Magyar Hírlap, 2006. december 7.

Harcosok, jobbítók, társadalmi nagyjavítók hatalomban és ellenzékben, egy fél mondatnyi időre, ha elcsendesednénk: "sohasem épített fel hangzatos teóriákat és nem ismerte a homokra épített diagnózisok gyönyörűen megfogalmazott lehetőségeit." Egy orvosról írta egy másik orvos ezeket a szavakat harmincnégy évvel ezelőtt, de mindenkire vonatkoznak ma is, aki hozzányúl az emberhez és a világhoz azzal a szándékkal, hogy sorsába beavatkozzon. Dr. Sántha Kálmán akadémikusról, a magyar idegsebészet megteremtőjéről emlékezett meg az idézett szavakkal az Ideggyógyászati Szemle 25. számában, 1972-ben egykori tanársegédje, dr. Juhász Pál (Nagyenyed, 1916-Budapest, 1984) ideg- és elmegyógyász professzor, a Magyar Pszihiátriai Társaság alapító elnöke. Ma újra Sántha Kálmánra emlékezünk: mellszobrát avatják a Debreceni Egyetem szoborparkjában.

A történet szálai a mai Magyarország határain túlról erednek. Sántha Kálmán 1903. július 12-én született az akkori Torontál vármegye székhelyén, Nagybecskereken. A Béga parti városban, amelyet magyarok, szerbek, németek, szlovákok, románok laknak; római katolikusok, görögkeletiek, zsidók, evangélikusok és reformátusok. A török és a Rákóczi szabadságharc utáni újratelepítések idején, a XVIII. század első felében még spanyolokat is visznek oda (Nova Barcelona), akik képtelenek a Béga és a Temes mocsaraihoz alkalmazkodni s kihalnak két év alatt.

Mi, többiek, megmaradunk, és építünk egy szép kis kultúrközpontot. Főterén ma Péter király lovas szobra büszkélkedik. Azon a helyen, ahol Kiss Ernő aradi vértanú emlékműve állt 1906- 1918 között. (A Magyar Nagylexikonban a szoborállítás és a ledöntés ténye nem szerepel se a Kiss Ernő, se a Nagybecskerek címszó alatt.) A szerb Péter király szobrának felállítása idején nevezték el a városkát Petrovgrádnak, de hamarosan jött a második világháború, vele a németek. (Grossbetschkerek!) A város 1941-44 között német megszállás és közigazgatás alatt élt. Pétert a lovával együtt ledöntötték, és sokáig nem is került vissza, mert Kiss Ernő szobrának helyére a város új névadójának, Zarko Zrenjanin második világégéses partizán néphősnek az emlékművét emelték. Nemrég újra Péter királyt állították oda, és a múzeum raktárából a Kiss Ernő szobor feje is előkerült. Ez a háttér. Egyetlen főtéren az egész magyar huszadik század. Emlékezés és feledés színhelye. Ezen a főtéren van, benne Székely Bertalan oltárképével, a római katolikus püspöki székesegyház, amelyben Sántha Kálmánt 1903 nyarán megkeresztelték.

Öt év múlva hatgyerekes Sántha család Rákospalotára költözött, a hetedik testvér már ott jött világra. Jó tanuló, jó sportoló gyerekek. Büszkén fényképezkednek a kiváló bizonyítvánnyal és akrobatikus tornamutatványaikkal, amelyekben különösen Kálmán jeleskedik. Egy asztalon egy másik asztal, rajta két lábon áll egy szék, s megüli a majdani, világhírre lévendő professzor.

A világhír első állomása: a budapesti orvosi egyetemet kormányzói gyűrűvel fejezi be 1929-ben. Az Esti Kurir 1929. június 2-ai száma - a cikket a professzor özvegye, Majerszky Klára közli A Sántha-ügy című könyvében - megszólaltatja Sántha Kálmánt: "Én nem voltam egyetlen bajtársi egyesület tagja, nem tüntettem, sem nem verekedtem, csak tanultam." Tudásának köszönhette, hogy bekerült dr. Schaffer Károly (Bécs, 1864-Budapest, 1939) világszínvonalú agyszövettani intézetébe. Megnyílt számára a nagyvilág is: 1936-37-ben Rockefeller-ösztöndíjas Montreálban, Penfield neurológiai intézetében, "ahol a korszerű műtéti technikákat el lehetett sajátítani". (Környey István, Ideggyógyászati Szemle, 25., 1972.)

