Könyvek | | Színház
Gazsó L. Ferenccel közösen írt könyvek
Könyvszerkesztés | | E-könyvek
Az első | | És még
Önéletrajz
Galéria
Nagy Szeder István
Archívum | | Szelmenci archívum
Nyitólap
English | | Slovensky | | Français | | Deutsch

  Archívum
 


Gerilla-, másképpen vírusmarketing
Magyar Nemzet, 2006. szeptember 30.

"Jaj a világnak a botránkozások miatt! Mert szükség, hogy botránkozások essenek; de jaj annak az embernek, a ki által a botránkozás esik." (Máté 18.7) "Lehetetlen dolog, hogy botránkozások ne essenek; de jaj annak, a ki által esnek."
(Lukács 17.1)

De ki a botránkoztató?
Az az egy szál megmaradásban álló alak, aki én vagyok?
Avagy én magam botránkozom azo(ko)n, aki(k) egy stégről könyökölve nézi(k) a süllyedő hajót, rajta a többieket?
Performance volt két tételben: 2006. augusztus 27-én vasárnap délben bodyartfotózást rendeztem lakhelyem közelében Dél-Budán, az Igmándi utca-Péterhegyi út sarkán, az Alexandra Könyvkiadó óriásplakátja alatt, amelyen Vámos Miklós volt látható. "Így olvasok én"-pózban könyökölve az Alexandra új boltját reklámozta. Gatyában fényképezkedtem az óriás alatt, hogy minél kifejezőbben ábrázolhassam kultúránk, irodalmunk mai állapotát. Az elkészült képet egy kiváló designer méretre vágta, mellkasomon elhelyezte a feliratom: "Én is szeretnék olvasni. Én is szeretnék látszani. Én is szeretnék vanni. Zelei Miklós 15 kötetes magyar író." A kész képet sok-sok e-mail címre elparittyáztam; ezt hívják gerilla-, másképpen vírusmarketingnek. A Magyar Nemzet augusztus 30-án, az Új Magyar Szó (Románia) szeptember 4-én közölte.
A második tétel is én magam voltam: szeptember 4-én délután jövőkutatási céllal megjelentem az új Alexandra-bolt megnyitóján, hogy lássam, miként bánnak a könyvekkel majd, amikor már nem lesznek. Megtekintettem továbbá Vámos Miklóst, amint elvörösödik, s megnyitóbeszédébe fog. Ez utóbbi azonban mellékkörülmény. A történet ugyanis nem róla szól, nem is rólam.
Az arányokról biztosan.
"Egymilliárdos jutalom az OTP vezetőnek" - olvasom A Napi Online augusztus 16-ai kiadásában: "A banknál működő bónuszprogram keretében 150 ezer részvényt hívott le Spéder Zoltán, az OTP alelnöke. A csomag értéke meghaladja a 950 millió forintot." Nem kétlem, hogy Spéder Zoltán serény férfiú, az ördögöt is kihajtaná lyukából! Nem kétlem, hogy megérdemelte az egymilliárdos jutalmat. Ha azonban a Kossuth-díjat veszem alapul, amelyet például Kocsis Zoltán ugyancsak megérdemelt, akkor 1 db Spéder mintegy 160 Kocsis Zoltánnal egyenlő. A Nobel-díjat tekintve 1 Spéder Zoltán = cca 4 Kertész Imre. A Nemzeti Kulturális Alap 2006-ban 7,3 milliárd Ft-ból gazdálkodik; 7 db OTP alelnök nagyjából lefedi a hazai kulturális támogatást. Könyvkiadóstul, poetesszástul, szonettkoszorústól, szőröstül-bőröstül, kisssregényestül-nagggyregényestül együtt. Az egymilliárdos jutalom tizenötezer minimálbérből élő magyar család egyhavi jövedelmét teszi ki.
Valamint serény vagyok magam is, az ördögöt is kihajtanám a lyukából! És valószínűleg nem csak én vagyok így ezzel, hanem az egész szakma, komoly teljesítményeket magukénak mondható emberek. De annyira serény ördögkihajtók több mint másfél évtizede nem tudunk lenni, hogy könyveinkért tiszteletdíjat kapjunk, az írásainkért tisztes honort. (Egy példa: az Élet és Irodalom 2006. január 6-ai száma közölte a szelmenci határnyitásról írt riportomat. Kétszer kellett ez ügyben - igaz, nem csakis a riportírás miatt - az ukrán-szlovák határra autóznom. Az ÉS bruttó 26 400 Ft-ot tudott fizetni a riportért. Egy tank benzin már akkor is olyan 12 000 Ft-ba került. Átvette a riportot a párizsi Courrier International 2006. február 23.-március 1-i [799.] száma; a másodközlésért 300 eurót, a hazai honornak közel háromszorosát fizette.) Kialakult a magyar kultúrának egy olyan rétege, amely ingyen, vagy részben ingyen dolgozik; s ezt el is várják tőle! Eddig ezt az tette lehetővé, hogy más, jobban fizető munkákból lehetett fedezni az ingyenmunkákat. Mára eltűntek a jobban fizető munkák. Ma már nemhogy az ingyenmunkát képtelenség megfinanszírozni, de magunkat sem tudjuk fönntartani.
Nem kellene annyira kifosztottnak lennünk, mint amennyire azok lettünk. 1990 óta egyik kormány sem, egyik párt sem tett semmit azért, hogy itt erős, független értelmiségi réteg születhessen, amelyik azután, ha már felnőtt életét éli, bármelyik politikai erőnek ellenszegül. Az nem kell. A pártok között ebben teljes a konszenzus: abban érdekeltek, hogy ne lehess önálló, csak ne legyél te polgár! Mindegyik csakis a maga "önállóját", a maga "polgárát" viseli el, aki az ő pénzén, az ő hámjában önállóskodik-polgárkodik, szemből élre vasaltan, de ha megfordul, kint a feneke, s abba rúgnak a följebbvalók.
Ellenállás múltán elkápráztatják szemünket az üstökösből hullócsillag-karrierek, az újfélelem megrendítő példái. Aki Ceausescuval hősiesen szembeszállt, Orbán Viktortól tart. Aki Kádár rendszerének kitartóan ellentmondott, Gyurcsány Ferencének paríroz.
Nekem (nekünk) nem kell egymilliárd.
Csak a megélhetés.
Mondjuk napi tizenkét órát dolgozom (dolgozunk), de még egy ilyen év, és az utcára kerülök (kerülünk).
Engem (bennünket) még csak nem is az zavar, hogy vannak, akiknek a bizonyára többmilliós havi fizetését milliárdos jutalmakkal dúsítják fel. Piacgazdaságban ez így szokott lenni. Az zavar, hogy tőlem (tőlünk) csak elveszik a lehetőségeket. Az zavar, hogy akik a hatalom birtokában maguknak lehetőségeket teremtenek, megakadályozzák, hogy én is teremtsek magamnak lehetőségeket.
Tíz évvel ezelőtt, 1995-'96 fordulóján a szakmánkat beűzték a vállalkozói forma keretei közé, hogy olcsóbbak legyünk a külföldi tulajdonosoknak, mert a közterheket akkor magunk fizetjük. (A nyugati sajtóvállalatok itt a gyarmatokon olyasmiket megengednek maguknak, amik otthon legmerészebb álmaikban sem jutnának eszükbe. Például büntetésből 30-40 százalékos átmeneti jövedelemcsökkentés oly módon, hogy a szerkesztővel három-négy hónapra másik munkaszerződést kötnek, amelyben a csökkentett jövedelem szerepel. Ha azt mondja, hogy ez jogsértő, akkor jogszerűen kirúgják.) 
A vállalkozóvá kényszerített írók, újságírók nem igazi vállalkozók, eddig azonban úgy ahogy, nagy elszánással, erős akarattal, öntudattal és céltudatossággal lehetett létezni, egyre több munkával érve el ugyanazt a szintet. Az összes (kis)vállalkozást érintő új megszorítások, a jogállamban elképzelhetetlen évközbeni adóváltoztatások ellenben úgy megsarcolják a kultúrában kitermelhető csekély jövedelmeket, hogy a létminimumra, vagy az alá szorítják az embereket. Ugyanez másképp elmondva: mindenkit, akit annak idején kiűztek vállalkozónak, űznek az akolba befelé, hogy legyen újra pórázon, hogy legyen újra alkalmazott (illetve munkanélküli). 2006 őszén nagy erőkkel törtek rá a maradék önállóságra.
Majd mi vállalkozunk helyetted, te kis pénzügyi analfabéta, mert mi tudjuk, hogyan kell, mondja Gyurcsány kormánya. Rákosi-Kádár szájából ugyanez így hangzott: majd mi gondolkozunk helyetted, te kis politikai analfabéta, mert mi tudjuk, hogyan kell! Közös a kettőben, hogy tűzzel-vassal irtja az önállóságot.

