| |
Első napi bélyegző: Szelmenc
Élet és Irodalom, 2006. január 6.
Teljes a zűrzavar 2005. december 23-án, a szelmenci gyalogos-biciklis nemzetközi határátkelő megnyitásának napján. Az eseményt közel négy havi halogatás után két nappal korábban, váratlanul jelentették be. Úgy gondolom azért, hogy ne legyen idő nagyobb szabású magyar médiajelenlét megszervezésére, amely arra buzdít, hogy érdemes civil mód kezdeményezni, küzdeni a célig, a pártok fölött magasan közös érdekeinkért összefogni.
Kisszelmenc felől közelítünk az ünnepséghez, hiszen itt, a szovjet majd posztszovjet világban mindig is sokkal izgalmasabb volt a lét, kockázatosabb az élet, színesebb a perc. Így hát a rettenetes körülmények között átjárható Záhony-Csap határállomáson, másfél napos kamionsorok és egynapos személyautó sorok között ügyeskedve kelünk át. Onnan már csak húsz perc a szelmenci határ.
Ukrajna elnökének utasítására rendbe tették a Kisszelmencre vezető, évtizedek óta elhanyagolt utat, amelyen akkora kátyúk voltak azelőtt, hogy az én Corsámmal az egyik végén elszántan belementem, s a túlsón szerencsésen kivergődtem. Szintén újdonság, hogy jelző- és helynévtáblák állnak az út szélén, és mutatják, merre is a legmagyarabb ukrán-szlovák határátkelő. Itt azonban már elvérzik az ukrán jogbiztonság. Kisszelmenc a kilencvenes évek első felében - Ukrajna elnökének rendeletére - visszakapta eredeti nevét; több másik magyar településsel együtt. "Szovjetül" ugyanis Szolonci volt a falu neve. Azóta újabb elnöki rendelet, amely az előzőn változtatott volna, nem jelent meg. A jelzőtáblákon mégis következetesen mindenütt ez cirillkedik: Mali Szelmenci. Nem ez a falu neve, mégis ezt ütik be az útlevelünkbe is. Kisszelmenc közepén, a buszmegálló tábláján ellenben ez áll: Szolonci. Csak a visszaadott magyar helynév nincs sehol, még véletlenül se.
A kidíszített EU-szabványos határállomás kisszelmenci térfelén olyan százötvenen lehetünk. Körülbelül három civilre jut egy egyenruhás: a határátkelő munkahelyteremtő beruházás, naponta reggel nyolctól este nyolcig kell ellenőrizni és bélyegezni az útleveleket, vámkezelni a szatyrokat. A határállomás minden nap tizenkét óra hosszat tart nyitva. Közép-Európában azonban minden megbukik, még ez is.
Kisszelmencen Kijev szerint megy hivatalosan az idő. Amikor ott reggel nyolc van, a közép-európai óra szerint járó Nagyszelmencen még csak hét. A határjárókat Kisszelmencről hiába engedik ki, mert Nagyszelmencre be majd csak egy óra múlva engedik őket. Amikor a másfél méterre lévő másik nyolc óra szerint is kinyit a határ.
Ugyanez a játék este.
Kisszelmenc este nyolckor becsuk, Nagyszelmencen ekkor azonban még csak este hét van. Aki tehát este nyolcig akar Szlovákiában maradni, annak hétkor kell hazaindulnia! És ugyanígy fordítva. Amikor Nagyszelmencen reggel nyolckor kinyit a határ, Kisszelmencen már egy órája nyitva van. És amikor a nagyszelmenci óra elüti az este nyolcat, a kisszelmenci már kilencet kongat. Az időeltérés miatt a legszűkebb a lehetséges tartam: a napi tizenkét óra hosszat nyitva tartó határ csupán napi tíz órában átjárható.
