú Kisszelmenc nagyobbik felét pedig a Szovjetunióhoz csatolták. Hölgyeim és Uraim, én, Nagyszelmenc választott képviselője még soha nem jártam Kisszelmencen! A váratlanul történt határmódosítás annyira hihetetlennek tűnt, hogy nagyszüleink, a határőrök éberségét kijátszva egy ideig még át-átjártak a határ túloldalán lévő földjeiket megművelni. A döbbenet akkor lett óriási, amikor a szovjet határőrök egyetlen nap leforgása alatt hat méter magas deszkapalánkot építettek. Így történhetett meg, hogy a nagyszüleinél nyaraló kisszelmenci Rebeka örökre Nagyszelmencen maradt. A szülei már csak menyasszonyként látták viszont, akkor is csak a határon keresztül, mivel a szovjet hatóságtól nem kaptak engedélyt, hogy részt vehessenek a lányuk esküvőjén. A deszkából épített fal azt is megakadályozta, hogy az egymástól elszakított testvérek, rokonok, ismerősök láthassák egymást." (Részlet a Magyar-Amerikai Kongresszusi Kapcsolatok Központja kezdeményezésére az Egyesült Államok Kongresszusa emberjogi frakciójának 2004. április 21-én megtartott üléséről.)

- Dél volt - mondja Zelei Miklós író-újságíró -, álltunk Nagyszelmenc főutcáján a vasfüggöny előtt, s az egyik házból kiszóltak magyarul, menjünk már be. Azt hiszem, szerencsés időszakban érkeztünk, akkor, amikor a szelmenciek már mertek beszélni arról a rettentő nagy igazságtalanságról, ami velük történt.

"Legelébb Palágy alatt jelent meg a szovjet határ, aztán, hogy mi se maradjunk ki, jött ide a temetőhöz. Valamikor a temető úgy volt, hogy a közepén végig húzódott egy gyalogösvény, a keleti része volt a katolikusoké, a nyugati a reformátusoké. A határt a gyalogösvényen húzták meg... Nem volt itt semmi megegyezés vagy tárgyalás senkivel. Ősszel bevetettük a búzát, azután vitték visszább, Kisszelmenc felé a határt. A földjeinkért soha, semmiféle kártérítést nem kaptunk. az enyémet Ukrajna szántja. (Nagyszelmenc, Monok István; részlet A kettézárt falu című dokumentumregényből.)

"Tisztelt elnök urak, elnök asszony, tisztelt nagykövet urak! Illár József vagyok, Kisszelmenc polgármestere. Szeretném megköszönni az emberjogi frakció meghívását Washingtonba. Engedjék meg, hogy pár szóval ismertessem a vasfüggöny hatását Kisszelmenc életére. A szovjet hadsereg bevonulása és az államosítás következtében községünk fejlődése megállt. Kisszelmencen nincs óvoda, iskola, nincs kultúrház sem. Útjaink járhatatlanok, a közvilágítás szünetel, a csatornarendszerünk nincs kiépítve. Kisszelmencen a nyolcvanas évekig építési tilalom volt, ami lehetetlenné tette a község fejlődését. A közlekedés nagyon körülményes. Nálunk a római katolikus templomon és az élelmiszerbolton kívül nincsenek közösségi intézmények. Sokáig gondot okozott a temető hiánya, mivel a közös temető a határ másik oldalán maradt. A határ elszakította a kisszelmencieket a szeretteik sírjától is. A mai napig él az a szokás, hogy halottainkat kivisszük a vasfüggönyhöz, hogy a határ túloldalán élő rokonok végső búcsút vehessenek tőlük. Ez a washingtoni látogatás az első lehetőség arra, hogy nagyszelmenci kollégámat, Tóth Lajos polgármester urat jobban megismerhessem és elbeszélgessünk Szelmenc jövőjéről. Ezért a kötetlen találkozásért több ezer kilométert kellett utaznunk." (Részlet az Egyesült Államok Kongresszusa emberjogi frakciójának 2004. április 21-én megtartott üléséről.)