Utóirat

Még a Kossuth-Szabadság téri események kezdete előtt írtam a fenti cikket, végső változatát szeptember 18-án délután küldtem el az ÉS-nek, közlését a hetilap nem vállalta. A rendszerváltás idején azt gondoltam, hogy sikerül egy olyan orgánumnak létrejönnie, amelyben pártállástól-pártonkívüliségtől függetlenül mindenki szóba áll mindenkivel. E törekvések mindnyájunk kárára kudarcot vallottak.
De azóta is rendre kísérletet teszek legalább arra, hogy se én, se azok az ügyek, amelyeket képviselni szeretnék, ne szoruljanak be lefosztott és sokféleképpen megosztott életünk szűkülő tereinek egyik sarkába se. Olykor e törekvések is kudarcot vallanak.
Az elmúlt napok eseményei megrendítően mutatták meg, hogy a rendszerváltás ígéretei nem teljesültek. Amit sajátos értelmiségi szakmámról és magamról fentebb leírtam, azt szinte bármelyik magyar szakmáról, szinte bármelyik magyar honpolgárról le lehetne írni. Jó néhány évvel ezelőtt a jobboldalisággal nem vádolható/dicsérhető, s azóta már elhunyt Balogh Sándor történész tette közzé, hogy az a nemzetgazdasági veszteség, amelyet a rendszerváltás okozott, nagyobb a második világháborús nemzetgazdasági veszteségünknél. Új társadalmi szerződés kell, írnám, ha nem jutna közben eszembe, de hát régi se volt! Erre a veszteségre - nevezzük higgadtan így az eltűnt javakat - nem kötöttünk szerződést felkapaszkodó, s a megosztottságot folyamatosan gerjesztő gazdasági, politikai elitünkkel.
Társadalmi szerződést kell kötnünk, amelynek egyik fő tétele, hogy valamit az elvett javakból vissza kell adni. Önként.

 

   
2004. © Zelei Miklós. Minden jog fenntartva!
E-mail: info@zelei.hu