De egyelőre még zúg az ünnep. Egymásba font ukrán-szlovák nemzeti színű szalag zárja el az utat. Mikrofonból szól az ukrán himnusz, utána a szlovák. A magyar majd csak fakultatíve fog elhangzani a nagyszelmenci
művelődési otthonban, amely egyúttal a községháza is.
Itt jön Öcsi, a kovács, vagyis Mitro Ambrus, Kisszelmenc lakosa, akinek csak eredeti mestersége a kovácsság, mert az időtlen munkanélküliségben megtanulta szinte az összes kézműves szakmát, s megélhetéséért minden munkát elvállal.
- Ezelőtt két nappal a Kossuth Rádióban hallottam, hogy itt ma határnyitás lesz - mondja.
- Helyi tájékoztatás?
- Az nincs. Vízumom sincs Szlovákiába. Nagyon drága. Épp elég az útlevelet kiváltani. De máma állítólag vízum nélkül is át fognak minket engedni Nagyszelmencre.
Felhangzanak a határnyitó beszédek. Teljes a zűrzavar, hogy ki milyen nyelven szóljon. Az ukrán kormány nevében Viktor Baloga kijevi katasztrófaügyi miniszter, korábbi kárpátaljai megyefőnök beszél, a szlovák és magyar tolmácsolás mellőzésével. Utána Csáky Pál következik, ami nincs szinkronban Balogával, mert ez csak miniszter, Csáky ellenben miniszterelnök-helyettes. Csáky először szlovákul, utána magyarul mondja el, hogy legfőbb ideje volt megnyitni ezt az új átkelőt, hogy Ukrajna új ablakot nyisson Szlovákiára és az Európai Unióra, hogy Szlovákia új ablakot nyisson Ukrajnára. Csáky beszédének ukrán tolmácsolása nem volt.
A falu népe eközben gyülekezik tovább. Többségük egy kicsit egykedvűen várja, hogy hatvan év után megszűnjön ikerfalujuk zsákutcaléte, és arról beszélgetnek, hogy épp az öregek azok, akiknek még volnának emlékeik a túloldali családi és baráti kapcsolatokról, nekik viszont pénzük nincs, hogy útlevelet váltsanak, és vízumot üttessenek bele.
Az ukránul beszélő konferanszié Csáky Pál keresztnevét magyarul mondja, a kisszelmenci Illár József polgármesterét azonban már Joszipra fordítja. És ezúttal a nagyszelmenci Tóth Lajos polgármesternek is el kell ukránosodnia: belőle Ludvig lesz az ünnepi fölvezetésben. Holott szlovák útlevelében Ludovit áll, és csak szűkebb magyar közösségében meg magyar igazolványában lehet ő Lajos. A két polgármester magyarul beszél, utánuk már csak egy Ungvár járási ukrán öntevékeny dalkar következik, lakodalmas rock-szerű hazafias nótákkal, a ritmusukra Viktor Baloga és Csáky Pál 10.20-kor átvágja a szalagot: az átkelő a falu országhatárán megnyílt.
Teljes a zűrzavar itt az Európai Unió határán is, ahol ukrán és angol nyelvű tábla üdvözli Kisszelmenc és vidéke magyarjait, akik azonnal türelmetlen sorrá duzzadnak a kisablak előtt. Két kisablak van, két munkahellyel, de tekintettel a nagy napra, csak az egyik mögött ül útlevélkezelő: Olena Simkovics.
- Valakit elfelejtettek meghívni! - magyaráz két előttem várakozó férfi.
- És pedig kit? - szólok bele a beszélgetésükbe.
- Aki húzta a határt. Innen pár kilométerre, Kistégláson lakik most is, a mi falunkban. Ide nősült, falunkbeli magyar nénire. (Sic!) Már több mint nyolcvanéves, Fjodor Leonyidovics Kurbatov alezredes. Tatár vagy üzbég. A Kurbatov nem orosz név. Ő húzta ilyen cikkcakkosan a határt, negyvenötben. Vagy negyvenhatban? Berúgott, és akkor ahogy ment a lova, úgy ment a határ is. Május 9-én meg a hadsereg napján ma is kapja az üdvözlőlapokat a hadkiegészítő parancsnokságtól.