"Amikor bekövetkezett, hogy többé nem engednek át, akkor minden vasárnap, főleg vasárnapokon gyülekezett a nép. Vasárnaponként legalább százötven-kétszáz ember állt itt. A rokonság tudni akarta, egyik oldal a másikról, hogy mi történik. Még friss volt a családok szétválasztása. Na, erre ők megépítettek egy sövényt, hogy át se lehessen látni. Fonott gallyból, a tetejét szépen levágták, olyan kétméteres lehetett. Kevés volt. Fogták a mieink a létrákat, felmásztak a tetőre, úgy kiabáltak át. Erre megépítettek a határon egy vesszőkerítést, ami volt legalább öt méter magas. Attól kezdve már itt, a csehszlovákiai oldalon is kezdtek büntetgetni, ha ide jöttek az emberek a határhoz, hogy átbeszéljenek. A magas sövény csak négy-öt évig tartott, amíg megszűnt az átkiabálás. A nagyszelmenci nép aztán már nem mert kijönni, annyira megfélemlítették. Büntettek erősen. Pénzbírsággal, száz korona volt a taksza, a csendőrök szedték. Aztán megszűnt az ötméteres kerítés. De a palánkot, hogy ne lehessen átlátni, meghagyták. Azt csak most, a kilencvenes évek elején bontották le. A szignalizáció a mai napig megvan, kis oszlopokon vezet egy szigetelt drót, arra van rákötve a szignalizáció. A mostani drótkerítés tizenöt éve biztosan meg van. Állandóan újítgatják. Levelet írni mindig lehetett. Három hétig megy a levél Kijeven át Kisszelmencbe. De ez fejlődés, mert volt, amikor két hónapig tartott. (Nagyszelmenc, Lizák Péter; részlet a dokumentumregényből.)

"Köszönöm a meghívást az ülésre. - mondta Rastislav Kacer washingtoni szlovák nagykövet -, . az eset. meg kell mondanom, számomra meglehetősen új, itt, az Egyesült Államokban hallottam róla először. az ügyről azt mondhatom, mindez klasszikus példája annak, hogy a nagypolitika a zöld asztal mellett olyan döntéseket hoz, amelyek meglehetősen durván jelennek meg. az egyszerű emberek életében. Ez a határ Jalta realitása, és . mivel ez külső határa az Európai Uniónak, kormányunk nem sokat tud tenni ellene. (Részlet Rastislav Kacer washingtoni szlovák nagykövet beszédéből, melyet az Egyesült Államok Kongresszusa emberjogi frakciójának 2004. április 21-én megtartott ülésén mondott el.)

"Az elég nyilvánvaló, hogy nem Ukrajna az az ország - , amely a jelen helyzetért vádolható. Szlovákiában, Romániában és Ukrajnában emberek ezrei nem gyakorolhatják azt az alapvető jogukat, hogy a határ túloldalán élőkkel kommunikálhassanak. A tényleges megoldás a következő pontokban foglalható össze:

a., A szlovák és ukrán felek között a kishatárforgalomra vonatkozó megegyezés megkötése és ratifikálása., amely lehetővé tenné, hogy a helyi lakosok évenként négyszer-ötször vallási ünnepeiken átkelhessenek a határon.

b., Megfelelően a jelenleg érvényes kétoldalú egyezményeknek, ingyenes, többszöri átutazásra jogosító vízum azoknak az állampolgároknak, akiknek nem élnek rokonai a másik oldalon.

c., Olyan határátkelő nyitása, mely jogosult arra, hogy a helyi lakosoknak vízumot adjon ki. Egy schengeni típusú átkelő megvalósítása, a szükséges infrastruktúra és kommunikációs feltételek megteremtése azonban időt és pénzt igényel. Ennek az összegnek a negyven százalékát Ukrajnának kellene fizetni. komoly tétel. (Részlet Olekszander Scserba, a washingtoni ukrán nagykövetség tanácsosának a beszédéből.)