Csábító ajánlatokat kap Sántha az új világban, de inkább a hazáját, Magyarországot választja, s még csak nem is Budapestet, hanem Debrecent. Idehozza Montreálból a modern műtéti módszereket. Ez választás gyorsan besodorja a Hortobágy szélén történelmünk fő áramába. 1941 szeptemberében már nyilvános rendes tanár, 1944 végén pedig mint dékánnak át kellett vennie az elárvult orvostudományi kar vezetését. A debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlésnek alelnöke lett, miközben betegek sokaságát gyógyítja, sikeresen harcolva a háború utáni szegényes körülményekkel is. Ekkor kezdődik el a "Sántha-ügy". Nemzetgyűlési alelnökként nehezményezte, hogy a szovjet hadsereg a magyar civil lakosságból is "hadifoglyokat" szed. Majerszky Klára idézi a felháborodott levelet, amelyet Révai Moszkvába küldött Rákosinak: "Még hozzánk közel álló elemek is (mint pl. Sántha alelnök, sőt maga Erdei is) megvadultak, és arról beszélnek, hogy ez ugyanaz, mint amit Hitler csinált a zsidókkal stb."

Alighanem ez a levél indította el a "Sántha-ügyet", amely több nem jelentéktelen állomás után megérkezett 1951. február 14-éhez. Ezen a napon a negyedéves medikusoknak tartott előadásán - a följelentések szerint - Sántha arról beszélt, hogy bizonyos fajta elmebetegségek a sztahanovisták között gyakoribbak. (A sztahanovisták a donyeci bányász, Alekszej Grigorjevics Sztahanovról kapták a nevüket. A mozgalom propagandisztikus célja volt, hogy bebizonyítsa a szovjet építő munka fölényét. Egy-egy bányásznak öt-hatszoros normát kellett teljesítenie, s egy hatórás műszak alatt több mint kétszáz tonna szenet kellett termelnie.)

Sántha valóban beszélt a kényszer hatására elért teljesítmény káros mivoltáról. Szavai a mai kapreál új harapófogójában is értelmezhetőek.

Megvolt az ürügy, megrendezték a boszorkánypert: a világhírű tudóst a Magyar Tudományos Akadémia Elnöksége az Orvosi Osztály javaslatára 1951. június 18-án tartott ülésén kizárta az MTA tagjai közül, a Debreceni Orvostudományi Egyetem Kari Tanácsa megfosztotta katedrájától. Sántha Kálmán utolsó gyógyító műtétjét 1951. augusztus 24-én végezhette el. A debreceni klinikáról egy balassagyarmati közkórházba száműzték. Többé nem vette kezébe a gyógyító kést, száműzetésének betege lett.

Öt év múlva,1956. augusztus 1-jén visszazárták az Akadémiára. A kizáró és a visszazáró határozatot, mint rövid távú rezsimekben ez gyakori, ugyanazok írták alá. És négy hónap múlva, 1956. december 12-én Dr. Sántha Kálmán hosszú kórházi kezelés után Budapesten meghalt. A kórházi ágyon, a megpróbáltatások után, amikor lett volna lehetőség a távozásra, így beszélt: "Nem szabad elmenni! Itt kell élni, itt kell dolgozni. Ez a hazánk."

Az élő embert, az eleven tudóst ledöntötték.

Szobrát ma fölavatják.

Idén kizárásának ötvenötödik, visszazárásának és halálának ötvenedik évfordulója van. Mit kérdez a történet a mától? Olyan időkben, amikor Magyarország Sántha Kálmán hivatását és szakmáját tekintve is tragikus helyzetben van? Elég az egészségügyre, az ország lakosságának mentális és fizikai állapotára gondolni.

Mi történik ma a hozzá hasonlóan nagy formátumú, se a bal, se a jobb oldali nagyjavítók pártjaihoz nem kötődő társadalomkritikus emberekkel? Száműzik-e őket a mai balassagyarmatokra?