Zelei Miklós

Nyitólap

Írónak lenni öngyilkosság

Juhász Tibor
FORRÁS, 2021. szeptember

A nem természetes halál folytonos, megnyomorító közelségének tapasztalatát, a hatalmi elnyomástól megkeserített, szorongó ember szocializációjának körülményeit feltáró Gyilkos idők kel Zelei Miklós régi témáihoz nyúl vissza. Szerzőtársával, Gazsó L. Ferenccel például írt már Molnár Csilla szépségkirálynő öngyilkosságán alapuló riportkötetet, és ketten jegyzik többek között az Őrjítő mandragóra című kiadványt is, amely a politikai pszichiátria világába nyújt betekintés. Prózai munkáira, kiváltképp az Ágytörténetek és a Hullaciróka elbeszéléseire, ahogyan a verseinek nyelvezetére is az asszociációs képalkotás jellemző, így az életmű ismerőinek nemcsak a téma, hanem a Gyilkos idők megszólalásmódja sem hat szokatlanul. Ezért is tűnhet úgy, hogy ebben a hosszabb-rövidebb szövegegységekből fölépülő könyvben Zelei a korábbi munkáihoz készített, de eddig még föl nem használt jegyzeteit szervezte egybe, amelynek ekképpen akár összegző jelleget is tulajdoníthatunk. Annál is inkább, mert a kötetnyitány már az első mondattal az autobiográfia műfaja felőli olvasás lehetőségét ajánlja: "Útban az öngyilkosságba, igyekszem elmondani, amit a kísértésről tapasztaltam." (5.)

Ugyanakkor a kötet elején olvasható, alcímként és műfaji önmegnevezésként egyaránt funkcionáló " Epikus improvizáció " többek között arra is fölhívja a figyelmet, hogy nem az önéletírások kronológiája a könyv rendszerezőelve, a 9. oldalon például 1957-ben, a 11.-en 1956-ban, a 13.-on 1975-ben megesett eseményekről olvashatunk, majd a 18.-on 1959-be kerülünk. A csapongó, időben oda-visszaugráló szólamával, ironikusnak ható kijelentéseivel az elbeszélő megbízhatatlan tanúságtevőnek látszik, aki ugyan túlélte a leírt borzalmakat, de lázálomszerű emlékei követhetetlenné teszik az életútja pontos alakulását: "Már 1982-őt daráljuk! Jeleni Halasi bácsi-Földi bácsi. Jelenti Halasi bácsi-Földi bácsi. Már 1983-at! Halasi bácsi-Földi bácsi hajtja a Jövő Daráló Gépet. 1984! 1985! A Jövő Daráló Hivatal ablakain ömlik ki a jóízű, langyos darálék. Finom. Finom. Finom. Fetreng a nép, magára söpri, elalszik benne." (33-34.) Ahol a hangvétel visszafogottabb, ott is csak benyomáslejegyzések révén kerülnek színre az írás jelenétől már meglehetősen távoli, de annál meghatározóbb tapasztalatok: "Az élelmiszer jegyre van. Üzemanyag nincs. Felismerhetetlen töményital. Vodka? Cujka? Elmosatlan étolajos üvegben. Az van. Százméteres sorok a buszmegállókban. A buszmegálló tábla hamarabb fog elindulni, mint a busz. Az elnyomás nyomorát a szépség áttörti. Egy fiatal lány arca." (105.) És bár a Gyilkos idők fölsorakoztatja a Kádár-korszak rekvizítumait, az elbeszélő maga is reflektál arra, hogy az írás nem tud összerendező műveletté válni, többek között azért sem, mert az alkotófolyamat fölött rendre elveszíti a kontrollt: "Zavaromban összevissza beszélek: az életet adjam tovább, ne a halált." (13.) Ezzel összefüggésben az elbeszélő számára sem minden esetben evidens, hogy mi történt meg és mi nem, így az írás inkább leleplező művelet, hiszen láthatóvá teszi a fikcióképzést: "Lebeg a tartalom. Az álomra rákeres az ébrenlét. Az ébrenlétre az álom. De már se álom, se ébrenlét. Tér, amelyben nincs jelen a megbocsátás. A pokol. A kizárás tere. Nem én jutottam a lángok közé. Bennem ég a poklok tüze. Nincs út." (33.)

