Gázártámogatásban részesül Jakab Ernő és élettársa, Rafael Róza, de villanytűzhelyen főznek, mert rossz a gázsparhelt. Rossz a konvektor is. Emiatt vagyunk itt, Ön, Kedves Olvasóm meg én ebben a kis tárcariportban, amely azért nem annyira kicsi, hogy Jakab Ernő tengernyi nyomora bele ne férjen. Noha ilyen kifejezéseket, hogy tengernyi nyomor, nem használnak ma már. Mélyszegénység íratik helyette. Jakab Ernő tehát mélyszegény. Üldögél Zugló zöldövezeti nyomorában, a Telepes utcában, a földszint 22-ben, és magasszegénynek érzi magát. Ezt mondja: "Tíz évig hajléktalan voltam, de nem züllöttem el. Hajtottam, mint az állat, nem tudtam beletörődni, hogy az utcán maradjak." Az egykori hajléktalanmentő és szociális segítő, a legendás Bognár Szabolcs jogász jó húsz évvel ezelőtt így beszélt róla: "Jakab Ernő tiszta, a szó minden értelmében. Nem lopott, nem hazudott és nem ivott, nem kábítózott soha."

Nemrég költöztek be Jakab Ernőék a Telepes utcai lakásba. Előtte a Stefánia közelében laktak, még mélyebb szegénységben: "Az a bűnözés melegágya volt. Ott mindenki bűncselekményekből élt - mondja Jakab Ernő. - Ezt a szoba-konyhás lakást azzal a feltétellel kaptuk meg a zuglói önkormányzattól, hogy felújítjuk. Elvégeztük a felújítást, de nem kötöttük meg a végleges bérleti szerződést, mert arra már nincs pénzünk, hogy huszonnégyezerért konvektort és ugyanannyiért gáztűzhelyt vegyünk. Hol van ennyi pénz? A lakásgazdálkodási osztály nem árulta el nekünk, hogy rosszak. A lakók szóltak, hogy be ne kapcsoljuk, mert szivárognak. Az előző lakó, egy idős néni így is halt meg. Nem merte használni a szivárgó konvektort, és megfagyott."

Jakab Ernő előrelátóan fázik: "Jön a tél. Az élettársam tropán van, én vesebeteg vagyok, mi nem fogunk kibírni egy telet fűtés nélkül. Erkölcsileg feddhetetlenek vagyunk mind a mai napig. Betartjuk az együttélés szabályait. Befizetjük a közüzemi számlákat. De konvektort meg gáztűzhelyt már nem tudunk venni. Nagyon kellene egy napi hatórás munka. Amíg telefonálok, addig rendben van. A beszédemen nem érződik, hogy cigány vagyok, magyarok között nőttem föl, állami gondozásban. De ha odamegyek, látszanak rajtam a rasszjegyek - Jakab Ernő választékosan fogalmaz -, és rögtön nincs fölvétel." Róza nevet: "Meglátják a cigány pofáját, már mehet is!" Jakab Ernő bólogat: "Róza szókimondóbb, mint én." "A szegényeket húzzák a legjobban" - folytatja Róza, és nem is gondolja, mennyire posztmodern, amikor a szólást, amely szerint szegény embert még az ág is húzza, szövegromlássá alakítja át. És őszintén méltatlankodik, amiért a sors meg a test állapotai a lélek egészségét is megtámadják: "Kórházban voltam, és ki kellett szöknöm, mert nem bírtuk kifizetni." Így lesz Róza egyéni bajából össztársadalmi kór, és nincs rá gyógyír, nincs rá ügyelet. Az egyiket nem tudják kiváltani, hiába írná fel a doktor, a másikat meg nem hívhatják ki, mert nem bírják kifizetni.

Ülünk a gázártámogatott villanyfőző mellett. Jakab Ernő sorolja, hogy mindenkinél járt már a zuglói önkormányzat hivatalaiban: "Láng Márta, a szociális bizottság elnöke jó hozzánk, megígérte, hogy segít. Voltam Gyügyei Attila önkormányzati képviselőnél is, aki szintén támogat. Írtam Zölde Józsefnek, a Vagyonkezelő Zrt. vezérigazgatójának. És úgy tudom, hogy maga az önkormányzat már állást is foglalt, hogy kapunk konvektort meg tűzhelyet. De nincs róla papír."

Jakab Ernő meg Rafael Róza dideregve néz a jövőbe. Fogalmuk sincs arról, hogy a globális felmelegedés nekik dolgozik.