Bömböl a mikrofonból a lakodalmas Nasa Ukraina. A mögöttem várakozók átjutási esélyeiket latolgatják:
- Személyi igazolvánnyal nem fogják átengedni!
- Próba szerencse!
Az EU-szabványos ukrán őrbódé számítógépén közben lefagy a rendszer. Olena többször is lehúzza az útlevelem, de semmi se mozdul. A nagyrendszerek a kisfalvakban nem mindig jönnek be. Várok, nézek. Néz Olena is. A sor duzzad. Az Olena mögött álló tiszt legyint, és beleveri az útlevelembe a stemplit, mehetek. Na, ez lesz az az útlevél, amelyet sose fogok leadni.
A senki földjén Kis- és Nagyszelmenc között Öcsi toporog, a kovács:
- Nálunk az ukrán kiengedett, de vízum nélkül a szlovák meg nem enged be!
Uniós útlevelemmel török előre az egyfalu másik országába, ahonnan szlovák egyenruhás magyar nemzetiségű, magyarul beszélő közegek taszigálják vissza a szlovák vízum nélkül gyalogló magyarokat.
- Hol van Csáky?! - kiabál az egyikük. - Hívják már ide azt a nagy főminisztert, hogy megmondhassam neki, nem engednek át!
Holott a határ túloldalán néhány nagyszelmenci ingyen kínálja a forralt bort, ingyen kenyeret, ingyen töpörtyűt, ingyen kuglófot ad, mintha kisszelmenci falubelijeik menekültek volnának.
Az Eurobár nevezetű nagyszelmenci kocsma az információs központ, ahol Rajkó Béla kisszelmenci lakos büszkén lapozza ukrán útlevelét:
- Nincs benne szlovák vízum, mégis itt iszom a Becherovkát! Aki ügyes volt, és rögtön a politikusok mögött jött, azt nem merték visszaküldeni a szlovák határőrök. Akik magyarok. Csak annyit mondtak, hogy na jól van, de ne menjünk messzire! Maradjunk itt Nagyszelmencen.
Aki ráadásul még azt is tudta, hogy a jelszó presse, attól egyáltalán nem kértek útlevelet se a szlovák, se az ukrán határőrök. Presse ordítással mindenféle dokumentum felmutatása nélkül, a várakozók hosszú sorát megkerülve lehetett átrohangászni a határon. Ők voltak az első osztályú ünneplők. A másodosztályúak a magyarországi magyarok, mert nekik Szlovákiába útlevél se kell, Ukrajnába pedig vízum nélkül hatolhatnak be. A harmadosztályúak a szlovák állampolgárok: nekik jelenleg nem kell Ukrajnába vízum, de volt már amikor kellett, és bármikor újra bevezethetik a vízumkényszert. A negyedosztályúak a kárpátaljaiak voltak. Velük a közegek most is azt tesznek, amit akarnak, éppen úgy, ahogyan eddig.
Még szerencse, hogy a határnyitási ünnep folytatódni fog: Csáky Pál bejelentette, hogy a karácsonyi váratlan nyitást követően május végén, június elején jól szervezett falunap lesz Szelmencen, amelyre mindenkit meghívnak, aki tett valamit a határnyitásért, és százezer korona hozzájárulást ígért. Előzőleg, szűkebb társaságban, még százötvenezret emlegetett...
Van részeredmény: egy határátkelő, amelyen még nem is olyan könnyű átmenni. Miközben a cél már ma sem lehet más, minthogy ez a határállomás is tűnjön el, ahogy az Atlanti-óceántól kelet felé haladva fokozatosan légiesednek, s válnak a határok láthatatlanná.
|