Mindemellett a pontos tér- és időkoordináták hiánya sem teszi lehetővé, hogy a múlthoz való hozzáférés lehetőségfeltétele a tudatos alkotófolyamat legyen, szemben például az ugyancsak tavaly megjelent Magyar Copperfield című Bereményi Géza-önéletírással. Bereményi elbeszélőjét a gyermek- és a fiatalkorában történteknek az írás általi összerendezése során az egészen konkrét dátumok és helyszínek mint tájékozódási pontok segítik, ellentétben a Gyilkos idők kel, amelynek alcíme nemcsak a saját múlthoz, hanem egy közösséghez való közelítés akadályaira vonatkozó figyelmeztetésként is értelmezhető, kiváltképp ha azt a hátlapon olvasható tartalomismertetés felől értjük: "Az öngyilkosság és a gyilkosság motívumrendszerének segítségével fejti föl Zelei Miklós egy magyar falu elmúlt hét évtizedének folyamatos pusztulását." Ez a csak "falu"-nak hívott település a könyvben sem nyer konkrét megnevezést, így az ott lakó közösség pontos körülhatárolhatósága is kétséges. A földrajzi referenciák hiányát valamelyest ugyan ellensúlyozza, hogy a szövegben néhol - Csalog Zsolt írásművészetére emlékeztető módon - többek között felismerhetők a dél-alföldi nyelvjárás ö-ző jellegzetességei, továbbá találkozhatunk regionális nyelvváltozatból eredeztethető kifejezésekkel is (pl. a "hukka" szóval, melynek jelentése a kötetben: ugrálós gyermekjáték), de ezen megoldásoktól dominánsabbak azok az eljárások, amelyekkel a könyv prózanyelve a sponteanitás hatását kelti föl, például a halmozott jelzős szerkezetek ("Az utcák szegélyén hasítvány hegyébe tűzött, kibelezett villanykörték pirosra festve, kékre pingálva, kályhaezüstben ragyogva." [34.]), felsorolások ("Az összes disznóvágási nyesedék, hulladék, bélzsír, fodorzsír. Megavasodott zsír, töpörtyű, szalonna." [45.]) és verssorokra tördelt szövegegységek beékeléseinek ("törvény / végzet / verés / vergődés / világ / vonakodás" [33.]) sűrű egymásmellettiségével. E megszólalásmód hatásmechanizmusa, a könyv rizomatikus szerkezete, a sűrűn beiktatott cezúrák, történetforgácsok, emlékfoszlányok és a fentebb is idézett, a szuicid hajlamú elbeszélő zavarodottságát színre vivő szöveghelyek nemcsak az ő épelméjűségét teszik kétségessé, hanem magát a kort mutatják zavartnak, illetve ezzel összefüggésben az őrületet kortünetnek (ebben a tekintetben talán Solymosi Bálint Vakrepülés című "gerillaregény"-e áll hozzá legközelebb a 2020-as könyvtermésből): "A tanácsháza tetején áramtalanítani kell a váratlanul kikapcsolhatatlanná vált pléhkurvát, mert a Közkívánatra című helyi indulókínálat helyett parázna hörgés, jajgatás, cuppogás száll belőle. Folyamatosan szólnak a telefonok, de ha fölveszik őket, azokból is ugyanezek hallatszanak. De még az íróasztalok lapjaiból is." (28.)