A szlovák nagykövet vagyok és . Mit lehet tenni? Az egyik dolog, hogy Ukrajna legyen tagja az EU-nak. Erre most nincs lehetőség. A másik, hogy változtassuk meg a határt, ami nagyon bonyolult tárgyalás volna. Amikor Csehszlovákia 1992 végén kettévált, volt néhány ehhez hasonló falunk, ahol a határ átment a lakóház nappaliján. Tárgyaltunk területek és falurészek cseréjéről. Ez a mostani ügy megoldása, úgy tűnik, közeli. A gyakorlati megoldás, hogy meg kell nyitni ezt a kerítést. Ami a jogi helyzetet illeti. Szlovákia olyan kis-határátkelőt nyitna, amilyen korábban is volt, s ahol a helybeliek személyi igazolvánnyal tudnak átjárni, ám ami most az EU külső határán nem lehetséges.

- Szelmencre - mondja Zelei Miklós a dokumentumregény szerzője - évekig jártam. Gyakran megesett, hogy meglett, életerős férfiak, miközben a falujukról beszéltek, hosszú perceken át csak sírtak. A dokumentumregényem 2000. áprilisában jelent meg. Ukrán részről a Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetsége, szlovák részről pedig több helyi szervezet és a polgármester is kérelmezte, hogy a bemutató napjára a határ megnyílhasson. A szlovák fél igent mondott, fölhívva a rendezők figyelmét arra, hogy a határ túloldalán technikai akadályoztatás várható, az ukrán fél pedig a kérést egy az egyben elutasította. Hogy általában miért nincs lehetőség Kis- és Nagyszelmencen a 342. határkőnél efféle határnyitási lehetőségre, az végül is abban az abszurd mondatban összegezhető: igaz, hogy Szelmencfaluban vezet az út a határhoz, hiszen a határ a falu főutcáján megy keresztül, ám ott a határ műszaki berendezésein nincs kapu. Ahol meg van, az a falutól másfél kilométerre található, ahova meg út nem vezet. 2001-ben az ikerfalu közös petícióban kérte Pozsonytól és Kijevtől, nyissanak gyalogos határátkelőt; formai okokra hivatkozva a pozsonyi kormány elutasította. 2003. október 18-án az ikerfalu kettévágott székely kaput avatott. A szervezők egynapos határnyitást kértek, kérésük elutasíttatott. Ott voltam a székelykapu-avatáson, ott volt a lehetőség, hogy a kamerák s a nemzetközi sajtó szeme láttára az ünneplők a határt átvágják- áttörjék. De csak annyi történt, hogy mikor a nagyszelmenciek az ünnepi beszédüket elmondták, a drót nélküli mikrofont átdobták a határon a kisszelmencieknek. Ők is beszéltek, és a mikrofon így röpködött még egy darabig. 2004 április 21-én az USA kongresszusa emberjogi frakciója meghallgatást tartott Washingtonban, amelyre szakértőként engem is meghívtak. A mintegy kétszáz főt számláló frakció a két ország kormányától végül azt kérte, nyíljon a faluban állandó, díjtalan határátkelő. A 2004. június 14-én a határok közötti együttműködésért létrejött szlovák-ukrán vegyes bizottság Nagymihályban, a Jalta Szálló dísztermében is ugyanezt javasolta. Azóta gyakorlatilag nem történt semmi. De olyan nincs, hogy semmi sem történik, mert amikor valami nem előremegy, olyankor mindig hátrafele, aminek legékesebb bizonyítéka az, hogy a 98 százalékban magyarlakta Szelmenc lélekszáma mintegy harmadával csökkent. Mára az ikerfalut elválasztó szögesdrót s a határ az Európai Unió aranyfüggönye lett. A helyzet egyre abszurdabb, pár nappal ezelőtt a neten láttam egy magyar pedagógus-csoport autóbuszos-kirándulós programját, melyen Sárospatak nevezetességei mellett a szelmenci vasfüggöny megtekintése szerepelt.

Scipiades Erzsébet