A kommunista diktatúrában kialakult általános megzavarodottsággal magyarázható az is, hogy az elbeszélő számára már gyermekkorában magától értetődő alternatívának tűnt a saját élet önkéntes kioltása ("Az első öngyilkossági kísérletem alsó tagozatban történik, harmadikban, 1957-ben." [9.]), valamint a másokon gyakorolt agresszió ("Addigra már túlvagyok az első gyilkossági kísérletemen." [11.]). Az elnyomó államhatalom olyan társadalmi berendezkedés kialakulásához vezetett, amely az osztálytársadalom felszámolásához szükségesnek gondolt elvárásokkal lehetetlenítette el az identifikációt: "Egy nép, amelyiket bármikor föl lehet pofozni. Arra megtanítani az embereket, hogy önmagukat pofozzák föl. Parancs nélkül. (.) Így kényszeríteni rá egyént és közösséget az öngyilkosságra. Arra, hogy már ne is kelljen kényszeríteni. Mindenki saját akaratából irtsa a kultúrájába, hagyományaiba, történetébe, helytörténetébe való begyökerezettségét. Legyen bizonytalan." (81.) Így lett "[f]ölszabadítás a gyilkosság és az öngyilkosság a település életében. Fénnyel tölti be a napokat, rejtelmekkel ajándékozza meg az embereket, sejtelmek szállják meg a lelküket, új valóságokra irányítják a tekintetüket." (21.) Ezért is kapja az államhatalom intézményrendszere összefoglalóan a "Jövő Daráló Hivatal" elnevezést, amely meglehetősen ironikus gesztus egy retrospektív távlatból szóló elbeszélőtől, és egy újabb jele az elfogultságának. Annál is inkább, mert kiszolgáltatottsága abban is megfigyelhető, hogy praxisként szeretné folytatni az írás művészetét, de ebbéli törekvései korlátok közé szorulnak: "[ö]ncenzúrából élek. Magyar író akarok lenni." (87.)

Az iménti idézet Esterházy Péter-intertextusként is felfejthető, hiszen az egyik legjelentősebb magyar író az életművének több szövegében is igyekezett láthatóvá tenni az öncenzúra műveleteinek szövegalakító processzusát. Zelei kötetét kiemelten érdekes együtt olvasni például Esterházy A szavak csodálatos életéből című előadásának következő mondatával: "A diktatúrában csupán egy történet van, a diktatúráé, és az elmesélhetetlen." Az elbeszélhetőséget kétségbe vonó posztmodern prózapoétikák felőli megközelítésben mind az alcím, mind a kötet szerkezeti és nyelvi eljárásai olyan hozzáférési kísérleteknek tűnnek, amelyek elkerülhetetlenül kudarcra vannak ítélve. Ennek belátásaként is érthetők azok a memoárok műfaji kódjai alapján olvasva különösen megejtő mondatok, miszerint az írói munka (kiváltképp az elmesélhetetlen diktatúra égisze alatt) az öngyilkosságra való felkészülés része: "1957. 1975. Nekem nincs búcsúlevelem egyik alkalommal se. Az írói készülődés jele, hogy nem írok búcsúlevelet már kilencéves koromban se. Egy író esetében minek? Minden írása búcsúlevél." (17.)

A Gyilkos idők persze nem csupán összegzés, nem pusztán a Kádár-korszak vádirata. Sokkal inkább a hozzáférésért vívott harc megrendítő termése, egy tébolyult korban szocializálódott elbeszélő önéletírása, aki átélte ugyan az elmondhatatlant, de a megzavarodott évtizedek a számára korántsem múltak el nyomtalanul. Az, hogy a jelen időben megírt nyitányban egy rémálma leírása olvasható, melyben a magas láztól szenvedő kisfiát tehetetlenségében a feleségéhez vágja, és az el nem követett tettért érzett lelkiismeretfurdalást a múltbeli cselekedeteiért kapott büntetésnek tekinti, arra irányítja a figyelmet, hogy a kötet fragmentumokból álló szerkezetét és sajátos megszólalásmódját az őrület jeleként is lehessen érteni, és ezáltal a Gyilkos idők egésze is új megvilágításba kerülhet: "mindennap látom a gyerekem véres arcát, látom, ahogy nem tud felsírni és széttárt karral fekszik. Ez a büntetésem." (7.) Zelei Miklós munkája tehát sem az életműben, sem a tavalyi könyvtermésben nem tekinthető példanélküli vállalkozásnak, de merész nyelvkezelése és szétszervező eljárásainak sikerültsége igazán megrendítő és figyelemreméltó olvasmánnyá teszik.